Indián volt ő is, erős és kitartó. Tavaly mexikói sámánok jöttek, hogy gyógyítsák és ő hitt benne. Jobban lett. Azt mondta hisz a segítő erőkben, mert hinnie kell.
BOGLÁR LAJOS (1929-2004)
BOGLÁR Lajos 1929-ben szüetett Sao Pauloban, Brazíliában. 13 éves korában kerüt Magyarországra. Középiskolai és egyetemi tanulmányait (ELTE-BTK) Budapesten végezte. 1953-ban diplomázott etnológiából, és 1969-ben szerzett kandidátusi fokozatot és doktori címet.
1953 és 1979 között a Néprajzi Múzeum muzeológusa, majd a Nemzetközi Osztály vezetője volt. 1979-ben főmunkatársa lett az MTA Orientalisztikai Munkaközösségnek, ahol 1989-ig dolgozott. 1975 óta adott elő az ELTE-n. 1990-ben, mint docens, megalapította a Kulturális Antropológia szakot. A Magyar Kulturális Antropológiai Társaság és a Brazil-Magyar Társaskör elnöke volt.
Számos néprajzi-antropológiai kutatóutat szervezett Latin-Amerikába: nambikuara indiánok (1959), piaroa törzs (1967-68, 1974), Mexikó (1974, 1977), guaranik 1979 és 1997 között), kajapó törzs (1984, 1985), wayanák (1991 és 1997 között). 1997-ben Dél-Brazíliában élő magyarok között kutatott.
A vizsgálatok eredményeit számos kötetben ("Trópusi indiánok között", "Wahari", "Mítosz és kultúra""Hogyan laknak?", "Mariweka : Piaroa indián mítoszok és mesék", "A tollaskígyó fiai") közölte.Többszáz hangfelvétel, többezer fotó és számos film tartozik archívumához.
1960 és 1964 között részt vett amatőr filmfesztiválokon, és több díjat nyert.
1962-től néprajzi dokumentumfilmeket forgatott ("Asszonyfarsang" (1967) [Hagyományalkotás_egy_mátrai_szlovák_fakuban], "Bödönhajó" stb.), utána Dél-Amerikában filmezett: "A piaroák világa" (1968): az első keskenyfilm, amelyet felnagyítva mozikban is vetítettek, "A sámán nyaklánca" (1968), "L'Indien" (1974: J. Willemont, francia operatőrrel), "Egy indián fafaragó" (1979), "Brazília elveszett kultúrái" (1985), "Wayana útinapló" (1991-1996), "Magyarok Brazíliában" (1997), "Wayana világkép", "Teknővájók sorsa", "Belém, Amazónia kapuja" stb.[>>>Néprajzi Múzeum Néprajzi Filmstúdiója]
Tatabányán, a városi múzeumban állandó kiállítás keretében látható dél-amerikai indián népművészeti gyűjteménye.
Boglár Lajos: RELATÍV VISZONYAIM...
(Öninterjú, 2001 - részlet)
Elõször azt elméletrõl:
Amikor 1968 augusztusában nyolc hónapos venezuelai tartózkodás után Budapestre érkeztem, még hetekig a piaroa indiánok között átélt élmények hatása alatt voltam, és nem tudtam felfogni barátaim politikai („Mit szólsz a diáklázongásokhoz?”) és kulturális nyüzsgését („Láttad a Beckett darabot?”).
Idegenné vált a megszokott közeg... Elfelejtettem könyvcímeket, telefonszámokat, de fülemben visszhangzott Hatopa mágikus csörgõvel kísért mitikus éneke, és magam elõtt láttam Tuna vehemens beszámolóját a vaddisznók elejtésérõl...
Hasonló érzelmi folyamaton esett át tanítványom, aki nem akarta lemosni a testérõl a festéknyomokat, törzsi beavatásának szimbólumait – szorongva figyelte, miként kopik magától a cinóberszín...
Az indiánok hónapokon keresztül adták át ismereteiket, és arra tanítottak, „nekik-róluk” írjak, fotózzak vagy készítsek filmet, tehát tõlük távol is gondoljak rájuk. Ezt a máig ható sajátos ‘enkulturációt’ semmiféle elmélet nem helyettesítette sem az utazás elõtt, sem pedig utána...
