A magyar Szent Korona oldalnézeti képe jól mutatja az aszimmetrikus elrendezést (Csomor 1986. nyomán)

    A korona felső részét keresztpántok néven szoktuk emlegetni, hiszen egymáshoz képest keresztbe tett két pántról van szó. Mindegyik pánt-szakaszon 2-2 apostolkép látható, összesen tehát 8 apostol képe helyezkedik el a felső Korona-részen. Na most itt már, gondolom, egész sereg kérdés megfogalmazódott az olvasókban, és ezekre én most sorjában ki is térnék. Az első kérdés mindjárt úgy szól, hogy miért nem nevezem az egyik részt külön görög koronának vagy Corona Grecának, ugye, ez az alsó rész lenne; és miért nem nevezem a másik részt, a felsőt, Corona Latinának vagy latin koronának, holott a szakirodalomban és a sajtóban, a napi sajtóban is, rendszeresen így találkozunk velük. Hát erre nagyon egyszerű a válasz. Azért, mert semmiféle, se konkrét, se áttételes bizonyítékunk nincs arra, hogy ez a két rész valaha is külön-külön, önállóan funkcionált volna. Bármennyire hihetetlennek hangzik, ez tényleg így van. Itt csupán egy feltételezésről van szó, amely kb. kétszáz éve tartja magát a koronakutatás hivatalos vonulatában, de ez nem tény, hanem feltételezés, és ezt ilyenként is kell tiszteletben tartani vagy elvetni. Ez azt jelenti, hogy alaposabban meg kell vizsgálnunk: ha valaki a két részt külön koronának minősíti, akkor milyen alapon teszi ezt? Hiszen akik ilyet állítanak, azok nem feltétlenül rossz szándékú, és főleg nem buta emberek, ellenkezőleg, általában tudományos kutatók, nagyon jól kvalifikált szakemberek. Ha ők azt mondják, hogy ez görög korona, az meg latin korona , annak kell legyen valami alapja. Minthogy koronánk esetében a legfontosabb hatástényező, mint láttuk, a zománcképek " beszédje", legcélszerűbb ebből kiindulni. (Egyébként a " két-korona"-elmélet hívei is ebből indulnak ki.)
    Négy pontban foglalható össze, miben különbözik a felső és az alsó korona-rész, bár ezt a hivatalos koronakutatás sohasem foglalta össze így. Az első lényeges különbség, ami egyszersmind talán a legfeltűnőbb, a képek feliratában mutatkozik. Az alsó részen görög feliratokat látunk. Görögül hangzanak és görög betűkkel íródtak. Mit jelent az, hogy görögül hangzanak? Azt, hogy a nevek végződése rendre " -osz" - például Georgiosz, Damianosz -, ez pedig tipikusan görög végződés. A felső korona-részen ezzel szemben latin betűkkel és latinos hangzással találkozunk, például Paulus, Petrus. Tehát ez a kettősség kétségtelenül fennáll! Ebből a hivatalos vonal, 1790 óta - hogy miért azóta, arra lehet, hogy még egyszer vissza fogunk térni! -, egyöntetűen azt a következtetést vonja le, hogy hát azért mert alsó rész - kezdjük most ezzel - görög műhelyben készült, ahol görög nyelven beszéltek, az 1000 körüli időszakban. (Ezt a " körüli" időszakot azért vegyük legalább 2-300 éves intervallumnak mert egyelőre nem tudunk pontosabbat mondani. Mindenesetre ekkor Bizáncban beszélték hivatalos nyelvként a görögöt.) Tehát a konklúzió: Bizáncban készült a magyar Szent Korona alsó része. A felső rész pedig valahol Nyugat-Európában, mert ott viszont latin volt a hivatalos nyelv. Tehát egyikében a Római Birodalom azon utódállamainak, amelyek Nyugaton szerveződtek. Föl sem merül, hogy ennek a két nyelvnek más szerepe, illetve másfajta indokoltsága is lehet.
