Gondol-e arra a hívő katolikus - ha magyarnak született - hogy vallásának alapvető tételei, szertartásai anyanyelvében is kifejeződnek, mintegy leképeződnek benne? Nem arról van szó, hogy ezek a hittételek magyar fordításban is megtalálhatók, nyomtatott szövegek alakjában hozzáférhetők, hanem arról, hogy maga a nyelvszerkezet, a szavak közötti, nem is olyan rejtett összefüggések, tehát nyelvünk fölépítése és működésrendje képes ezeket képletezni, közvetlen módon megidézni. Ezt mint föltételezést vetjük föl, és az alábbiakban megkíséreljük a bizonyítást - vagy inkább szemléltetést - három szavunk segítségével.
1. TeST. Szótáraink szerint rokonság nélküli, ismeretlen eredetű szó. Tényleg így van-e? Talán magam is elhittem volna, ha föl nem figyelek arra, mennyire hasonlít TéSZTa szavunkra (melyet szótáraink könnyedén "szláv eredetűnek" tartanak). Első látásra nem világos az öszefüggés a két szó között, de talán nem is látás révén kell azt fölfognunk, hanem valamely más érzékszervünk segítségével. Ezt az érzékszervünket pedig rendszeresen "működtetjük" nem hétköznapi módon, hetente egyszer még akkor is, ha csak vasárnapi keresztények vagyunk. Szentáldozáskor történik ez, amikor a pap nyelvünkre helyezi az oSTYát (a pap ki-oSZT-ja, s ezáltal Isten fia mintegy szét-oSZTJa magát közöttünk), s azt mondja: "Krisztus TeSTe". De miből van az ostya (latin, de a latinban tisztázatlan eredetű szó)? "Vékonyra sütött, kovásztalan TéSZTaféle", mondja szótárunk. És minthogy az átlényegülés előzőleg megtörtént, áldozáskor az ostya tésztájában a szó szoros értelmében meg-íZ-leljük az Istenfiú testét, ízlelés révén tapasztalva meg Istent. Hiszen rögtön utána énekeljük is: "Ízleljétek és lássátok, mily jóságos (vagy: hogy milyen édes) az Úr" (Zsolt. 34.9, ill. Éneklő Egyház 598.) Első áldozók fölkészítésekor hangzik el az intelem: "Nem rágni kell az ostyát, hanem ízlelgetni!" Ezeknek a szavaknak hasonló a hangalakjuk, a T vagy TY és az S vagy SZ mássalhangzók ismétlődnek bennük, és ez szerintem egyáltalán nem véletlen. Ezt az összefüggést a szertartás során nem gondoljuk így át, ugyanis ekkor valóban az ízlelés a legfontosabb, nem a gondolkodás. És ez nem a köznapi értelemben vett ízlelés, hiszen ha megfontoljuk, magának az ostyának nincs is íze (liszt, víz és talán egy kevés só keveréke), mégis "íze" által tapasztaljuk meg Isten jóságát. Tápértéke ugyancsak elhanyagolható a szó "táplálkozás-élettani" értelmében, mégis a szertartás során mint "lakomát" emlegetjük. TeST-vér szavunk is ebből a szempontból válik teljesen értelmezhetővé: testvérévé válunk annak, akivel együtt részesültünk az Isten fiának testéből és véréből, és így természetesen magának Jézusnak is. Egyébként íZ(lel) és éSZ(lel) sem véletlenül hasonlítanak: latinban sapio = ízlelni, megérteni (ebből a homo sapiens); gusto = megízlelni, megismerni; de ezek már a latinban sem köthetők a corpus ?test? szóhoz.