Azért kell ezt hangsúlyozom, mert találkoztam a terepen (értsd: az õserdõben) olyan kollegákkal, akik a kutatóútra kétszáz antropológiai könyvet vittek magukkal, hogy – az indián kunyhótól harminc méterre levõ –háromszobás sátruk egyik helyiségében (hangsúlyozom 30 méterre egy indián kunyhótól, ahol hét család élte hétköznapi vagy ünnepi életét) – olvassák Lévi-Strauss vagy Turner elméleti munkáit! Az adott área szakirodalmát ugyanakkor nem olvasták, „nehogy más szerzõk befolyása alá kerüljenek.”
Alighogy Budapesten kicsomagoltam, felkértek, írjak a neves magyar folklórkutató születésnapjára készülõ Festschriftbe. Heteken át, minden este betöltötte a kunyhót a piaroa sámán mitikus éneke, amit más elbeszélõk nappal mesékkel és igaz történetekkel fûszereztek. Nekifogtam, hogy leírjam a frissen hallott és látott orális alkotásokat: hiszen elõadásuk néha valóságos performance volt, rögtönzések színezték és bontották meg a kötött formákat.
Gondoltam, ez tanulságul szolgálhat minden európai folklórkutatónak, hiszen kiderül: mennyire érzékenyek a törzsi közösségek a változásokra, és mennyire merev a tradicionális „story-telling”.
A tanulmány megíródott, annak rendje és módja szerint megjelent, angol nyelven. A különlenyomatokból több külföldre került, többek között egy amerikai kollegához, aki megígérte, értékelést ír a dolgozatról. Amiért most az egészet említem, kollegám elemzésének a lényege, mégpedig, hogy kimutatta: tanulmányom szövegében „legalább huszonöt különbözõ irányzat” jelenik meg.
Meg kell mondjam: az általa felsorolt iskoláknak még a felérõl is alig halottam, nemhogy alkalmaztam volna („gondolta a fene!”). Igyekeztem felvilágosítani bírálómat, hogy maga a sokrétû-sokértékû valóság teremtette a különbözõ aspektusokat, nem pedig egy teoretikus háttér.
Többek között ezek jutnak eszembe, ha megkérnek, hogy antropológiai elméletekkel foglalkozzam, akár szóban, akár írásban. A kulturális relativizmus kérdésével is így állok: ha nem látom a pragmatikus indokot, a kérdés visszhangtalan bennem – negyven év terepmunkával a hátam mögött elmondhatom: a magammal hozott együttérzési készség és objektivitásra való törekvés együttesen segített ahhoz, hogy egyenértékûnek fogjam fel a különbözõ kultúrákat, és ez segített a közösségek megértésében – nem pedig az elolvasott elméleti irodalom.
Más a helyzet az adott esetben vizsgált embercsoporttal, arról igyekszem mindent szakirodalmat elolvasni (lásd a „Fekete könyvet”: elsõ terepmunkámnál használtam ezt a füzetet: amelybe monografikus szerkezetben mindazt beleírtam, amit a szóban forgó közösségrõl, áreáról olvastam. Ezt a kézikönyvet azután a kutatóút végén megmutattam a „vendéglátóknak”, és megbíráltattam velük. Egyúttal a saját megfigyeléseimet is kontroll alá helyeztem, megteremtve, legalább is törekedve erre, hogy az émikus és az étikus szemlélet egyensúlyba kerüljön (a piaroák megjegyzéseit a Wahari címû kötetben lábjegyzetként közöltem).
A terep, a valóságos közeg irányította (és irányítja) viselkedésemet: hogy ez mennyire sikerül, abból szoktam lemérni, hogy távozáskor elhalmoznak kérésekkel – tehát visszavárnak.