    1984-ben azután az Életünk c. folyóiratban - ez Vas megyei irodalmi-művészeti folyóirat - egy Kovács József nevű egyháztörténész (ma Oszkón plébános) felhívta a figyelmet arra a körülményre, hogy a görög és latin nyelv együttes használata a mai napig eleven gyakorlat a római katolikus egyházban, mégpedig éppen a legszentebb aktusoknál, a papszentelésnél és a templomszentelésnél. Mind a két esetben mind a két nyelvet kötelező használni. Papszentelésnél például minden fontos szöveget mind a két nyelven végig kell mondani, hacsak a legutóbbi időben nem módosítottak ezen a gyakorlaton. (Ezt mindig hozzá kell tenni, mert ebben a vonatkozásban azért vannak módosítgatások a második vatikáni zsinat óta.) És Kovács József azt is leírja kitűnő tanulmányában, hogy ezek a mozzanatok nem véletlenül kerülnek bele a szentelések szertartásaiba, hiszen itt a latin a Római Birodalom nyelveként, vagy valamely római-utód nyugat-európai keresztény ország nyelveként kerül ide, mint ahogy a görög sem a bizánci birodalomra való visszaemlékezésként. Hanem ezek liturgikus nyelvek. Ez azt jelenti, hogy itt a görög a bölcsesség nyelve, a latin pedig a hatalom nyelve. A hatalom ilyenkor természetesen egy-forrásúnak értelmeződik azaz felülről adatik, nem pedig könyökkel harcolódik ki, mint a jelenkorban, a jelenlegi államalakulatok esetében. Tisztán kell látnunk, hogy ez a két tényező, a bölcsesség és a hatalom hierarchikus, nem pedig demokratikus kapcsolatban áll egymással. Ez azt jelenti, hogy nem lehet a sorrendjüket megcserélni, az alá-fölé rendeltség kettőjük között teljes mértékben megszabott. Csak egy bizonyos határig érvényesülhet a bölcsesség, mint legfontosabb erény: abban az esetben, ha ember és ember közötti érintkezésekben kell döntenie az uralkodónak. Ha ezt meghaladó szintű a döntés, például életet kell adnia vagy életet kell megvonnia, akkor az erre feljogosító hatalom már csak fölülről nyerhető. Az életadás, ha kegyelmet gyakorol a király illetve az élet elvétele, hogyha a kegyelmet megvonja, ezek a kiváltságok nem adódhatnak embertől. Ilyesmi nyilvánvalóan csak fölülről adódhat, és ez a középkorban teljesen magától értetődő ténynek számított. Mindezek ismeretében most már elmondhatjuk: az, hogy a magyar Szent Koronán fölül latin nyelvűek a feliratok, alul pedig görög nyelvűek, egyértelműen jelzi, hogy az alkalmazott nyelvek hierarchikus elrendeződése, egymásra épülése kozmikus és egyszersmind üdvtörténeti rendet tükröz.
    A következő és ennél valamivel súlyosabb kérdés az, hogy vajon a másik három különbözőség ezzel az elsővel összhangban van-e, vagy ettől teljesen független, véletlenszerű. Mert ha véletlenszerű és nincs összhangban ezzel az első, alapvető kettősséggel, azt kell mondjuk, tényleg lehet, hogy véletlenül állt így össze a koronánk, az egyik részét az egyik helyen és egyik időpontban készítették, a másikat a másik helyen és időpontban. De azt máris előrebocsáthatom, hogy bizony nagyon szoros az összefüggés a négyféle kettősség között.
    A második ilyen kettősség ugyanis abban ragadható meg, hogy az alsó korona-részen valamennyi szentnek csak a fél alakja látható, a felső részen viszont csakis teljes alakos képeket látunk. Tehát az apostol alakok valamennyien tetőtől talpig ábrázolódnak. Mármost itt kezdhetnénk fölfigyelni arra, hogy azért ez nem egészen ilyen tiszta ügy, hiszen az elülső pártázat középső elemében

a Pantokrátornak nevezett - a világmindenségen uralkodó, hogyha le akarom fordítani ezt a szót - Krisztus teljes alakban szerepel, jóllehet szigorúan az alsó korona-részhez tartozik. Ugyanabból az anyagból is van kivágva a párta-eleme, ezt a legutóbbi ötvösvizsgálatok, Papp László és Péri József vizsgálatai derítették ki. Ami azt jelenti, hogy nem általános érvényű ez a második típusú kettősség, hanem van egy átkötő személyiség, ez pedig Krisztus személyisége, aki a felső rendet lehozza a földi világba, de attól még megőrzi a fenti világhoz való tartozás arányrendjét. Tehát a teljes alsó testével együtt szerepel.
