Nyíljon ki szívetekben az örömvirág,
Zengjetek, hogy hallja meg az egész világ.
Édesanyánk, hozzád jöttünk
Lángadozva, mert szeretünk,
Ó, Szűz Mária,
Hogy köszöntsünk, úgy mint régen
Az Úr angyala.
Nincsen abban élő hit, nincsen szeretet,
Aki így nem köszönti a Te nevedet.
Édesanyánk, hozzád jöttünk
Lángadozva, mert szeretünk,
Ó, Szűz Mária,
Hogy köszöntsünk, úgy mint régen
Az Úr angyala.
Aki hittel, reménnyel Tebenned bízik,
Az soha életében nem csalatkozik.
Édesanyánk, hozzád jöttünk
Lángadozva, mert szeretünk,
Ó, Szűz Mária,
Hogy köszöntsünk, úgy mint régen
Az Úr angyala.
Jöjjön ide bús, özvegy, szomorú, árva,
Aki a Szűz Anyának oltalmát várja.
Édesanyánk, hozzád jöttünk
Lángadozva, mert szeretünk,
Ó, Szűz Mária,
Hogy köszöntsünk, úgy mint régen
Az Úr angyala.
Erőst sokan jöttünk moldvai magyarok idén is, mondják többen. Facsaros Véró nénivel arról beszélgetünk, hogy kivel jött, mikor járt először itt Csíksomlyón. Ő nem csoporttal érkezett, s most egyedül „vijászkodik jármorók közt” – mondja magyarázólag.
– Jöttek masinával, buszval és trénval. Ki hamarabb, ki a búcsú napjára.
Ő vonattal érkezett, mert egy unokája Csíkszeredában él, és nála tölthette az éjszakát. Egy kicsit szétnéz a vásárban, a Szent Péter-templomhoz vezető úton. Menetközben elbeszélgetünk nyomorúságukról, arról, „hogy kevéske a parakereset (pénzkereset), a fiatalok más országba dolgozni, azok még jobban élnek. Mi maradna az itthoniaknak, mint imádkozni a Máriacskához, hogy segítse meg az emberét és a gyermekeit, akiből három él, kettő meghalt. Adna nekik az Isten eszet, szerencsét, egyességet, csendességet s békeséget,” – ezért imádkozik. Szép – mondja – itt Csíksomlyón, bár nem igen tud reszpondálni (válaszolni) a szentmisén, de Máriához magyarul mondja az imát, a Miatyánkot, Üdvözlégyet, ahogy édesanyja tanította, mert korán elmaradt tőle, írást pedig nem tanult. Vagyon egy "imáságocska", amit itt elmond, mert az nem olyan, mint a többi:
Imájdkozzál érettünk Istennek Szent Anyja,
hogy méltók lehessünk Krisztus Jézus igéretire.
Kérünk urunk öntsd lelkünkbe szent malasztodat
kik angyaloktól, izenet által Szent Fiadnak,
Krisztus Jézusnak megtestesülésit megüsmertük,
az Ő keserves kínszenvedésiről, Szent Keresztje által,
soha el nem felejtkezem.
Az én Teremtőm, meghót kedves Jézusom,
halálom óráján a te szent kezedbe fogadd bé lelkemet,
a te szent halálod érzem, hogy tőlem függ."
Megtanította a gyermekeit is, de azok felhagyták, mert meggyóntak oláhul. Ő nem, most is magyarul sorolja vétkeit a páternak: haragudt, veszkedett, nevezgetődött... Itt Csíksomlyón is szereti elhallgatni a misét, pedig vannak olyan kuvintok (szavak), amit nem ért. Otthon, amikor elmegy a templomba, nem magyarul imádkozik, ott hallgatja a miseszolgálatot és érti, mert megtanulta.
Közben megérkezünk a plébániatemplomhoz, ahol már indulásra készen áll a keresztalja. Elbúcsúzom Véró nénitől, aki csatlakozik falustársaihoz.
Nem vagyunk árvák...
– 400 gyereket hoztunk el – mondja Hegyeli Attila, az oktatási program vezetője. Kilenc autóbusszal érkeztek. Kivételesen táblákkal is jelzik, ki honnan érkezett. Zöld keretben, fehér alapon piros betűk hirdetik: Pusztina, Lészped, Külső-Rekecsin, Frumósza, Klézse, Somoska, Lábnyik, Magyarfalu, Lujzi-Kalagor. Indulnak a csíksomlyói keresztaljával, immár jó tíz éve.