A kultúra „globális” megismerésére való törekvés mögött kifejezõdik az aggály, hogy ha nem figyelek minden jelenségre, honnan tudhatom, melyik a „lényeghordozó”? Ebbe belejátszhatott két tényezõ, egyrészt egy újabb aggodalom, éspedig, mivel Kelet-Európából indulok Dél-Amerikába – manapság elképzelhetetlen nehézségek árán – kérdés, eljutok-e oda még egyszer? Tehát nem engedhetem meg azt a luxust, hogy a kultúrának csak egy-egy aspektusát – például csupán a mítoszokat vagy csak a rokonsági rendszereket – vizsgáljam, másrészt pedig fontos tényezõ, hogy elsõ terepmunkáim kiinduló bázisa a Néprajzi Múzeum volt, általános feladatunk pedig, hogy „lehetõség szerint a kultúra teljes etnográfiáját, minden szeletét igyekezzünk dokumentálni”.
Szakmai gyakorlatommá vált, hogy hosszú évekig vizsgáltam egy-egy indián közösséget, és végül minden évtizedre esett egy-egy etnikum feldolgozása (60-as évek: nambikuara törzs, 70-es évek: piaroa, 80-as évek: guarani, 90-as évek: wayna, újabban pedig megkezdve kutatásaim történetének ötödik évtizedét, brazíliai magyar emigránsok leszármazottai és a botokudo indiánok).
A megismerés folyamata ez: szakirodalmi felkészülés, terepmunka, majd hosszas töprengések, elemzések, többszörös „feed-back” a helyszínen, összehasonlítás és végül kísérlet valami értékteremtõ feldolgozásra (s nem csak az írott formában, hanem kiállítások rendezésével, filmek bemutatásával, stb.).
Külföldi kollegák vetették fel a kérdést, ha ennyi idõt szánok egy törzsi „szerelemre”, lehetséges-e az intenzív szubjektivitás mellett bármiféle általánosítás? Eljuthatunk-e egyetemes érvényû értékekhez összehasonlítás nélkül?
A válaszom igen egyszerû: minél nagyobb tereptapasztalattal rendelkezünk, annál nagyobb a valószínûsége, hogy meglássuk/megtaláljuk az egyes mögött az általánost, hiszen éppen a több tapasztalat birtokában vagyunk képesek kiemelni a különöst, a sajátost, a lényeget hordozót a jelenségek láncolatából. Gondoljunk a „mozaikmódszerre”: ha megtaláltuk az adott társadalom életében a „legfontosabb dolgot”, arra fókuszálva rakjuk hozzá a többi mozaikot.
Nem adatközlőnek, hanem beszélgetőpartnernek kell őket tekintenem>>>
BOGLÁR LAJOS: MÁTRAI KÉPEK - KUNT ERNÕ SZELEMÉBEN
1. A tornácokon, mint óriási fekete denevérek himbálódznak a gyászruhák a májusi szélben. Ismét egy temetés. – Egy esztendô alatt már a hetedik halottunk... – De volt hét lagzi is! Gyerek is született! – Ez lenne a természet rendje. – Persze, ha valaki meghal, annak a helyébe csak csak születnek gyerekek... – Hát M. lenne a nyolcadik, ha biztosan tudnánk, hogy meghalt... 2. „Kedves L.! Ne haragudjatok, hogy csak most írok, mert üzentetek, hogy nem jöttök, pedig sajnos szombaton le kellett vágni a másik disznót is, mert nem evett, és sokat fogyott. Csak annyi idôm volt, hogy a nászasszonynak telefonáltam, hogy szombaton vágunk, mert még hörgött is, és féltünk, hogy valami baja van, a böllér készenlétben volt, de mire megjöttek a rokonok, már pörzsölték. Egy kis kóstolót küldök. Gomba nem lett, pedig a falu várta, de késôn jött az esô. Most írok a tragédiáról , amirôl nem is álmodtunk volna. A boltos Zs. édesanyja Erzsébet napján, hétfôn , elment a közeli erdôrészbe, ahol a férje fát készített. Zs. és férje meg éppen Pestre készültek a fiukhoz, mert beteg volt az unokájuk. Elutaztak, és este értek vissza, mert telefonáltak nekik. Az