    Mármost vajon mi köze lehet mindennek, illetve van-e egyáltalán köze ahhoz, hogy a felső korona-rész a hatalom szférája, amely felülről adatik, az alsó rész pedig a bölcsesség szférája, amely viszont ember-ember közötti kapcsolatok igazgatására képesít? Hát természetesen. Akárhová keltezzük a Koronát, a képi program kialakítása mindenképp a középkor derekára fog esni. Ebben az időben - és nálunk a népművészetben a mai napig - alapvető szabály, hogy az emberi testen belül három szint van, három egymástól nagyon határozottan megkülönböztetett " emelet". A nyakvonallal és az övvonallal választódik el egymástól ez a három réteg. Ami a nyakvonalon felül van, az a szellemiség szférája, a szellemiség birodalma. Ami a nyakvonal és az övvonal közé esik, az a lelkiség birodalma, és ami az övvonal alatt van, az a testiségé. (A kéz általában a lelkiség szférájában mozog.) Ez a hétköznapi életben azt jelenti, hogy a középső szint a lelkesedésnek, tehát az érzelem, a hangulat, esetleg még az indulat megnyilatkozásának a birodalma. A felső emelet az értelemé, a földszint pedig a testiségé, az ösztönvilágé. Ez egy példásan tiszta rendszer, külön tanulni sem kell, egyszerűen rá lehet ismerni. Na most ez azt jelenti, hogyha valakit csak derékig ábrázolnak, ott valami gond van a testiséggel. A középkorból ismerünk olyan ábrázolásokat, amelyek egyetemi hallgatókat figyelmeztetnek rá, a klasszikus ókorból vett példákkal, és ezt rajzon meg is jelenítik - nagyon ötletes, szellemes rajzok ezek -, hogy tanulhatsz te, fiam amennyi beléd fér, évtizedekig is, ha kell, elnyerheted a legmagasabb tudományos minősítést, a test kísértéseivel szemben akkor is fölvértezetlen maradsz. Soha olyan oktondi ki nem jött az egyetemi padsorokból, aki ezzel tisztában ne lett volna, hacsak nem volt nagyon buta. (Nota bene: akkor is működött a kontraszelekció, ha talán nem is olyan eredményesen, mint ma!) Mindenesetre óva intették a nebulókat: nehogy azt higgyék, hogy a megtanulhatón túl többet is tud adni az egyetem. Akármit híresztel magáról, nem teljes tudást ad, hanem csak jólértesültséget, ez pedig két merőben különböző dolog.
    Mármost ez azt jelenti, hogy ahol a görög nyelv használatához kötött bölcsesség a legfőbb erény, ott a test még veszélyek forrása. Ezért nem kerülhet ábrázolásra. Fölül, egy megtisztult világban, a test már nem veszélyek forrása, nyugodtan ábrázolható. De ha közelebbről megnézzük ezeket az apostol-ábrázolásokat, kiderül, hogy nincs is övük. Itt már nincs külön testiség és lelkiség. Ez már az átlelkesített test, a feltámadott test megjelenítése.
    Ha a második szempontot ellenőrizni akarjuk - és hát nem árt majd ellenőrizni minden egyes szempontunkat -, akkor célszerű megnézni azokat a felső koronarészen látható apostolképeket, amelyeket a pártázat egy-egy eleme félig vagy egészen eltakar. Két ilyen kép van. Az egyik a hátulsó részen, ezt ma Dukász Mihály császár zománcképe takarja el, pontosan a nyakvonaláig.

Amennyiben az előbbi feltételezésünk helyes - hiszen itt végig feltételezésekről van szó, ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni! -, ennek az apostolnak valami vétsége kell legyen, amit szűretlenül nem lehet beengedni az emberlakta világba, és ez a testiségével függ össze. Hiszen ezt takarják el, a szellemiségével minden rendben van. Az elülső részen lévő Pantokrátor Krisztus-kép pedig teljes egészében eltakar egy másik apostolt. No most így ez tűnhet véletlenszerű szerelési hibának is, így is szokták magyarázni. A hivatalos vonalban erre mind megvan a magyarázat: eredetileg itt két különálló korona volt, az egyesítést sebtiben, ügyetlenül csinálták, így eltakarták az egyikkel a másikat. Persze, hát ez a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb magyarázat. Én nem azt mondom, hogy az ilyenfajta okfejtések logikátlanok, hanem azt mondom, hogy szűklátókörűek. Erre alkalmazhatjuk a bibliai passzust: legyen neked a te hited szerint! Ez a tudós generáció nem is érdemel többet. Mert neki ez elég is, boldog is vele, legyen is boldog. Én azt hiszem, hogy ez nem hat dehonesztálónak, de akár annak hat, akár nem, ezt egyszer ki kell mondani.