– Béfogadjuk, hogyne fogadnánk be – mondja Petres Zoltán idős egyházgondnok. Mindig is a somlyói egyház látta el őket, mikor gyalogosan jöttek át a hegyen, akkor is. Igaz, tizenhárom szép holdat kapott erre a vajdától, hogy ellássa őket. Jól emlékszem melyikek voltak: Tarhavas, Bálványos, Övkötő és Eperjes. Tizenháromezernyolcszáz hold gyönyörű erdő volt. Abból lehetett gazdálkodni, de semmit nem kaptunk belőle vissza, pedig igényeltük – teszi hozzá. De azért csak ellátjuk őket...
Harangszó indítja útra a keresztalját. Édesanyám he'zád jöttünk... – éneklik a hegyre indulók. A Hármashalom oltárnál már tengernyi nép várja az ünnepi szentmisét. Hangszórók kiáltják égnek és földnek, hogy ki honnan érkezett: Magyarfalutól Galántáig, Gyimesbükktől Kismartonig, Debrecentől Los Angelesig. A csíksomlyói Szűzanya nemcsak a jelszóban várja haza a gyermekeit.
Erdő Péter bíboros, Magyarország prímása maga is hazaérkezett – mondja Jakubinyi György, az erdélyi egyházmegye érseke, akárcsak a többi zarándok. Gyökerei, atyai nagyszülei révén, Háromszékhez (Gelencéhez) kötik. Ősei már a XVI. századi összeírásokban bennefoglaltattak, mint szabademberek, akik szabadságukat ősi joguknál fogva nyerték - mondja Budapest-Esztergom érseke érkezése adott rövid interjúban. Csíksomlyó ezért számára is többletet hordoz, bár még nem adatott meg életében, hogy részt vegyen a búcsún. Ez az első alkalom. Szentbeszédében II. János Pál apostoli üzenetéhez kapcsolódik. A Szentatya arra buzdítja ennek a vidéknek népét, hogy, "őrizzék meg közösségeikben a boldogságos Szűz tiszteletét és gyakorolják ennek érdekében a Rózsafüzér végzésének hagyományát." Erdő Péter bíboros is a székely Rózsafüzérre emlékeztet, amely nem 15, hanem 20 titkot ismer. "Lehet, hogy imádkozták a Kárpátokon és a Tátrán túl is" - mondja, egy bizonyos, hogy a Szentatya pápaságának 25. évét a Rózsafüzér Évének nyilvánította és elrendelte a Világosság Rózsafüzérének imádkozását. A moldvai magyarok figyelemmel kísérik a szentbeszédet. "Erősen szép" - mondják tömören. A szentmisébe nehéz bekapcsolódni, délután ezért tartanak csángómisét számukra, hogy valóban közelebb kerüljön nyelvükhöz, lelkükhöz a szó, az ének.
Van édesanyánk, ki a magas mennyekből gondot visel ránk...
A csobotfalvi plébániatemplom zsúfolásig telt. Az oltárt körülvették a színpompás viseletbe öltözött moldvai magyar gyermekek. Az első sorok is telve voltak a szebbnél szebb ruhákban öltözött asszonyokkal. Politikusoknak sokatmondó keret, Tv-kameráknak páratlanul szép vágókép... Mögöttük "európai arcok". ... Az oltáron a moldvai magyarok ajándéka, kalács és kenyérbárány. A szentmise végén ajándékba adják patrónusaiknak. Idén Dávid Ibolya a Magyar Demokrata Fórum elnöke kapta a legszebbet - a bárány formájú kenyeret. Ő ajánlotta fel az autóbusz költségeinek kifizetését is. Kitüntették az alkalmi kalácsokkal Berecz András népmesemondót és Szász Jenőt, a Magyar Polgári Szövetség elnökét is.
Az álló tömegben itt-ott találni még moldvai asszonyokat, de fáradtak, inkább kinn ülnek a templomkert sírkövein. rekecsiniek egy csoportjához lépek a szentmise végén, amíg bentről még hallatszik a kihelyezett hangszóróban a Szent István ének, Nisztor Ilona lelket gyönyörködtető hangján. Bába Kati néni mondja, hogy kinn állva "urmálták" (követték) a misét, Bement ugyan de annyian voltak, nem fért be. Majd még bemennek Máriához, holnap (vasárnap) délig van idő. Távolabbi sírköveken kalagoriak ülnek. Jöttek vagy hetvenen. Idős ember jegyzi meg, jöttek ők régen is, akkor "lábon" jöttek olyankor is, amikor "futva" kellett jönni, hogy ne fogjanak le, mert nem lehetett. Ők sem "tértek be" a templomba , nem szuportájuk" azt a meleget, mondják. Kopottas ruhájú idős asszonyhoz fordulok, lészpedi. Vonattal jött ő is. Megszoktuk és jövünk a Szűz Máriához, Édesanyánkhoz, hogy megsegítsen. Addig még bemennek a kegytemplomba, Máriához imádkozni.