édesanyjának a fiatal férje, G. vágott egy 4 méteres rudat és küldte haza az erdôbôl, azért írom, hogy fiatal, mert Zs. anyja 20 évvel fiatalabb emberhez ment férjhez. Állítólag még élt a férje, már volt ez a kapcsolat. Tehát M. néni, aki 69 éves, azóta sem tért haza a közeli erdôbôl. Már a környék falvaiból is voltak többször is keresni, meg egy autóbusszal rendôrök is, minden nap keressük, de eredménytelenül. Holnap jön a katonaság és újra átpásztázunk mindent. Ha csak darabokat találunk utána, csak el lehessen temetni! A falu lakóinak nincs addig nyugta. Ô agy-érelmeszesedéses volt, az utóbbi 2 évben már súlyos volt az állapota, nem tudta, hogy mit csinál. Remélem ti jól vagytok, írjatok. Csókol E." 3. A kanyargós hegyi út egyik oldalán, ahol utoljára látták, rozsdás kereszt áll: rajta mûvirágcsokrok, szomorú koszorúk, és esôáztatta elmosódott címzésû borítékok – üzenetek az eltûntnek... 4. – Ô is balul lépett, hogy az unokatestvérét vette el. Eddig ez általában mind így volt. – Az egész família... – Az összes, a hat asszony! – Még A. is hozzáment volna a nagybátyjához, ha a pap ki nem csúfolja... – Hogy az istenbe létezhet ilyesmi? – Mennyi mindenen kell keresztül mennie az embernek. – Ebben a faluban még soha nem tûnt el senki. Az már megtörtént, hogy valaki eltévedt, és másnap tért haza. Fôleg, amikor Gyöngyösre jártak borért a front alatt, mert eltévesztették az utat. Éjszaka jártak, mert nappal nem mertek az oroszok miatt. S persze az erdôn keresztül, le-letértek a jó útról. Elágazó utak voltak, amelyen a vadászok szoktak járni. No de ilyen nem történt, hogy eltûnt volna véglegesen valaki. – A dolog úgy történt, hogy a férje az erdôn dolgozott, és M. odament az urához. Most nem biztos, hogy ebédet vitt-e neki vagy én már csak hallomásból tudom, hogy vitte az ebédet, de azután még hazafelé is elkísérte. Az egyik azt mondja, hogy elkísérte, a másik pedig azt, hogy nem. S így elment... – Hogy valaki elütötte-e kocsival? Mert arra gyanakszik a veje. Ô bandukolt az úton magában azzal a doronggal, amit húzott maga után. Figyelmetlen lehetett, mert egy kicsit már el volt bambulva. Hogy elütötte volna az autó, bedobták a kocsiba, és eltûntették, hogy nyoma se maradjon. – Mondják, hogy találtak egy darabot a ruhájából. – De azt is mondják, hogy az nem az ô holmijáról való. – Erzsébet-nap elôtti héten történt. Rengetegen voltak, végig mentek a hegyeken, olyan zúgás volt, azután abbahagyták és átmentek a másik oldalra. Innentôl, ahol megtörtént, a gyöngyösi úttól felfelé, azután onnan lementek megint, arra, ahol csak az öregek szoktak járni. A Fekete-tónak csak a neve van meg, a tavat már letúrta a dózer, és kinyomta belôle a vizet, mert arra csinált út volt. Vagyis országutat csináltak. Nem-e vitték arra valamerre. Most hegymászók is jöttek. – S azt mondja R., hogy ô látta a mûszert, olyan mint egy kis szita, mintha olló lenne benne, és mutogatja az irányt, az iránydolgokat. Hogy merre kell menni. A mûszert a hegymászók hozták. Az olló mozog, azt mondja R., ahogyan irányít, hogy arrafelé kell menni. – Elmentek már minden rokonhoz? – Mindenfelé, aki csak létezik ezen a környéken. – Úgy-hogy, amikor mi elmentünk reggel M.