Szép küldöttség ment Istenhez — az Úr büntesse meg a hóhéraikat!
A tizenhárom vértanú tábornok utolsó napjai Aradon, százötvenöt évvel ezelőtt
A tizenhárom vértanú tábornok utolsó napjai Aradon, százötvenöt évvel ezelőtt
Augusztus 12-éről, 13-ára virradó éjszaka, Világos. A Bohus-kastélyban együtt a magyar tábornoki kar. A szabadságharc sorsa eldőlt: Görgey bejelentette, megegyezett az oroszokkal, hogy leteszi előttük a fegyvert. A hatalmas orosz-osztrák túlerővel szemben nincs értelme a további ellenállásnak.
 |
|
A Bohus-kastély szobája, amelyben a fegyverletétel szerződését aláírták. Oldalt az asztal lapja és az íróeszközök.
|
— Urak, készüljünk!
A tábornokok sorban elbúcsúznak egymástól. Egymás nyakába borulnak, bajtársias szeretettel összeölelkeznek. Talán utoljára az életben. A jelenlévő Csányi László közlekedési miniszter hangos zokogásban tör ki:
— Szegény hazám, szegény, szegény magyar hazám! — sóhajt fuldokolva.
Kinn, a világosi síkon már felsorakozott a magyar sereg a fegyverletételre. A katonák, mint a halálraítéltek, csüggedten, reménytelenül néznek sorsuk elé.
— Hát ennyire jutottunk — hallatszik minden felől a fájdalmas sóhaj. Mintha temetésen lenne az ember.
Rüdiger, orosz parancsnok jelenik meg a magyar csapatok előtt. Általános tisztelgés, majd felhangzik a vezényszó:
— Fegyvert gúlába!
Erre minden katona gúlába rakja fegyverét, halomba a tölténytáskáját.
— Le a nyeregből! — harsan a következő vezényszó, s a huszárok leugranak a lovaikról.
Fájdalmas pillanat. Többen a hadilobogókat darabokra tépik, s eltesznek belőle emléknek egy-egy darabot.
A fegyverletétel végén számba veszik a lefegyverzett csapatokat: 11 tábornok, 1426 főtiszt, 23 163 gyalogos, 4830 lovas, 2551 tüzér.
Néhány alakulat még harcban áll, Klapka Komáromot védi. Nem sokáig. A harcoló csapatok kiverekedik magukat az országból, vagy egyszerűen szétszélednek. Komáromot is feladják — szabad elvonulás fejében.
A tábornokokat, tiszteket eközben Világosról Sarkadra, majd onnan Gyulára kísérik az oroszok. Ott veszik el a kézifegyvereiket és adják át őket augusztus 23-án az osztrákoknak. Amikor Knezić tábornoktól kérik a kardját, odaszól az előtte álló kocsisnak:
— Hajts!
A fegyvert a szekér küllői közé dugja. A kard, amellyel győztes csatákban verekedett, kettétörik. Markolata lehull a porba. Nem lesz az osztrákoké.
A foglyokat másnap az osztrákok visszakísérik Aradra, hogy a tábornokok felett hadbíróság ítélkezzen.
Sarkadon, Gyulán, Pesten és Aradon összesen mintegy ötvenezer foglyot őriztek.
Elkezdődnek a perek. A szabadságharc tábornokait és legfőbb parancsnokait haditörvényszék elé állítják. A kihallgatások szeptember elején kezdődnek. Senki nem tagadja dicső tetteit. Felesleges is lenne. Nincs kegyelem! Haynau példát akar statuálni, hogy örökre elvegye kedvét a magyaroknak a forradalomtól.
Haynau döntésének híre október 4-én érkezik meg Aradra. Nyomban hozzálátnak a kivégzések előkészítéséhez. Másnap, október 5-én reggel kilenc órára a 13 tábornokot elővezetik és felolvassák előttük a Haynau által jóváhagyott ítéleteket. A hadbíró mindegyik elítélt nevénél kettétör egy pálcikát, s a kivégzendő lába elé hajítja, jelezvén: mindennek vége.