    A hátulsó apostolkép, most már elárulhatom, Tamás apostolt ábrázolja, és gondolom, ezek után leesnek a tantuszok is, hiszen pontosan Tamás az az apostol, aki érzéki típusú bizonyítékot kért valamire, ami érzékfölötti. Tudniillik a feltámadás tényére. Ha ez a tulajdonsága szűretlenül kerül be az emberi társadalomba, abból nagyon nagy bajok fakadnak. Ezeket a bajokat ma már a szagukról ismerjük, hiszen velük van tele az életünk. Az elülső részen pedig Szent Bertalan az az apostol, akit teljes egészében eltakar az előtte lévő Pantokrátor-kép, és itt megint meg lehet kérdezni, vajon mi volt az a vétség, amit viszont teljes egészében ki kell szűrni az emberi társadalomból. Tehát a szellemi szinten is. Ennek nagyon komoly vétségnek kellett lenni, hát az is volt. János evangéliuma írja le, mindjárt az elején, ahol elhívják az apostolokat, hogy az egyik társa szólt ennek az ott éppen Náthánáel néven szereplő Bertalannak, hogy hát gyere el, hiszen itt a betegek gyógyulnak, halottak támadnak fel, tehát eljött a Messiás. No most, ha ezt Tamás hallaná, akkor mit mondana? Azt mondaná, hogy hiszem majd, ha látom. Tehát neki egy érzéki tapasztalás kellett ahhoz, hogy a hite működésbe lépjen. De itt Bertalanról van szó, Bertalannak nem elég az érzéki tapasztalás. Egyáltalán nem is igényli az érzéki tapasztalást, hanem olyan értelmű választ ad, hogy Galileából nem jöhet Messiás. Tehát ő jobban tud, őneki van egy készen kapott tudásanyaga, és ezek után támadhatnak föl a halottak, gyógyulhatnak a betegek, őt ez abszolúte nem érdekli. Szeretném, ha észrevennénk, hogy ma ez a legnagyobb veszély. Ha ez szűretlenül érkezik be az emberi társadalomba, akkor jönnek a vörös könyvek, amelyeknek a nevében milliókat lehet kiirtani. De nem kell feltétlenül a mából venni a példát. Visszamehetünk nyugodtan fél évezredet és akkor egy szép fekete könyv tűnik a szemünkbe, címlapján arany kereszttel, átmegy vele valaki az óceánon, és kiirtat a nevében fél földrészt. És mind a kettő dolgozik ma is: a vörös könyv is és ez a fekete is. Tehát nagyon kell vigyázni, mert amiket mi véletlenszerű elbarkácsolásnak tekintünk a Koronán, azok a mozzanatok nagyon komoly üzeneteket hordozhatnak, már annak, akinek az ilyenek valók. Aki lezárja a dolgot, azzal, hogy meg se nézem, meg se vizsgálom, az pontosan a Szent Bertalan-effektusba csöppen bele: ő jobban tudja, hogy az alsó korona-részen azért mellkép a mellkép, mert ott és akkor, Bizáncban, a császári ötvösműhelyben éppen olyat lehetett kapni, fölül meg azért egész alakos az egész alakos, mert ezt Nyugat-Európában így csinálták szériában. Tehát megoldja a kérdést anélkül, hogy a felszínénél tovább jutott volna. Az ilyenekkel nem lehet vitatkozni, de nem is szabad vitatkozni, mert nekik most eddig terjed a tájékozódásuk. Itt tartanak. Lehetnek ők ettől nagyon becsületesek, nagyon értelmesek, nagyon tisztességesek. Majd ha eljön az ideje, akkor ők is elgondolkodnak a mélyebben fekvő dolgokon.
    A harmadik különbség a két korona-rész között a zománctechnikában mutatkozik. Az alsó részen egy tepsiszerű mélyedésbe kerül bele az emberalak, ezen a tepsin belül rekeszeket alakítanak ki, aranyszalagocskákkal választják el egymástól az egyes színeket, a háttér pedig a feliratoktól eltekintve amelyek szintén zománcozottak maga a hordozó aranylemez. A felső korona-részen viszont, az apostol-ábrázolásoknál, végig az úgynevezett telizománc technikát alkalmazzák. Itt nemcsak a figura és a felirat zománcozott, hanem a háttér is. Sőt nagyon érdekes motívumok vannak ott, amelyekkel sajnálatos módon egyáltalán nem foglalkoznak a diplomás korona-kutatók. Holott a felső korona-részen a teljes zománcozott felületnek körülbelül a fele a hátterekre esik. Tehát az az üzenet, amely bennük rejlik, semmiképpen sem elhanyagolható.
    Ahogyan az előző, a kettes pontnál az elülső-alsó Pantokrátor volt a kivétel, a maga egész alakos megmintázásával, úgy a harmadik tételnél a felső Pantokrátor a kivétel.