• Nyomtatás
Részletek
Találatok: 5248
"(Moldvai Magyarság, 2004. április - folytatás az előző lapszámból)

Tartozik még a csángómagyar Aranymiatyánk „történetéhez” néhány adat

1999. február 3-án ismét Moldvában jártam, és az egyik csángómagyar plébánián örvendezve beszámoltam legújabb gyűjtésemről: a csángómagyar Aranymiatyánkról. A legnagyobb meglepetésemre a dallamát a 2. sortól kezdve együttdúdolták velem, sőt a 2. (virágszombati) versszaktól már a szövegét is együtt énekelték – persze ők románul! Jelen volt a plébános, egy másik pap édesanyja és nővére.
Az együtténeklésből aztán kiderült, hogy mi volt (és hogyan él most is!) a románosítás stratégiája a csángómagyarokkal szemben a templomi éneklésben. Könnyű volt megállapítani öt fázisát.
Először – évszázadokon keresztül – csak magyarul (és még néhány tételt latinul) énekeltek Moldvában, mert nem volt (hogy lett volna!) roman nyelvű katolikus egyházi énekük. A Kájoni Kancionale hagyománya elevenen él közöttük.
Majd elkezdték tanítani nekik – főképpen a 20. századtól – a latin nyelvű gregorián énekeket, hogy ezekkel az újonnan betanított misetételekkel (Kyrie-Gloria-Sanctus-Agnus) minden szentmiséről legalább négy Magyar népének-versszakot kiküszöböljenek a templomi gyakorlatból.
Ezzel egyidejűleg lefordították – a legkedveltebbekkel kezdve – a régi Magyar népénekek szövegét románra, és utána már így énekeltették. A bukovinai Kacsikában (Cacica) a búcsú napján (augusztus 15-én) lelkesen zengik a szentségi körmenet alatt románul az „Ez nagy szentség valóban” kezdetű Magyar népéneket, mind a hat versszakával.
Az utolsó évtizedek alatt, mivel a II. Vatikáni Zsinat megengedte a népnyelvű éneklést, olasz és francia eredetű, könnyűzenébe illő „lelki slágereket” énekeltetnek roman fordításban a magyarul legszebben éneklőkkel: a csángómagyarokkal.
Az utolsó fázis: a románra fordított Aranymiatyánkot – és sok más magyarból fordított népéneket – már be sem veszik új roman nyelvű népénekkönyveikbe, nehogy azok – és sok más társuk – a régi Magyar énekes hagyományokra emlékeztessék őket. Sőt, már a Magyar népénekek kiszorítására újonnan megtanított gregorián misetételeket sem énekeltetik, mert azoknak is “magyaros” emlékük van.
Az utolsó fázis megvilágítására álljon még itt egy új adat. Halász Péter néprajzkutató szíves közléséből tudom, hogy sok helyütt panaszkodnak a csángómagyar hívek: papjuk már nem engedi meg, hogy nagycsütörtökön az ún. Jézusvirrasztás éjfél után is folytatódjék a templomban. Pedig a hívek igényelnék továbbra is úgy, ahogyan mindig volt, hiszen hajnalig tartott. Félnek az “illetékesek”, hogy a legbuzgóbb hívek, akik éjfél után is szívesen virrasztanának a szenvedő Jézussal, a plébánosi jelenlét és ellenőrzés megszűntével Magyar népénekeket kezdenének énekelni – anyanyelvükön.
Az 1970-es évek végén, székelyes-csángó faluban történt. Az egyik családban a kicsi cinka már csak románul tudta a legszebb, még Erdélyből magukkal hozott karácsonyi énekeiket; a nővére még mind a két nyelven; az édesanyjuk csak magyarul. Öreganyjuk közben keservesen rítt, hogy már énekelniük sem szabad a templomban anyanyelvükön, magyarul!
Nem kis örömmel számolok be arról, hogy mióta nálunk népdalversenyen egyházi szövegű népéneket is lehet énekelni – 1999 tavaszán –, ketten is elsők lettek az Aranymiatyánk éneklésével. Az egyik versenyen Somogyban: Ripszám Ágnes. A másik rendezvényen – Rév-Komáromban – csak versenyen kívül “indult” az Aranymiatyánk, de azt állapították meg róla, hogy első lett volna, ha a verseny “szabályai” megengedik. Különdíjat azért kapott a kis énekes: Gőgh Anna.
2000 januárjában a dunántúli népénekversenyen, Székesfehérváron ismét az Aranymiatyánk „győzött” egy mosonmagyaróvári gimnazista előadásában, és ugyancsak ő – Molnár Anett – nyerte meg az országos népdaléneklési versenyt márciusban Mohácson – az Aranymiatyánkkal.
1999. május 13-án történt Budapesten. A Magyarok Házában találkoztam egy csángómagyar fiatalemberrel. Mihamarabb Lujzi-Kalagorról kezdtünk beszélni. Eldicsekedtem neki, hogy szülőfalujában gyűjtöttem a gyönyörű népéneket: az Aranymiatyánkot. Alig kezdtem el énekelni, velem együtt fújta, és csak akkor derült ki, hogy miért tudja ő is ugyanúgy, mint én: gyermekkorában tanulta az édesanyjától, Csernik Antalné Ţămpu Máriától, akitől én is – de én csak az előző évben, 1998-ban.
Felejthetetlen marad „találkozásunk” a csángómagyar Aranymiatyánkkal 1999. augusztus 15-én, amikor sok százan énekeltük Kacsikában, a Mária-kegyhely búcsúján, a jászvásári egyházmegye évenként egyetlen alkalomra engedélyezett magyar nyelvű szentmiséjén.

Aranymiatyánk

virágszombaton este
mária fiát kérdezte
jövő héten mit fogsz tenni
szent fiam mit fogsz szenvedni

virágvasárnapján mit fogsz tenni
szent fiam mit fogsz szenvedni
akkor anyám király leszek
a jeruzsálemba bé mejek

hát nagy hetfőn mit fogsz tenni
szent fiam mit fogsz szenvedni
akkor anyám beteg leszek
a templomba nem mehetek

hát nagykedden mit fogsz tenni
szent fiam mit fogsz szenvedni
akkor anyám vándorolok
az utcákon le s fel járok

nagyszeredán mit fogsz tenni
szent fiam mit fogsz szenvedni
akkor anyám hamis júdás
engem harminc pénzért elád

nagycsütörtökön mit fogsz tenni
szent fiam mit fogsz szenvedni
anyám getszemáni kertben
felmegyek az olajok hegyikbe

jézus a getszemáni kertben
fenn az olajok hegyikbe
térgyen állva imádkozik
piros vérrel izzadozik

nagypénteken mit fogsz tenni
szent fiam mit fogsz szenvedni
akkor anyám egy keresztre
fel leszek én majd feszítve

te a kereszt alatt leszel
szent kezedvel el nem érhetsz
szent kezedvel el nem érhetsz
szűz öledbe le nem tehetsz

hát nagyszombaton mit fogsz tenni
szent fiam mit fogsz szenvedni
akkor anyám koporsómba
bészállok a gyászos síromba

húsvét napján mit fogsz tenni
szent fiam mit fogsz művelni
akkor anyám feltámodak
mennyországba uralkadok

húsvét után ötven napra
piros pünkösd hajnalára
elküldöm a vigasztalót
a fehér színű galambot

pünkösd után nyolcvan napra
nagyboldogasszony napjára
felviszlek a mennyországba
a mennyei boldogságba