Alkalmilag Csíksomlyóhoz igazították a szép Mária éneket is:
Nem vagyunk árvák, van édesanyánk,
Ki a magas mennyekből gondot visel ránk.
Fehér rózsaszál, mennyből alászállt,
Csíksomlyói templomban kivirágoztál.
Ferenczes István
Csíksomlyó: a mindenség, a titok, a csoda
Annyi ránkerőszakolt, a mindenkori hatalom által ránkpofozott, a győztesek, a többség terrorjával arcunkra fagyasztott, hivatalosított, elmúlt, eltörölt, újratámasztott, újra elvett, majd visszaadott ünnep után, én nem kérek se bentről, se kintről, se lentről, se föntről senkitől se számomra több ünnepet. Szivem mellett, tenyérnyi helyén a csöndnek és békességnek titkos csodaként ragyog az egyetlen, az én nemzeti ünnepem, Csíksomlyó pünkösdi búcsúja. Az volt nékem akkor is, amikor lovas „népi milíciánk” csatárláncai terelték más irányba az ide zarándoklókat, amikor a bujdokló idelopózkodás is államilag leltározott merényletnek számított, amikor a szöges drótkerítésnél is abszurdabb, groteszkebb vesztegzárokkal vették körül a keresztgyalázók, s ünnep volt akkor is, amikor némi fellélegzés után, álszabadságot hirdető ideológiák kegyeként csak összegyűlhetett a székely sokaság, de közéjük vegyülni egyet jelentett az önfeljelentéssel, hisz emberszabásúnak tűnő kopók, vizslák, bulldogok, bütyürkék, vérebek, tapsifülesek, dulimanók, kotkovászok, palotapincsik, rapilányok s rapilátorok szőtték körénk hálóját valami torzszülött, pókszabású förtelemnek. És lesz, megmarad, bármi jöjjön is, megmarad örökre legmélyebb, legbensőségesebb ünnepemnek Csíksomlyó, mert a szívünkben kinyíló örök virágot hirdeti, s mert annyiféle eltiltott, kiátkozott, kizárólagosnak hirdetett, színvakos dühvel ránkolvasott szimbólum, felségjel tündöklésén és bukásán innen és túl egyetlen, örök csodaként ragyogott fölötte legtisztább jelképünk: a kereszt.
Jelképe kiszolgáltatottságunknak és reménységeinknek. Félelmeinknek és bizodalmainknak. Örök éhségünknek és emberi szomjúságunknak. Tévelygéseinknek és megtéréseinknek. A mindent akarásunknak és lemondásainknak. Lázadásainknak és megbékéléseinknek. És a kereszt béke, a végső, a néma csönd. És a kereszt tövében ott van édesanyánk, az örök anya, Csíksomlyó gyönyörű, arcul korbácsolt Máriája, aki úgy tartja kezében a megváltás kisdedét, mint aki tudja: el fogja veszíteni, túl fogja élni őt. Sorsa a mi sorsunk, a túlélők soha ki nem húnyó örök fájdalma lett. Ő az örök vesztes, az áldott, a töretlen hitű asszony, aki mindig megszüli, tehát elveszíti az Egyetlent, a Fiút. Ő a titokban végbement csoda, egyedül csak ő, csak ő vigyázott s vigyáz reánk, akkor is, amikor százegyszer és százezerszer mindenek és mindenkik elhagytanak. Úgy jövünk hozzá, mint a tékozló fiú, kisemmizetten, elsivárítottan, a megtisztító, megváltó sírás reményében, mert egyedüli anyánk előtt nem szégyen könnyhullatása a férfinak, számára örök tiszták: gyermekek maradunk.
