Március 21-én Szent Benedek ünnepén a Nap erőre kap, diadalútját kezdi el. A tavaszi napéjegyenlőség ideje ez, amikor is egyforma hosszúak a nappalok és az éjszakák.

 A földek méhében születésre feszül már minden csíramagzat, s a rügyek is pattanni készülődnek; de még várniuk kell, amíg a Nap égi társa a Hold megtelik, erőre kap a fönti bába is, aki világra segíti a Naptól fogant életet. S húsvét hajnalon, amikor halottaiból támad föl az Úr, legyőzve a pusztulást, szinte varázsütésre megújul a határ, a kert, az erdő; zöld-arany színe ragyog föl a mindeneknek, s vele ragyog a rítusát, dolgát tevő ember lelke is.



Kemény, bolond szelek nyargalnak napestig, űzik a sárkány „döglelkét", amely ott párál a földeken; a növények tövében, s a vizeken is ott van még a nyálkás halotti uszadék, amely táplálója, ágya, anyja volt az újulásnak, de most „gyermeke" életére tör; ideje lejárt, el kell most tűnnie. Minden esztendőn Szent György, a napvitéz győzi le, szabadítja ki a királylányt, a megújult nő-növényi életet a sárkány, a „poshadt tó ura" fogságából, s ő tisztítja meg a vizeket is. Napján a régiek processzióval járták a határt, megtisztították előbb a bíró és a pap kútját, majd kint a határban, s a legelőn a forrás- és csordakutakat. A férfinép körmenete volt ez, a harcosé. S ezután ki lehetett hajtani már a legelőre a jószágokat; kürt, tülök szólt, s pattogott az ostoron a rafia.

A kos hava kemény, férfias, miként a napvitéz, s mint a huszár, akinek feszes vörös nadrágja, zsinóros mentéje, panyókára vetett dolmánya, lova, kardja, csizmája, lépése mind-mind a harcos férfit idézte meg. Verbunk tánca is, mert ilyenkor toboroztak dobszóval, tánccal a hazának újoncokat, amikor a mindenekben kozmikusan van jelen a harci kedv. Szent György-i mise után a besorozottak mind a falu határában egy alkalmas dombon kalapjukat a négy égtáj felé lengették meg, kérve a Teremtőt: adja minden „ízét" erejének- nekik, a haza jövendő szolgáinak, s a nászára készülődő határnak is.

A Kos tízesztendős koráig „látta vendégül" a gyermeket: nekilódulást, szaladást, szelet adott neki, a lét húsvétian, hirtelen nagyot változó kedvét, erejét. Április 1-jén a régi faluban fűzfa vesszővel fenekeltek el minden hét és tíz év közötti gyermeket, hogy növekedésének rakoncátlansága múljék, s vele a határ zöld-arany vegetációjáé is.