Október 6-a, reggel fél hat.
A börtöncellákból a porkoláb elővezeti Kiss Ernőt, Dessewffy Arisztidet, Schweidel József tábornokokat és Lázár Vilmos ezredest. Sorba állítják őket, mellettük egy-egy pap, oldalt nyolc-nyolc szuronyos katona. Megindul a gyászmenet. A vár északkeleti kapuja felé tartanak, majd áthaladva rajta, az első sáncba kanyarodnak. Ez a vesztőhely.
A hadbíró felolvassa a halálos ítéleteket.
 |
| A világosi fegyverletétel. Az egykori kőnyomat a bécsi császári és királyi hadügyi levéltárból való. |
— Kérem, tisztelendő úr, adja át ezt a feszületet a fiamnak. Anyámtól örököltem, s a harcok zajában is mindenkor velem volt.
Aztán meggondolja magát:
— A kezeim között akarom tartani amikor meghalok. Ne irtózzon majd kivenni a kezemből.
Kiss Ernő meleg kézszorítással búcsúzik a lelkésztől, miközben felsóhajt:
— Szegény, szegény hazám! Vége mindennek! Az Isten büntesse meg a hóhérainkat!
Lázár megöleli papját és remegő hangon így szól hozzá:
— Ha elhibáznák a lövést, kérem, ne engedjen kínlódnom, kérje meg a vezénylőtisztet, ismételtesse meg.
Dessewffy hideg, büszke, férfias arcán a megrettenésnek nyoma sincs:
— Kérem, adja át feleségemnek a búcsúüdvözletemet — szól nyugodtan a paphoz.
Közben már int a vezénylőparancsnok. A négy halálraítélt egymástól négy-négy lépésre megáll és féltérdre ereszkedik. Tizenhat lövés dördül el. Lázár, Dessewffy és Schweidel arcra bukik, de Kiss Ernő, kezére támaszkodva még ott vergődik. Az egyik gránátos odalép hozzá, s közvetlen közelről fejbe lövi.
A négy vértanú ott marad temetetlenül, a katonaság pedig visszatér, hogy kikísérje a többi áldozatot.
Nagysándor az első. Szeme beesett, haja megszürkült, de kedélyét nem törte meg a börtön.
— Jó reggelt — fogadja keserű humorral társait.
Az utolsó Damjanich. Törött lába még most sem gyógyult meg; csak nehezen, mankók segítségével mozog. A kapu előtt egy Orosházán készített parasztszekér áll. Damjanichnak hozatták ide. A rokkant hőst egyik oldalról a hóhér, a másikról a pap támogatja. Mikor Damjanich a szekérhez vonszolja magát, az egyik császári hadnagy két közlegényt küld, hogy a felsegítsék.
— Vissza! Ez a sintérek feladata — taszítja el a katonákat, s izzó haraggal a kivégzőosztag parancsnoka felé üvölt:
— Jöjjenek az ön pribékjei!
Majd megpillantva a hóhért, odaszól:
— Jöjjön, hóhér úr!
A bakó felsegíti a szekérre Damjanichot és kérésére melléül.
— Ön most a legjobb barátom — szól Damjanich és megveregeti a vállát.
Eközben felhangzik a vezényszó és megindul a gyászmenet. Keresztülhaladnak a Maros-hídon, majd az Új-Arad felé vezető országútra fordulnak. A vár és az Új-Arad közötti mezőn egyszer csak feltűnik a kilenc akasztófa. A bitófák három-három lépésre állnak egymástól, egyforma valamennyi, nyolc láb magasak, fenn vashorog, lenn félretolható zsámoly.
Poeltenberg Ernő végignéz a társain és megszólal:
— Szép küldöttség megy Istenhez!