Ezek után bizonyára nem fogunk csodálkozni, ha TiSZTa szavunkat is ide szeretném vonni (szótárainkban megint csak könnyedén "szláv eredetűnek" minősül), méghozzá két okból. Áldozás előtt ugyanis gyónni kell, azaz bűneinktől meg-tiszt-ulni megvallás és feloldozás által, az áldozás révén pedig Krisztus testének ízlelésével további tisztulásban van részünk. Látszólag nagy ugrás, hogy hasonló hangalakú angol szavakat is meg tudunk ezen az alapon magyarázni. Mindenek előtt a test szót, melyről talán csak most vesszük észre, hogy angolul is kiolvasható, sőt mint angol kölcsönszó viszonylag nem régen került be nyelvünkbe, és általában teszt a kiejtése (meg az írásmódja), jelentése pedig ?vizsgálat, vizsga, próba, ellenőrzés?. A mai jelentés alapján látszólag nincs összefüggés; csakhogy az angol szó eredete a latin testu, melynek jelentése ?agyagedény, égetett cserép?. Hogyan is alkotta meg testünket a Teremtő? Nemcsak a Szentírás, hanem más hitregék szerint is agyagból, a föld porából (a mai angol jelentés úgy alakult ki, hogy a középkorban így nevezték a próbatégelyt, azaz a nemesfémek próbájára vagy olvasztására szolgáló edényt). Az agyagot és a tésztát még gyúrhatóságuk is összeköti, de az is, hogy mindkettő végleges alakját és állagát (de "ízét" is!) tűz, égetés által nyeri el. Hasonlóan magyarázható angol szavak még: ToaST ?pirítós?, TaSTe ?íz, ízlelés?, DuST ?por?. Ezeket az angol szavakat - saját szótáraik - különféle forrásokból eredeztetik, koztük összefüggést nem látnak, valószínűleg azért, mert maga a test - így pl. "Krisztus teste" értelemben - angolul ?body?, amely hangalaki szempontból már egyáltalán nem vonható ide, tehát náluk hangtanilag nem érzékelhető egységes rendszer, így az szétesik, mert nincs központi vagy összekötő eleme. Viszont az Európai Únióban biztosan helye van olyan nyelvnek, melynek szavai hasonló szerves rendszerekké épülnek, s amelyben a TeSTi-ség a TiSZTa-sággal függ össze.
2. LaK. Szép példája a nyelvünkben gyakori egyalakú szavaknak (szakszóval: homonímáknak). Két, látszólag különálló jelentése van: 1. valamely helyiség(ek)et otthonának tekint, lakik valahol, s ebből képződik lakás főnevünk; 2. Annyit eszik, amennyivel étvágya kielégül. A kettő kapcsolatára vagy nem kapunk magyarázatot, vagy legföljebb valami olyasfélét, hogy általában otthon szoktunk jóllakni. Márpedig kell lennie mélyebb összefüggésnek, hiszen ha hasonló hangalakú szavak között megtaláltuk, mennyivel inkább kell ilyennek lennie a hangtanilag teljesen azonos szavak között, legalábbis egy olyan szerves jelrendszerben, mint a magyar, amellyel világunk magyar-ázható. Talán azon sem fogunk meglepődni, hogy a magyar-ázat, a lényegi összefüggés ugyanabban a szertartásban található meg, amelyről föntebb beszéltünk. Mit mondunk ugyanis a szent áldozás előtt? "Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj?" Vagyis meghívom Jézust, hogy költözzön - hova is? Belém, hiszen én vagyok a hajlék (a Müncheni Kódexben hajlak), az én testem, ahová őt meghívom. A szent áldozás egyik fő mozzanata, hogy meghívom Jézust, lakozzon bennem. Ő elfogadja a meghívást; az elutasításnak még a lehetősége sem merül föl, hiszen ha kitárjuk az ajtót, oda az Úr föltétlenül betér, ez mindenféle hit alapköve. Nem térhet ki előle, de nem is akar, hiszen már az ajtónyitás is az ő kegyelmének