-re orvoshoz, akkor Zs. és férje már készülôdtek Pestre. M. néni mondta, ô is szeretne elmenni. – Hát most kell mondani, hogy Pestre akarsz jönni? – Hát mert nem jutott elôbb eszembe. Mindjárt felkapok valamit, lemosakszom, felöltözöm, azt mennénk. – Azután Zs. férje, csak sürgette: gyerünk, gyerünk, dél lesz, mire felindulunk, akkor csak elindultak, M. néni meg itthon maradt. – Hát akkor majd máskor megyek. – Hazament, és onnan azután fel az urához az erdôbe. Hogy hol kötött ki? – G. 20 évvel fiatalabb! – Ezt nagyon rosszul tette. Én úgy láttam, M. már fiatal korában is nagyon könnyelmû volt. Könnyelmûen gondolkozott. Egy ilyen dolgot, egy életre szóló dolgot, meg kellett volna gondolnia. – M. apja az én anyámmal unokatestvérek voltak, apáról, mert J. bácsi az én nagyapámmal édestestvérek. Az apját G. M.-nek keresztelték. – Hát az egész falu rokona neki. A férje apja és M. apja unokatestvérek, két testvér gyerekei. – Katonák is keresték, vagy ötvenen voltak, Egymás közelében mentek, ahol bozótok voltak, ott sûrûbben, ahol ritkább volt az erdô, a gaz, ott már távolabbra léptek egymástól. A rendôrség kutyákkal is kereste, semmi nyom. Az volt a baj, hogy esett az esô, nem tudták kinyomozni. A száraz földön kinyomozta volna a kutya, hogy merre ment. – Ha másképp nem, akkor valóban belenyugodhattak volna abba, hogy valaki elütötte, és kocsival elvitték. Nem nyugodtak bele. A kutya csak odáig szagolta ki, ameddig odaért az úthoz. Tovább nem tudott menni... – Halottlátó is kereste. S azt mondta, ahol M. találkozott egy családdal, vagyis egy férfival és egy nôvel, ô onnan nem mehetett messzire, és hogy onnan az útról tûnt el! – Csak elvihette valami kocsi! Ha már eltûnt. Amikor P.-ék találkoztak vele, ô már jött hazafelé. Ôk meg arrafelé mentek, hogy legalább egy-két nyaláb fát hozzanak a kocsi tetején. – Várjál meg itt, mindjárt jövünk és elviszünk. – De itt van nálam ez a pózna, nem tudok beülni a kocsiba. – Eldobod, majd máskor eljössz érte. Most esik az esô, elviszünk. – Hát ôk elmentek, vissza is jöttek, de M. már nem volt ott. A póznát sem látták, hát azt hitték, hogy már hazament. De otthon sem találták. – Érelmeszesedése volt, orvoshoz is járt. S ezt a Cavington nevû gyógyszert sem használta. Hát elég rosszul tette. S többször olyan zavarodott volt. Hogy eltévedt-e, zavarba volt-e akkor vagy valóban elütötték? Hogy ilyen nyomtalanul eltûnjön egy asszony? Ezen mindenki fel van háborodva! – A halottlátó asszony Lôrincirôl jött. Régen Tarjánban is volt, Somoskôújfalun is, de ôk meghaltak. A putnoki asszony jött volna, ha még él. – A lôrinci asszony is jött, személyesen. Elmentek érte. Azt mondta, ahol M. találkozott a házaspárral, onnan nem messze tûnt el. Ott van valahol a bozótban... – A putnoki asszonyhoz úgy jártak, mint a búcsúba. Sokan. De akkoriban ellenezte a rendôrség, nagyon. – Hát el is volt zárva több hónapig. Amikor hazaszabadult, valami rokona volt Amerikában, az fizette neki az útját. S ki is ment. De mire hazajött, már nem sokáig élt. – A putnoki asszony beszélt arról, hogy a Dunántúl is eltûnt valaki. Egy férfi elveszett az erdôn, de azt ott agyonütötték, és elvitték messzebbre kocsin. – Azt is megmondta, milyen tájon van a biciklije, amit otthagyott. No aztán, ez a putnoki asszony utasította ezeket, hogy itt és ott van a biciklije. S megtalálták. Az ember is el volt rejtve. Haraszttal, s az is gallyal volt letakarva. Hogy a harasztot le ne vigye a szél. De a vadak megtalálták, kihuzigálták. De felfedezték ennek az asszonynak a szavaira. Tiszalöknél egy kisfiú veszett el. Valaki