Hírharang - 2005. november 6.

 

Három - a 17. századból származó - festett tulipán
(A tulipánokat Bereczky Zoltán találta a siménfalvi templom falának azon a részén, ahonnan az árvíz után tévedésből nem verték le a vakolatot... )

 

Bereczky Zoltán református lelkész prédikációja

 

 

 

„A cselekedetekbõl lett teljessé a hit.” (Jakab 2:22)

 

A múlt héten Erdélyben voltunk néhány fiatallal, akik a bikafalvi árvízkárosult temp­lom és gyülekezeti ház rendbehozásán dolgoztak. Az árvíz után valamennyire rendezõdött a hely­zet, de már szeptemberben lehetett látni, hogy nem elegendõ – bár nélkülözhetetlen – a pénz­ügyi segítség, hanem személyesen is meg kell jelenni. A személyes kapcsolatok ugyanis még fontosabbak, mint bármi más. A faluban az asszonyok elkezdtek kenyeret sütni a szá­munk­ra, egy vendéglõs pedig Székelyudvarhelyre invitált bennünket egy vendéglõbe ebé­del­ni. Ezzel fejezték ki a maguk módján, hogy szükségesnek tartják rendbehozni az épületeket, s nem csak úgy várják másoktól a segitséget valahonnan, hanem mindannyian tesznek is tõlük tel­hetõen valamennyit. Istenhez tartozásunk ugyanis egyedül a cselekedetekben látszik meg: „A cselekedetekbõl lett teljessé a hit.” (Jakab 2:22)

 

Magyarországról nézve állandóan az a kérdés, hogy mi a helyzet Erdéllyel, s a többi ha­táron túli területtel, mi a helyzet a magyarsággal: hogyan maradhatunk meg, hogyan lenne le­hetséges valahogy magunkra találni, s elindulni most már nemcsak dagonyázva lefelé, ha­nem végre felfelé.  Szeretnénk újra szárnyalni, mint ahogyan nagyon-nagyon régen. A kérdés min­denütt az, hogy mi a helyzet. Igazából választ nemigen kapunk sehol sem. Az emberek ugya­nis az elmúlt 15 év alatt kikecmeregtek valamelyest az alapvetõ anyagi nehézségekbõl, vi­szont annyi minden változott, oly mértékben felfordult ez a világ, hogy alig tudjuk követni. Min­den a testiség, az anyagiasság felé fordult Erdélyben is, itt Budapesten is, meg mindenütt. Ezért a két országrész közt alig van különbség. Mindenki hihetetlen erõvel hajt itt is és ott is, hogy megszerezze nemcsak a betevõ falatot, hanem a vagyont is, amire úgy gondolja, hogy fel­tétlenül szükség „vagyon.”

 

Azt látni Erdélyben, s itt is ugyanúgy, hogy a testiekkel, az anyagiakkal ellentétben a lel­ki, és a szellemi életünk szinte elsikkad. Az anyagiak rendben vannak, vagy remélhetõleg va­lamiképp rendben lesznek. Csakhogy nem is nagyon foglalkoznak az emberek mással, mert nem is érnek rá, hiszen hajtani kell ebben a hajtós világban. Pedig a nemzet, Erdélyben is, az egy­ház, s a mi egész keresztény magyar kultúránk újra egy olyan ponthoz érkezett, amikor is le­het lefelé menni a megsemmisülés irányába és újra el lehet indulni felfelé, megtalálva az anya­gon túli önmagunkat. S nem csak a nemzet, vagy egy-egy közösség érzi ezt, hanem a re­for­máció ünnepi késztetése, a halottak napi megemlékezés személyenként is erre irányítja fi­gyel­münket: most olyan napokat élünk, amikor az elmúlás ereje is, de a csöndes adventi ké­szü­lõdés finomsága is jobban hat ránk.

 

Voltak régebben is olyan idõk, s talán manapság is így vagyunk, hogy valami fontos do­logra vártunk, valami kívülrõl megérkezõ segítségre, hogy aztán meglóduljon az elakadt élet és végre magunkra találjunk. Milyen jó annak, aki bízni tud efféle külsõ lehetõségekben – ugyan­akkor milyen nehéz annak, aki külsõ erõktõl vár támaszt!
              A Székelyudvarhelyhez közeli Bikafalva mellett, ahol a fiatalok lelkes csa­pa­ta munkálkodott, a szomszédos község Felsõboldogfalva. Templomában csodálatos festett re­keszes (kazettás) mennyezet látható, s ott közvetlenül két egymás melletti rekeszben látható az elmúlás, a leggyõzettetés, a kígyó jele és képe, valamint a feltámadás, a megújulás, a ta­vasz, a mindennek fölé szárnyalás jele és képe. A kérdés most az, hogy melyiket látjuk meg elõbb, melyik hat ránk erõsebben, melyiket választjuk. Megértjük-e a biztatást arra nézve, hogy igenis elindulhatnánk fölfelé? Ugyan igaz, hogy a szellemiség, a lelkiség, Istenhez kö­tõ­dé­sünk nagyon meggyöngült, de meg kell látni a reményt, a lehetõséget.