köszönhető. Mit jelent az, hogy elfogadta meghívásomat? Azt, hogy ő, mintegy viszonozva a meghívást, meghív részvételre lakomáján, ahol sajátmagát, saját testét ostyaként, kenyér-tészta-ként szét-osztja közöttünk. Itt tehát két képzet elválaszthatatlanul összeolvad: az egyik az, hogy Jézus az én testembe költözik, hajlékomba lép, hogy együtt lakjon, eggyé váljon velem, a másik az, hogy én táplálékként részesülök az ő testéből, vagyis jól-lakom vele. De most vajjon melyik jelentésben használtuk lak szavunkat? Mindkettőben egyszerre: a különállónak tételezett, szótárban mesterségesen szétválasztott jelentések egymásra, egymásba csúsztak. Ez az egyalakú szavak csodája a magyar nyelvben. Nyilvánvaló, hogy egy darab ostyával hétköznapi értelemben véve nem lakhatom jól, de hát itt hittel való töltekezésről van szó, az ostya vételével mintegy betelünk Jézussal. Az angol példák itt cserbenhagynak bennünket, ezt - a jelentések ilyen egymásba csúszását, fedésbe kerülését - már csak magyarul lehet kifejezni, lényegileg magyar-ázni. Keresztény hitünk egyik kulcskérdéséről van szó: Jézus úgy lakik bennem, hogy én egyúttal jól is lakom vele. Ez a megvilágosító többértelműség esete mai világunkban, amelyben igen sokan törekednek az állandó, már-már rögeszmés egyértelműsítésre, holott a világ nem úgy működik. Legvégül tegyünk egy K betűt vizsgált szavunk végére: kapjuk a LaKK-ot, melynek eredetileg élőfa a forrása (skarláttölgyből nyerték), szerepe pedig az, hogy megfényesítse a tárgyakat (Andics Árpád barátom szép gondolata). Jézusnak - a "világ világának" - talán nem az a szerepe, hogy fénybe öltöztesse a világot?
3. ÍZ. E szavunknak nem is kettő, hanem legalább öt különbözőnek tételezett jelentése van, melyek természetesen szép szerves rendbe állíthatók, csak egy kicsit utána kell gondolni. Kiinduló pontunk a test szavunkkal kapcsolatos fenti gondolatsor lesz; most tovább fogunk menni az áldozás tárgykörénél, de nem szakadunk el Jézustól. Láttuk, hogy szentáldozás során magának Istennek a létét tapasztaljuk meg ízleléssel, ezen túl pedig jóságát is. Kissé összetett gondolatmenet következik, melynek első fokán látszólag ide nem tartozó szólásokra fogunk rácsodálkozni: Ennivaló gyermek! és Meg kell zabálni ezt a gyereket! Ha ezeket szó szerint lefordítjuk valamely nyugati nyelvre, számítanunk kell az elszörnyedésre. Ha úgy tudták rólunk, hogy barbár őseink nyereg alatt puhított húson éltek, akkor ezeket a fordulatokat valamiféle emberevő hagyomány továbbélésének fogják tartani, és talán még Euro-csatlakozásunk is veszélybe kerülhet. Holott ezt ugyanúgy nem lehet szó szerint, hétköznapi értelemben venni, mint azt, hogy eszünk Jézus testéből (de jelképesen sem, hiszen ez sokkal több, mint egyszerű szimbólum). Ugyanis éppen ő az "ennivaló gyermek", amint ez minden szentáldozás alkalmával kiderül. Minden gyermekben ő születik újjá a Földön, minden gyermekkel az istenség költözik közénk. A magyar nyelvben ezért volt egykor áldott állapot az, ami ma sokaknak teher, és Isten áldása a gyermek, ami ma népszaporulat, s amivel folyton bajok vannak (és lesznek is, amíg szaporulatként fogjuk kezelni). Az ennivaló gyermek kiszólással talán éppen az istenség eredeti csodás ízére szeretnénk ráismerni, a gyermekben - tehát egykor bennünk is - jelenlévő Istent mint ízt azonosítani.