A kivégzőosztag parancsnoka jelt ad, olvassák fel az ítéleteket.
Miután sorra elhangzanak, a porkoláb odamegy Poeltenberg Ernő tábornokhoz:
— Kérem, százados úr!
Őt is, mint a többieket az osztrák seregben viselt rangján szólítja. Leveszi lábáról-kezéről a bilincset, aztán átadja Poeltenberget a bakónak. A tábornok egy cseppnyi türelmet kér, odamegy Damjanich-hoz, megöleli, megcsókolja. Így búcsúzik a többiektől is.
Poeltenberg leoldja nyakkendőjét és a zsámolyra lép. Egy-két szörnyű perc és iszonyú szenvedések között meghal.
Jönnek a többiek: Török Ignác a második áldozat, Lahner György a harmadik. A negyedik Knezić Károly, az ötödik Nagysándor József.
— Éljen a haza! — kiáltja Nagysándor József és kileheli lelkét.
A hatodik Leiningen-Westerburg Károly. Emelt fővel megy a bitófához:
— Ma nekem, holnap neked — ezek az utolsó szavai. Mellette a pap hangosan zokog.
— Ugyan, mit sír tisztelendő barátom? — szól hozzá Damjanich, s a feszületre mutat. Hiszen Krisztust is az igazságért feszítették keresztre.
A hetedik: Aulich Lajos.
Most Damjanich János következik.
— Azt gondoltam már, hogy én leszek az utolsó, aki a csatákban mindig első voltam — mondja Damjanich.
A bitó alatt elbúcsúzik az utoljára maradt Vécseytől és a paptól, majd a zsámolyra lép.
— Kérem, vigyázzon a szakállamra — figyelmezteti a hóhért — össze ne borzolja, mert az mindig kedves volt előttem.
— Szegény Emíliám! Éljen a haza — sóhajt Damjanich, és a szíve megszűnik dobogni.
A kilencedik: gróf Vécsey Károly. Odatámolyog Damjanich holttestéhez, térdre hull előtte és megcsókolja halott bajtársa kezét. A magyar gróf, az egyszerű, határőrvidéki katonacsaládból felemelkedett szerb származású harcostársét.
Tíz óra, mire a borzalmas dráma véget ér. Talán soha nem volt ilyen szörnyű napja Aradnak. A kilenc holttest egész nap ott lóg a bitófán, az aradiak elrettentéséül. Csak este hantolják el őket, a kivégzés helyén. Néhány vértanú földi maradványait a következő napokban barátok, rokonok, bajtársak kihantolják, szabályosan ellopják és méltó módon eltemetik. A többiek csontjai még évtizedekig nyugszanak a Maros-parton, a vár tövében.
Hosszú idő telik el, míg végre közös sírba kerülnek Aradon, a kivégzett 13 vértanú emlékoszlopa alá. Csak ketten nincsenek ott: Dessewffy Arisztid a szlovákiai Margonyán, Kiss Ernő pedig a szerbiai Eleméren alussza örök álmát, az egykori családi birtokon.
Széchenyi Istvánt a történtek hallatán önvád marcangolja: ,,Én vagyok az oka annak, hogy Magyarország elpusztult... Milliónyi ember szíve megszakadt; sok ezren kétségbeesésben haltak meg, sok ezren láncra verve sínylődnek... Kossuth és a többiek mind ártatlanok, mert mindent, mit tettek, lázban tettek, igen, lázban, melyre én csigáztam őket fel.”
Vörösmarty Mihály versben sírja el bánatát: ,,Most tél van és csend és hó és halál. / A föld megőszült;”
Október hatodika van, emlékezzünk a tizenhárom aradi vértanúra, akik meghaltak a hazáért, a szabadságért.
(Összeállításunk Gracza György: Az 1848-49. évi Magyar Szabadságharcz Története című munkájának felhasználásával készült.)