Advent elsõ vasárnapján a fényrõl, a világosságról gondolkodunk. Hosszú hetek óta fokozódik a sötétség, vele együtt a befelé fordulás, de most vasárnaptól kezdve már a  világosság közeledtére figyelünk. Mi is tulajdonképpen a sötétség, és mi is az a világosság, amirõl beszélünk ilyenkor? A sötétség az, amikor eltagadjuk Isten mindenhatóságát; amikor az ember önhitten mindent maga akar intézni, semmi esélyt nem hagyva sem a természetnek, sem Istennek arra, hogy vezesse az életét. Nem akarjuk, nem is hagyjuk, hogy bárki beleszóljon az életünkbe. Minél inkább érvényesül ez a fajta „szabadság”, annál nagyobb a sötétség, annál kevésbé érvényesül Isten világossága. Pedig sötétnek a középkort szokták nevezni, noha az éppen aligha volt az, hiszen szigorú rendtartó közösségek élték az életüket vagy ezer éven keresztül. A szigorú rendbe beletartozott a világosság megõrzése is. Nem hagyhatta el magát senki sem, mert a közösség kényszerítette, hogy megõrizze az emberi, a társadalmi és természeti értékeket, és ezzel együtt, ezáltal Isten világosságát, a fényt is.

Valójában az a kor sötét, amely nem képes az igazi világosságot fölfedezni, megõrizni és továbbítani, hanem ehelyett önmagát helyezi mindenek fölé.

 

            Mit tehetünk mi erõtlenül, betegen, kedvünk fogyottan, talán már el is keseredve ebben az elsötétült, eszement, értékeit folyamatosan elvesztegetõ világban? Ha korábban is hasonló volt már a helyzet – és az volt - , mit gondoltak elõdeink minderrõl? Az istentisztelet során Isten igéjét a templomban hallgatva felnéztek az „égre”, a templom mennyezetére, s onnan leolvashatták az õ elõdeik tanítását a Teremtõrõl és a teremtett világról. Ezért a csengersimai templommennyezet alapvetõen fontos kazettáját választottam a mai adventi örömhírt mondó prédikáció képéül. Ezen a képen a keret bal alsó sarkától a jobb fölsõ sarokig nyújtózó száras, félig kinyílt virágot látunk, kelyhében 5 pár egymással szembeforduló virágocskával. Az ígéretesen nyílófélben lévõ virágot kétfelõl - mintegy védelmezõ szülõkként - két csészelevél karolja át. A virág alatt a száron két kinyílt, de sötét tulipánt is látunk, megrajzolt jeleként annak, ahogy mi mindig is meg akarjuk elõzni Isten tervét, ahogyan megkíséreljük mi magunk is rendbe tenni az életet. Kis és nagy próbálkozásaink azonban beleszürkülnek az idõbe.  Fényt és erõt a kelyhen védve belül sorakozó igazi magok kapnak. A  legnagyobb mag a hetedik, a kehely két belsõ oldalának támaszkodó, abból diadalmasan kiemelkedõ lesz. Arról szól a kép, hogy saját, éretlen szándékaink, követeléseink csökkentével, a sötétség fogytával a felnyíló bimbóban megláthatjuk és megérthetjük Istennek a távolból felénk áradó szeretetét. Másképpen mondva a kép azt ábrázolja, a mának szólóan azt tanítja, hogy Isten beleszól az életünkbe a Tejút mélységes és magasságos messzeségébõl jövõ fényen keresztül.

 

            Igen, itt vagyunk ebben a bizonytalan, már-már elsötétülõ világban, és alig van vigasztalásunk: csak a Biblia egy-egy verse, vagy pl. ez a kép, amelyen megfestették, elmagyarázták a régi református magyar emberek, hogy Isten ereje olyan erõvel, olyan sebesen érkezik hozzánk, mint a nyílvesszõ, s belefúródva a sötétségbe széthasítja azt, megváltoztat mindent. A történelemben sok megmagyarázhatatlan pillanat volt, amikor a semmibõl elõjöttek az igazságot mondó, az Úr útját elõkészítõ emberek, de a mi saját életünkben is vannak olyan emlékeink, amikor egyszer csak megmagyarázhatatlanul minden jóra fordul, mert megérezzük, hogy Valaki megfogja a kezünket és vezetni kezd. De most nem csak egy-egy nemzetrõl, csoportról vagy családról, vagy most nem csak egyenként magunkról van szó, hanem az egész világról: ahogyan megérkezik bele Isten szeretete. Ezt a hatalmas, minden évben ádventkor, amikor az egyházi év is elkezdõdik, megismétlõdõen földre érkezõ fényt mutatja a kép is. A kibomló, kipattanó virágba bele sem fér az élet. Ahogyan a mi földi, testi, megismerõ, megszámláló, tudományosnak mondott világképünk sem képes megmagyarázni és befogadni ezt a fényt, az ígéretet, hogy újra kibomlik minden, és mindent betölt az élet.

 

            A kipattanó virágon belül egymással szembefordulva egy-egy sor tulipán látszik, s ezek egyre kisebbek. Az egyik sor, a sötétebbik mindig az, amely megkezdi, a másik sor, a pirosan virító pedig megvalósítja az életet. A kettõ együtt a fény, Istennek csodája, hogy ezen a földön megmaradt az élet és a fényben újra lehet kezdeni mindent. A képen rajta van a tulipánokkal kifejezve egyrészt mindaz a jó szándék, amely az emberiségbe, az egyházba, a családba, s a mi személyiségünkbe belegyökerezett Isten szeretete által; másrészt ott van minden egyes mozdulat és cselekedet is, amely tudatosan megvalósítja az életet. E kettõsség egyensúlyt teremt kezdet és vég, szándék és tett közé. E kettõ együtt adja a mi életünket: a felülrõl kapott erõt beleadjuk a cselekedeteinkbe, belefeszítjük a mindennapjainkba. A virágok méretének csökkenése mintha azt üzenné, hogy magunkat egyre hátrébb szorítva tud bennünk Isten akarata egyre nagyobb teret nyerni.

E gyönyörû mennyezeti képen az átlós irányultság a leggyorsabban vágtázó lovas íjának képét, hangulatát, irányát követi. Olyan gyorsan és olyan erõvel tör felénk a fény, mintha lovasrohammal venné be megszomorodott, beteges, nyavalygó és sóhajtozó életünket.

 

            Amikor Jézus megjelent ezen a világon, akkor is tisztában voltak vele, hogy Isten  kiapadhatatlanul küldi felénk a megmondhatatlan távolból erejét, fényét -ahogy tapasztalatuk szerint a Nap is. Várták is, hogy megjelenjen, elérkezzen végre megfogható, megérthetõ módon az emberek közé. A mi képünkön is megjelenik a bimbó, az elsõ zsenge: maga Jézus  jelent meg ezen a világon. Ekkor még - az angyali üdvözlet után, de még a születés elõtt – még csak mint egy hajtás, de már észrevehetõ fényes jelként.  János azt írja, hogy már korábban is megjelent a fény, de azt sem, s ezt az új fényt sem, amely Krisztusban jelent meg nem fogadták be az emberek, ahogy azóta is csak nagyon kevesen: „ hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, a kik az õ nevében hisznek” Ez a mi mai, adventi reménységünk és vigasztalásunk, hogy voltak, vannak és lesznek is közösségek, akik befogadják a világosságot. Õk is és mi is tárjuk ki hát a szívünk virágnak megfestett kelyhét, hogy életünkben, személyünkben magunk mind jobban alább szállva helyet adjunk a megígért, de még rejtõzõ zsengében meglátszó Istenfiának.