• Nyomtatás
Részletek
Találatok: 2056
" — Már nem éri meg — nyilatkozott Herédi Zsolt kolozsvári szociológus egy lapok címoldalára való hírt, nem éri meg, hogy Füsy Katalinnal polgári házasságot kössenek, mert 2001-ben, amikor egy Gherman nevű kolozsvári anyakönyvvezető előtt a törvény biztosította jogaikkal élve anyanyelvükön merészelték kimondani az igent, a hivatalnok kirohant a teremből, és nem volt hajlandó folytatni az esketés hivatalos ceremóniáját.

(Háromszék [Sepsiszentgyörgy], 2004. május 5.)

A fiatalok próbálták jobb belátásra bírni a konok ,,házasság- és törvénytörőt”, hisz a törvények értelmében ehhez a magyar ,,igen”-hez joguk volt, Kolozsvár lakosságának akkor a hivatalos népszámlálás szerint 20 százaléknál nagyobb arányban magyar volt a lakossága. A fiatalok a bíróságon keresték az igazukat, több mint hússzor jelentek meg az igazságszolgáltatás képviselői előtt. A múlt év szeptemberében számukra kedvező bírósági döntés született — lám, van azért ma is igazságtevés Mátyás király szülővárosában —, de a fiatalokat erről hónapokon át nem értesítették, hosszas utánajárás után csak ez év márciusában sikerült kényszervégrehajtás révén érvényt szerezniük a bírósági döntésnek.
És mi ezek után sem mondjuk, hogy minden jó, ha a vége jó.
A vége rossz.
Herédi Zsolt és Füsy Katalin a húsz-húszmillió lejes (plusz perköltségtérítés) kártérítés ellenére sem jelennek meg már a városi tanács házasságkötő termében, mert ott a per vesztese újra megalázhatná őket. A legutóbbi népszámlálás szerint a kolozsvári magyarság számaránya 20 százalék alá esett, s a törvény most már nem tenné lehetővé, hogy magyar nyelven mondják ki a boldogító ,,igent”.
A polgári házasságkötés esetükben azért is elmarad, mert az ő, tulajdonképpen anyanyelvük és nemzeti identitásuk védelmében kimondott ,,igenjük” visszhang nélkül maradt. Egyetlen magyar házaspár sem követte akkor példájukat. A Magyar Nemzetben megjelent Herédi-nyilatkozat szerint, ha mindenki ragaszkodott volna anyanyelvéhez, rá lehetett volna kényszeríteni a hivatalt, hogy magyar nyelven is tudó anyakönyvvezetőt alkalmazzon.
Erről jut eszünkbe, hogy ezzel az ,,igen”-nel nem csak a házasságkötések esetében van gond. Az ,,átkosban” évtizedeken át a keresztneveket románul jegyezték be az anyakönyvvezetők a ,,nagykönyvbe.” Az érvényben lévő törvények szerint egy egyszerű kéréssel néhány lejért visszaállíttathatná bárki a nevét. Nemhogy a közember nem teszi meg — tisztelet a kivételnek —, hanem nemzeti érdekképviseletünk nagyjai — tessék majd megnézni a hivatalos szavazólapokat, amelyeken a személyazonossági szerinti név szerepel —, hány Ioan, Valentin, Alexandru várja majd, hogy elhiggyük neki, rendes és igazi magyar ember ő, alkalmas arra, hogy bennünket képviseljen. Itthon János-, máshol Ioanként.
Miron Mitrea minisztertől elvárjuk, hogy az állomásneveinket anyanyelvünkön is kiírják, és ő meg is teszi. A mieink pedig kényelemből, félelemből, mindegy, hogy mi miatt, a kolozsvári anyakönyvvezető ,,elvárásaihoz” igazodnak. A megdöbbentő az, hogy háromlejes okmánybélyegért már a ’70-es évek elejétől vissza lehetett fordíttatni a keresztneveket anyanyelvünkre. Hányan éltek ezzel a jogukkal?
Hosszú ideig az Attilák, Csengelék, Csanádok, Abák, Botondok védték az anyanyelv bástyáit a lefordíthatatlanság fegyverével, mára már hemzsegnek a nyelvünktől-lelkünktől teljesen idegen flancos divatnevek. Nem csak karmantyús napocai anyakönyvvezetők pusztítják nyelvünket, hanem mi magunk is kereszttűz alá fogtuk.
Herédi Zsolt és Füsy Katalin nemcsak a maguk, hanem a más számára is kimondott igenje több volt, mint gesztus. Közös gyerekeik vannak. Az a lényeg, hogy ők mondták ki, és bennük, majd gyermekeikben visszhangzik ez a metaforikus igen. Úgy tűnik, hogy majd az ő gyerekeik generációjának a tiszte marad, hogy ezt a sok, a bólogató és sunyító ,,da-da” dadogáshoz hozzászokott népséget kikereszteljék.
Úgyhogy: megérte.

Sylvester Lajos"