bosszúból megfojtotta, azután levitte kocsival a régi legelôre, ott volt egy száraz kút, abba dobta bele. Még kereket is dobott rá, egy rossz kocsikereket. – A rendôrök elmentek és megkérdezték a putnoki asszonyt, hogy hol van, tud-e róla valamit? – Ide figyeljenek. Menjenek ki a legelôre, tudják maguk hol a legelô, s azt is tudják, hol van az a száraz kút, olyan nagy kút van ott, kiszáradva. – Ki is mentek a száraz kúthoz, a rokonságot összetoborozták, és lámpával világították meg, jó mély kút volt. Hát belevilágítottak, és azt ott volt a gyerek. Akkor azután össze kellett kötözgetni létrákat, s úgy mentek le érte. – A rendôrség is kiszállott. S kérdezte a rendôrség, hogy honnan tudják azt, hogy a gyerek halott volt? Azt mondta a tudósné is, hogy meg kell mondani a rendôrségnek, nyugodtan megmondhatja, engem azért nem akasztanak fel. Úgy is volt. Ki is hallgatták, és az volt az érdekes, hogy a rendôrök elmentek annak az asszonynak a gyönyörûszép lakására, hát nem is csodálom, annyi pénzt összeszedhetett. Még ha 20 Ft-jával is adták neki. Ahogy bementek az elsô ajtón, a második csukva volt, mert mosakodott, és készült valahova. Amikor nyitni akarták az ajtót, ô már kikulcsolta, és ellépett az ajtótól, az pedig kinyílt magától. – Csak jöjjenek, csak nyugodtan jöjjenek be! – Be is mentek. – Tessenek befáradni... – Honnan tudja azt maga, hogy azt a kisfiút hova dobták? – Nem csak a kisfiút találtam meg! Én nagyon soknak adtam tanácsot, hogy melyik hol van és hol halt meg?! – Akkor azután mindent szóról szóra elmondott, és így a rendôrség valóban elhitte. Attól kezdve nem volt itt tiltva. Az embert kihallgatták, és a gyereket így aztán eltemették, akkor azután belenyugodott az anyja. Ugyanúgy, mint a Zs., amíg M. elô nem kerül. Mert addig nem tudunk belenyugodni. – Ha legalább egy darabját megtalálnák, már el tudnák temetni. – Igen, az nyugtalanítja, hogy semmit, egy rongyot sem találnak utána, egy körömnyi nagyságú rongyot sem. Ez bántja ôtet. – Az egész környékrôl, innen a faluból, még Lászlóból is jöttek keresni. Mindenki, aki ismerte a családot. Mindenki gyütt. Mert már hírül lett adva, hogy gyün a rendôrség, gyün a katonaság, és nyomozó kutyák, hogy aki csak tud, jöjjön, hogy nagyobb nyomással keressék. – Az eltûnése után másfél hétre történt. Hétvégén valahogy. Mikor a rendôrök kiszálltak itten többször is, kihallgattak embereket, itt-ott nyomoztak, érdeklôdtek, hogy hogy volt? Mikor ment el? De azt nem tudta senki. Valóban csak a férje tudná, ha ôszintén beszélne. Vitt-e ebédet valóban, vagy nem vitt? – S beszéltek itt egy hosszú hajú, szakállas fiatalemberrôl, aki ólálkodott, érdeklôdött ott volt I. kapujánál, ott állt meg a kocsival, ô meg is rendült, nem engedte be a kapun. Mert senki sem volt otthon, csak a kutyák. Azokat elûzte, hogy ne csaholjanak rá, beszélni akart vele. – Elôkerült-e az asszony, aki eltûnt? – Dehogy, keresik a mai napig is. – S ezekben a víkendházakban lakik-e valaki? – Persze, hogy lakik, itt lakik két rendôr egymás mellett. – Már csak azért mondta, mert valóban ott lakik egy rendôr. De azért mondta azt, mert rá gyanakszanak, arra a szakállasra. Hogy az a piroskocsis szakállas, akkor vagy négyszer futkározott erre. Hol erre, hol amarra! – Mindenfélére gondolnak: nem-e a férje tervezett ki valami kutyaságot? Hülyeséget vagy mit tudom én? Hogy ilyen nyomtalanul eltûnjön