Számomra a legszebb kereszt ott áll a hegyen, az egyetlen gránittömbből faragott archaikus szenvedés-jelkép égretörőn ott magaslik, a Szálvátor kápolna előtt, fennen hirdeti emlékét az első csíksomlyói búcsúnak, melyet annak az 1567-es pünkösdszombati diadalnak az emlékének tartanak, amikor István, gyergyóalfalvi pap vezetésével, János Zsigmond unitáriuspárti fejedelem seregei ellen a hargitai Tolvajostetőn arattak a székelyek. A gyergyóalfalvi búcsús keresztalja azóta is a pünkösdi körmenet élén vonul. Őket a többi gyergyói falu követi, majd Felcsík, Alcsík, Háromszék, Nyárádmente – igen, a mikházi keresztalja már csütörtök hajnalban útrakél –, Sóvidék falvai vonulnak ki a két hegy közötti Nyeregbe, a magyar címer hármas halmáról mintázott oltár köré, ahová legvégül, mintha fehér kócsagraj szállna az időben, megérkeznek a „fehér keresztalják”, a gyimesi és a moldvai csángómagyarok is. Tá-ti-ti ritmusra szólnak a csengők, a mikházi dob, a lélek SOS-eit szórják a szélrózsa szirmaira a Napbaöltözött Asszony tékozló gyermekei, akik úgy vonulnak ezen a gyarló sértekén, mintha a Hadakútjára, a hömpölygő Tejútra kellene hamarost az elődök, Csaba királyfi nyomába szállni.
A művészettörténészek számára a szárdokfából faragott kegyszobor egy csodálatos alkotás. Számomra azonban áldott kicsi nagyanyám imáiból, legendáiból, énekeiből felhatalmasodott eleven csoda, akit úgy őriz két oldalon a két szent király, Szent István és Szent László, mint a Nap s a Hold a betlehemi csillagot. Ő a mi nagyasszonyunk, szétdarabolt hazánk reménye, akihez zokogva sír bús nemzetünk, mert mi lesz belőlünk, ha ő elhagy... De Ő nem hagy el, nem hagyott el soha, jöhetett tatár, török, másfajta barbár, zsoldos és bandita, arcáról lecsorgott az ostorcsapás, s mindennapi csodáink során vérzőn, újból és újból felragyog, oly súlyossá válik a zsarnokság fosztogató szekerén, hogy az Olton túligra szabadrabló elvinni soha nem tudta, soha nem is fogja. Ő itt maradt s marad velünk, miképpen mi is Őáltala és Ővele.
Csíksomlyó meghatározó élménye nélkül a szegényebbnél is szegényebb lennék. Tudom, más korban, más világban a Somlyóhoz közeli Csíkpálfalván, rokonságomban meghonosodott szokás szerint – a családból az egyik fiú –, az én utam is, mint egyetlen tanulási lehetőség, a csiksomlyói barátok, a ferencesek közé vezetett volna. A kor s a sors más utat szabott ki számomra, de azok a kevesek, akik még megmaradtak közülük s akiket megismerhettem, az emberi jóságnak és szellemnek oly minőségével ajándékoztak meg, amilyennel csak szegény népek, vidékek még szegényesebb tanítói tudnak megáldani, mert nincs vesztenivalójuk. Ha egyáltalán helyünk, méltóságos helyünk és otthonunk van e tájon és világban, nagyrészt nekük köszönhető. Ők tanítottak, harcoltak velünk és értünk mindenkoron, s ha kellett, meg is tudtak halni értünk. Számomra ők voltak Shakespeare Lőrinc barátja, Pilinszky szikár költészetének felmutatói, Bach orgonafúgáinak megszólaltatói, Dózsa Mészáros Lőrincei, Breughel látomásainak megláttatói, Pascal megtérésének tanúi, legcsodálatosabb könyveim felnyitói, akikről el tudtam hinni, hogy megszelidítik a farkast, s beszélni tudnak a madarakkal. Ők teremtettek iskolákat a legkeletibb magyar tájakon, ők nyomtattak könyvet először itt. Több mint háromszáz évekkel ezelőtt már működött Páter Kájoni János nyomdája, amelyen a híres Cantionale Catholicum, a magyar nyelvű egyházi és világi dalok többször is kiadott gyűjteményét nyomták és még sok más fontos nyomtatványt; a nyomda ma is megtekinthető abban a kolozsvári történelmi múzeumban – mily furcsa fintora a történelemnek –, ahol a történelem egyáltalán nem, vagy csak hézagosan és célzatosan szól az erdélyi magyarságról. Igen, azon a könyvsajtón nyomtatták a szabadságharc idejében a Hadi Lapot és a Csiki Gyutacsot Bem tábornok honvédői. És a könyvnyomtatás mellett könyvtárat is teremtettek, amelynek hányatott történelméről regényeket lehetne írni, kezdve a befalazással, s befejezve a könyvégetéssel. És a barátok – így hívja a csíki nép a ferences szerzeteseket –, mint szép, komoly fiakat, megtanítottak játszani is. Már háromszáz évekkel ezelőtt itt mutatták be anyanyelven azokat az iskoladrámákat, melyet közönségesen Csíksomlyói misztériumoknak nevez az irodalomtörténet.
