BESZÉLGETÉS PAP GÁBOR MÛVÉSZETTÖRTÉNÉSSZEL
(Megjelent a Zöldövezet címû folyóirat 2. számában, 1992-ben)
-Tudjuk, a reneszánsztól -jól érzékelhetõen - megváltozott a világkép-örökítés módja. Mennyiben és milyen módon?
- Kétségtelen, hogy a reneszánsz korában változás áll be, de nem mindenütt egyforma módon. Még Európában sem. Mindenesetre, ahol ez tetten érhetõ, ott elég jól megfigyelhetõ egyfajta részlegesség kultusz. Ezt divatosabb szóval ma úgy szokták mondani, hogy partikularizálódás. Ami azt jelenti, hogy a szellem embere, akármilyen téren tevékenykedik, akár mûvészként, akár tudósként, kényszerû módon választás elé kerül. Tudniillik, hogy kevés dologról tudjon, de sokat vagy sok dologról, de keveset. E kettõs lehetõség dilemmája korábban nem volt érzékelhetõ.
Természetesnek tûnt; hogy az ember minél mélyebbre hatol a valóság felszíne alá, a hétköznapi tapasztalat és a jelenségvilág burka alá, annál mélyebbre jut, s egyszersmind annál többet is tud meg a valóság tárgyi összefüggéseirõl. Egyébként pedig a felszínen úgysem érdemes tapogatózni. Ez utóbbi kijelentés igazságát azonban éppen ebben a korban kezdte megkérdõjelezni az a népesség csoport, amelyet mi általában a városi lét-formán belül látunk felbukkanni. Ide specializálódott s mai szemmel nézve tevékenységi rendszerében is azt találhatjuk legjellemzõbbnek, hogy elvesztette kapcsolatát a természeti mozgásokkal. Ezt enyhe iróniával úgy lehetne megfogalmazni, hogy a városi létnek az egyik legfõbb ismérve, hogy nincs horizontja. Ez szó szerint értendõ. Ami viszont a gúnyt illeti, én ezt idézõjelbe tenném, mert ez egy hiánybetegség tulajdonképpen, betegekkel pedig nem szívesen gúnyolódik az ember. De visszatérve az elõbb említettekre, míg egy normális vidéki létben, tehát egymást ismerõ emberekbõl álló kis csoportokban, egy hierarchikus rendben felépülõ közösség bármelyik tagja, bármelyik hajnalban megengedheti magának azt, hogy horizonton figyelje meg a felkelõ napot - vissza tud csatolni bármilyen, ma természettudományosnak ismert ismeretet a közvetlen tapasztalatig - ezt a lehetõséget a városban élõ ember elveszítette. Ott ugyanis órákat kell gyalogolnia, amíg egyáltalán kijut a városból, és adott horizont kerül a szeme elé. Mindaddig csak falat, falat lát, s mire a napot meg tudná figyelni, az már régen elhagyta a napfelkelte helyét. Így egyszerûen nincs közvetlen információja azokról a sarkalatos pontokról, mint a napfelkelte vagy a napnyugta helye. Ezek tudniillik az éven belül folyton változnak, s ily módon tagolják az idõt. A városi létformával az egységes tér-idõ rendszer automatikusan szét is válik a térrel való foglalkozásra - egyáltalán, a térrõl való tudásra -és az idõvel való gazdálkodásra. Ami egy szerves együttélés kapcsán elképzelhetetlen. Ott a térbeni és idõbeni változás olyan mértékben összekapcsolódik a szemlélet számára, hogy azt nem is képes széttépni. Csak mesterségesen.