valaki? Összevesztek-e vagy nem vesztek össze? Akkor este, amikor a felesége eltûnt, G. hazajött a munkából, nem hogy etette volna a jószágot, nagy izével ment a bisztróba, és ott maradt. S csak azután ment haza, aztán adott a jószágnak. Ezért aztán Zs. oda vágta neki, hogy „na majd még felhányjuk a trágyát is, nem te tetted-e el valahova?" Olyan könnyedén vette, hogy nem is volt valami komoly, semmi rendületet nem láttak rajta. Ki tudja akkor, mire jön ki ez a dolog: – Valami 12 évig éltek együtt. De 20 év volt a korkülönbség. Zs.-t nagyon megviselte, éjjel-nappal sírt. De az anyjára is bosszankodott, hogy neki ez nem hiányzott! Miért kellett neki ilyet tenni? Ô már észre vette, hogy az apja még élt, az anyjának már itt volt a G., aki kocsmáros volt. S legtöbbször záróráig ott voltak, és az este is ott érte egyszer-másszor. Zs. is leskelôdött. Aztán amikor meghalt az ura, M. tovább maradt a kocsmában, úgy hogy aztán otthonról el is hurcolkodott. A kocsmában valahol egy raktárban ott volt neki egy ágy, ott is aludt. Akinek egy csepp esze van, nem tehet ilyet, hiszen ôneki fia lehetne az a fiú: 20 év nagy korkülönbség... 5. A legkülönfélébb társadalmaknál megfigyelhetjük a túlélés öntudatlan vagy tudatos stratégiáit – mechanizmusait: az egyes közösségek adaptív értékrendje igen változatos módon nyilvánulhat meg. Amit a természet könyörtelenül elvesz, azt fizikai valóságában vagy szimbolikusan kiigazíthatja a társadalom... Minden emberi közösség igyekszik a „hézagokat" kitölteni, pótolni, hol az ökológiai egyensúly megsértését kell nyilvános rítusokkal kiegyenlíteni, hol a közösségek gondjait kell ápolni látványos szertartásokkal. A lagzik tarka ünnepe feledteti a temetések nyomasztó szürkeségét. S ebben a közösség pszichikai védekezése is megnyilvánul: temetések ellenében lakodalmak rendezôdnek, elôrejelezve a potenciális szaporodást. A mátrai faluban mély megrázkódtatást okozott a váratlan esemény, az eltûnés kibillentette a falut nyugalmából. Az emberekre „ráborul az erdô": hiszen az erdô adja nemcsak a tûzifát, hanem az ehetô-eladható gombát, nem utolsó sorban pedig a gyógynövényeket. Az erdôben korábban énekelve gyûjtögetô asszonyokat a félelem elnémította és otthonukban tartotta. A rejtélyes esemény – legalábbis ideig-óráig – kohéziós erôként mûködött: feszesebbé váltak laza rokoni kapcsolatok, az emberek együtt keresték az eltûntet, aki „közös" álmaikban is megjelent („itt mindenki anyámról álmodott, és reggelente el is mondták...") Nem tudták, valóban meghalt-e? S éppen a bizonytalan helyzet kiváltotta revival helyzetben olyan szimbolikus cselekvések és képzetek kerültek felszínre, amelyek évtizedek óta szunnyadtak a hétköznapok szürke rutinja alatt. „Ha csak egyetlen darab kerülne elô a ruhájából" fogalmazták meg a pars pro toto mágikus elvét, de az eltûnés feltételezett helyén felállított kereszt mellé helyezett „üzenetek", a Közért pénztárgépe mellé tett, és a jóslást szolgáló szita az ollóval, a halottlátók megjelenése, és sok más jelenség arra utalt, hogy a maroknyi közösséget nem nyugtatták meg racionális értelmezések... 6. Másfél évvel az eltûnés után, egy véletlen folytán, a falutól nem messze, egy gödör mélyérôl elôkerült több emberi csont és néhány ruhafoszlány: nem lehetett másé: csak az övé!
Mindenki ott volt a temetésen, hogy lássa: miként száll végleges sírjába a félig üres koporsó...