Szülőhelyemről elmenőben és megtérőben mindig ott magaslott óvón és intő fehéren világló kettős tornya a kegyhelynek, s bolyongásaimban honvágy ha gyötört, révedezéseimhez elsőként e fehérséget tárgyiasította, amelybe mintha egy őrülten száguldó villamos fogantyújába, mindig bele lehetett kapaszkodni, akár egy méltóságos, tiszta hóesésbe. Aki a Hargitáról ereszkedik alá a Csíki medencébe, annak egyszerre tűnik fel a Kis-Somlyó tövében a nagy, kéttornyú templom, „a 30 öl hosszú, 14 öl széles” barokk katedrális, amely 1804 és 1834 között épült annak az 1448-ban épült csúcsíves templomnak helyén, amelynek hasonmása ma is látható Tövisen. Bizonyos, hogy már ezelőtt is létezett templom, kolostor, a szerzetesek talán kint, a Kis-Somlyó hegyén tanyáztak, ott, ahol az Árpád-kori kápolnák, a Szenvedő Jézus és a Szálvátor kápolna ragyog, s amely a történészek szerint már a pogánykorban kultikus hely volt. Különben mivel lehetne magyarázni a moldvai csángómagyarok napimádását Pünkösd vasárnapjának hajnalán?
Engem Csíksomlyó a mindenséghez, a megfoghatatlanhoz, a titokhoz, a csodához vitt közelebb. Imádkozni is már csak itt tudok. Itt, ahol emlékezetemben felboronganak mélabúi a magyar gregoriánumnak, s mintha a Hargita fenyőinek orgonasípjain játszaná a szél a Te deumot, ahol kísért még könnyfakasztó füstje – talán – az utolsó európai könyvmáglyának (láttam én bizony, láttam), és ahol elvegyülni időnként a búcsús sokaságban olyan jó és biztonságos, ahol az anyanyelvnek a legmélyebb rétegeiből, a legősibb üzenetét hozza, küldi felénk a moldvai magyarság zsolozsmája, a megmaradás esélyinek példázatával mentegetve lelkeink.
Ha időnként a Golgotán, vagy ahogyan a székelyek nevezik, a Jézus-hágóján kikapaszkodom a szent hegyre, Kissomlyóra, onnan még tovább a Nagysomlyóra, pillanatra mindig és mindennel megbékélek, felszusszanok, kilépek őrületeiből ennek a századnak. Itt a láthatár kitágul, tágabbra nyílik beszűkült, komor tekintetünk előtt. Innen messzire, nagyon messzire lehet ellátni. Ebben a magasságban Csíksomlyó szellemiségének kies hátországa lélegzik mögöttünk, védőn, éltetőn, s valahol előttünk, a kéklő messzeségben általa felsejlik egyetlen szerelmünk, Európa is. Ott mondom, mormolom magamban a verset, zengem:
AVE MUNDI DOMINA
Gyöngy ragyog a sár fölött
napzsoltárban holdima
aranyággal rád köszönt
csillagfürt és szálvia
csíksomlyói kishaza
székely mélabú hava
lázba épült pátria
te a nyírfa álma vagy
érted a bükk pírba fagy
Ave mundi Domina
Mint a májuság havaz
eléd hull a pária
háromárván rád szavaz
Erdély porba hullt fia
ki a Föld szélén lakik
nálad otthon alhatik
sorsának vall grácia
egy vagy vele egyremény
semmi partján gyertyafény
O madonna virgina
Te nem aranyban lakol
irtott erdők nárcisza
az arcukon átragyogsz
málnavészes glória
vagy az örök tengerünk
krumpliföldünk rozsszemünk
méhes kertünk ánizsa
ha a zsarnok gyászba ver
te teszel a Holdra fel
Stella Maris Maria
Elvette már mindenünk
győztes zsoldos bandita
csak téged hagyott nekünk
Európa s Ázsia
ének lettél ablakunk
Napba öltözött kapunk
mint a kék nosztalgia
a szemedbe rejtezünk
és te együtt félsz velünk
Salve mundi Domina