Házának betonfödémét kellett bevasalni, ahhoz találta a vasembert. Valahol messzi vidéken bukkant rá. Neki is úgy ajánlották. Elhívta hát, hogy készítse el a vasalást. Emberünk szemével fölmérte a házat, megszemlélte az összehordott vasanyagot, s bólintott:
- Holnap hatkor kezdünk.
Mást nem is mondott, másnap a kitűzött időben megjelent egy vashajlító szerkezettel, s munkához látott. Szó nélkül dlgozott. Kidagadtak az erek a karjain, megfeszült minden izma, ahogy a vasat görbítette. Barátom igyekezett szóba állni vele, jókedvűen kérdezgette erről-arról, ám a vasember nem nagyon felelgetett.
- Most dolog van - magyarázta a szótlanságát.
Tíz óra tájban abbahagyta a munkát.
- Most nincs dolog? - kérdezete ismerősöm.
- Most eszünk - felelte a hallgatag mester, s egy fa árnyékába húzódva előszedte elemózsiáját.
Épp úgy evett, ahogy dolgozott. Lassan, megfontoltan, tudván, hogy a mozdulatok épp oly fontosak az étkezésnél, mint a munkában. Nehéz többet elmondani az eseményekről, mert a vasalás elkészültéig csak ismétlődtek az iménti jelenetek. Hogy élvezte-e munkáját, azt nehéz megítélni. Bizonyára örömét lelte abban, hogy uralja az anyagot, ám lényét nem az öröm jellemezte, sokkal inkább a komolyság. Tudatos figyelemmel fordult munkája felé, mint ahogyan komolyan vette saját életének minden rezdülését, az evést, a pihenést, adott szavát. Kevés az ilyen férfi mostanság.
Írta: R. A.
Forrás: Képmás Családmagazin, 47. oldal, 2004. júliusi szám
"