Mindennek van történelmi távlata is, első nyelvemlékünk pontosan megfogalmazza: "És a gyümölcsnek oly keserű vala vize, hogy torkát megszakasztja vala." Tehát ember és Isten viszonya egy íz miatt romlott meg (erről ilyen megfogalmazásban az Ószövetség nem szól). Ha ez a viszony meg-KeSeR-edett, ki fogja tudni helyreállítani? Az, aki képes bennünket az eredendő bűntől megváltani -TeSTi halálával bennünket meg-TiSZT-ítani - de akkor neki már a nevében is benne kell lennie az erre való utalásnak. Ez meg is történik. Harangozó Imre barátom által gyűjtött régies moldvai-csángó népi imákban Jézus nevének rendre olyan változataival találkozunk, mint Ízus (= ízes) és Jédus (= édes). Ezt teljességében megint csak magyarul tudjuk értelmezni, mint ahogy az Édes Istenem! is jellegzetes magyar fohász. (Közvetve angolban is megvan a párhuzam: SaViour ?Megváltó?, SaVour ?íz, zamat?; alig van eltérés a két szó között, bár különböző latin gyökökből eredeztetik őket. Oroszban pedig "Megváltó" végső soron egy ?legeltet, táplál? jelentésű igéből származik.) Ebben az értelmezésben tehát Jézus (Ízes vagy Édes) azért születik meg újra minden Karácsonykor, hogy orvosolja, megédesítse világegyetemlegesen meg-KeSeR-edett szánk ízét, az egész emberiség rossz szájízét. Ezért is kell rendszeresen szentáldozáson részt venni, éjféli misére menni, karácsonyfa alatt Mennyből az angyal-t vagy Csordapásztorok-at énekelni, újra meg újra átélni az istenség csodás ízeit, az otthon, a Karácsony háZi-haZai ízeit (lásd föntebb LaK-ás magyarázatát). Ez az íz hétről-hétre helyreállhat bennünk, testünk templomában, minden hajlékban-házban, az ennivaló gyermekhétről-hétre, évről évre bennünk is újjászülethet.
Ne feledkezzünk meg íZ szavunk többi jelentéséről sem. Jelenti az emberi test részét (pl. "minden ízében reszket" stb.). Ez is áll a megszületett gyermekre, aki hús a húsunkból, vér a vérünkből. Jelent nemzedéket is (pl. a "hetedíziglen" kifejezésben), és a kisgyermek valóban a következő nemzedék a láncban. Petőfi (és más nagy költőink) számára ezek az összefüggések teljesen nyilvánvalóak voltak, mi másról tanúskodnának a János vitéz következő sorai: "?száraz ebédünket /Izről porrá morzsolt testeddel sózzuk meg." Rossz értelemben "nyelvünkre venni valakit" annyi mint ízekre szedni, lecsepülni (a latin taxo - a fent idézett angol taste forrása - jelentései: tapogat, megszól, értékel valamennyire). Sajnálatos, hogy nyugati mintákat követő nyelvtudományunk olyan útra tért, amelyről széttekintve ezek az összefüggések nem láthatók, ahonnan nézve még létüket is le lehet tagadni. - Idetartozónak érzem továbbá izzik, izzad igéink iZ tövét is, mely ponton újabb érdekes angol párhuzamot találunk: SWeaT ?izzad?, SWeeT ?édes?, nagyon kicsi különbséggel a két szó között. Ha észrevennénk és méltányolni tudnánk az efféle nyelvi összefüggéseket, talán elviselhetőbbnek tartanánk mások - és sajátmagunk - izzadságszagát, nem dőlnénk be oly könnyen a kizárólag saját hasznukkal törődő kozmetikai cégek ostoba, hazug és erőszakos hirdetéseinek (bár meglehet, hogy saját hasznuk mellett még abban érdekeltek, hogy Isten ízeit kiiktassák életünkből, mű-ízekkel helyettesítsék, világunkat meddővé, szervetlenné tegyék). De túlzásba se vigyük az ízeket és élvezetüket, még a jó ízekét sem. Ha ezt tesszük, íZ eszi majd a szánkat (ez a következő jelentés), vagyis kicsattan; tepertőnek vagy sömörnek is hívták, ma leginkább herpesznek. Ez tényleg idegen szó, az ógörögben kígyókra vonatkozott (herpein ?kúszni?, herpetológia = hüllőkkel foglalkozó ága az állattannak), talán éppen a Bűnbeesés kígyójára, aki almával csábít a rosszra. Erről népdal is szól: Édes alma csutkája, / Sebes a babám szája. / Meg kell annak gyógyulni, / Ha meg akar csókolni. Népdalaink tudnak tehát az ízek elromlásáról és helyreállításuk szükségességéről, lehetőségéről. A csókban - az igaziban, mely kiemel a térből és időből - szintén ízt adunk egymásnak önmagunkból. Édes Jézus, a mi szerelmes Úr Istenünk bizony elfordul tőlünk, ha herpeszes a szánk, mert a kígyó jut róla eszébe. De akkor is kiköp a szájából, ha langyosak ("sem hév, sem hideg") vagyunk. Vigyázzunk az eredeti ízekre, őrizzük jobban őket, a sajátunkat is, meg Isten ízét is a szánkban. Az Európai Únióban hitünk szerint nem agyonglobalizált és agyonfertőtlenített világpolgárokra lesz szükség, hanem arra, hogy minden nép saját eredeti ízeit vigye be oda - ha van neki, ha meg tudta őrizni.