 

A szellemi, lelki felemelkedésünkhöz elsõ lépésként nekünk magunknak kell tenni va­la­mit. Elõször is meg kell keresnünk azt a szolgálatot, amit a nemzetért, az egyházért, a gyü­le­ke­ze­tekért végezhetünk. De vár bennünket tennivaló a családunkért is bõven, sõt önmagunkért is. Meg kell tanuljuk újra, hogy legjobb közösen tenni valamit is, mert a
leg­fontosabb ügyeinket, a felemelkedésünkhöz szükséges tennivalókat nem hagyhatjuk má­sok­ra. Vagyis végre cselekednünk kell, ahogyan ezt Jakab is tanítja nekünk: „A cse­le­ke­de­tek­bõl lett teljessé a hit." (Jakab 2:22) Most tehát nem csupán elmélkednünk kell, nem csak imád­kozni, nem elég nyájas közösségekben lenni, hanem cselekednünk kell mások épülésére, a saját szellemi-lelki felemelkedésünkre, régi önmagunk eléréséhez.

 

Jakab apostol akkor írta le ezt a megállapítást, amikor nagyon nehéz idõket éltek a ke­resz­tények a Római Birodalomban. Mindenfelõl az apostolok kivégzésérõl, a keresztyének meg­hurcolásáról esett szó. A Birodalom területén meg voltak számlálva a keresztyén kö­zös­sé­gek napjai és nem látszott esély arra, hogy túléljék azokat a szörnyû idõket.

Jakab ismerte a helyzetet, mégsem arról beszélt, hogy Jézus követõi keseregjenek, vagy hogy másokat okoljanak a nehézségekért, hanem arról, hogy ”Teljes örömnek tartsátok a kü­lönféle kísértéseket” – mellé pedig azt tanácsolja, hogy a cselekedeteinkben valósítsuk meg mind­azt, ami a szellemiségben, a lelkiségben, azaz a hitben van meg. „A cselekedetekbõl
lett teljessé a hit.” (Jakab 2:22) Merjük hát mi is megtalálni a legfontosabb dolgokat, merjük le­hántani a magunkra aggatott, de immár fölöslegesen hurcolt dolgokat, azt az életformát, amit magunkra kényszerítettünk és már nehezen szabadulunk tõle, s helyette próbáljuk meg aszerint élni, ahogy Jézustól tanultuk: tisztán, áldással és békességgel, hitben és cse­le­ke­det­ben.

 

Erdélyben is azt kerestük elõször, hogy milyen alapról indulhatunk, s mit kell tennünk azért, hogy közös dolgaink rendbe jöjjenek, s a jézusi szellemiség gyõzzön az anyagiasság fe­lett. Az egyik este munka után a szomszédos Siménfalvára mentünk, ahol a templomot szintén majd elvitte a víz. Mindent ki kellett vinni, s eltüzelni, a falakról pedig le kellett verni a va­ko­la­tot. Ott álltunk a templomban, s szinte éreztük, hogy árad be a hideg, a sötétség a nyitott aj­tón, s a falak, a fehér református falak sem képesek legyõzni a feketeséget. Ahogy ott né­ze­lõd­tünk csüggedten, egyszer csak észrevettük, hogy egy helyen lepattogzott a mész, s alatta a két­száz éves vakolaton ott van egy kicsi freskó. Három tûzpiros tulipánnal. Ez a három kicsi tu­lipán az egyetlen része a templomnak, ahol most élet van. Mert megelevenedtek a sötétben az életnek virágai és úgy biztattak bennünket, hogy meg ne rettenjünk a pusztulás és halál fe­nye­getésétõl; hogy érdemes cselekedetek erõfeszítésével továbbindulni, csak menjünk bátran az úton. S ahogyan ez a három kicsi tulipán megmaradt, úgy megmarad bennünk is a remény, hogy teljessé lesz a hit, életünk pedig megtelik kegyelemmel és Isten múlhatatlan szeretetével.

 

 

Bereczky Zoltán