Általános vélekedés, hogy a hit valamiféle nyelvek fölötti dolog, hiszen a legkülönbözőbb nyelveken beszélők is képesek azonos mélységig átélni az Istenben való hitet. Ez utóbbit nem vonjuk kétségbe, de szeretnénk fölidézni János evangéliumának első sorát: "Kezdetben vala az Íge." Ha pedig a teremtett világ, a valóság igei természetű, mégsem közömbös, lehetővé teszi-e az anyanyelv ennek az igei természetnek közvetlen megélését vagy nem. Nos, a magyar lehetővé teszi, és eszerint kellene megbecsülnünk. Látnivaló, hogy a fentebb vázolt nyelvi összefüggések nem jelentéktelen, huszadrangú ügyek, hanem hitünk alapkérdéseit, Istennel való azonosulásunk lehetőségeit érintik. Nem tanultuk, hogy ilyen összefüggéseket keressünk a nyelvben, talán azért nem, mert akiktől tanultunk, és akik azóta is, ma is megszabják tanulnivalóinkat, azoknak a nyelvében nincsenek ilyenek, illetve csak töredékesen vannak meg. Ha megvolnának, nem hallgatnák el, hanem büszkén hirdetnék. Fölmerülhet az a kérdés is, milyen régiek ezek az összefüggések nyelvünkben és hogyan függhetnek össze kereszténységre való áttérésünk hivatalosan hirdetett időpontjával? Vakmerő dolog lenne évszámot mondani, de bizonyos, hogy nagyon régiek ezek a szavak és rendszerük. Két föltevést kockáztatok meg. 1. A Szent István-i térítés előtt nem voltak meg, ez esetben rendkívül gyorsan és hatékonyan képletezte nyelvünk a kereszténnyé vált valóságot. 2. Nagyon régen megvoltak, jóval a kereszténység hivatalos fölvétele előtt, talán már az idők - és nyelvek - kezdetén. Ez esetben nyelvünk mintegy "megelőlegezte" a történelmi Krisztus megjelenését. Mint ahogy a krisztusság kezdettől fogva jelen van a világban ("az Atyától született az idő kezdete előtt"), az Íge megtestesülése, a szó íze kezdettől fogva adott mint lehetőség, miért lenne képtelenség, hogy a nyelv is tartalmazza ezt lehetőségként? Természetesen más nyelvekben is meglehetnek - ha töredékesen is - ezen összefüggések, és az e nyelveken beszélők föladata azokat kifejteni és a nyilvánosság elé tárni.
2001 csöndes Karácsonyán, amikor szívem betelt Jézussal, életemben először megkérdeztem magamtól: mit adhatnék én a kis Jézusnak, az Isten fiának? Mi legyen személyes ajándékom? Fenti írás válasz erre a kérdésre; tömjén, mirrha és arany hiányában, azok helyett ez a kis eszmefuttatás arról, hogyan értelmezi egymást hit és anyanyelv.
Debrecen, 2001. december 24-26.
Dr. Végvári József
nyelvtanár