Hírharang - 2005. október 23.

 

 

Bereczky Zoltán református lelkész prédikációja

 

 

 

 

 

A szabadság...

 

De õ ezt mondta nekem: "Elég neked az én kegyelmem, mert az én erõm erõtlenség által ér célhoz." I. Kor. 12:9

 

            Ilyenkor õsszel "még nyílnak a völgyben a kerti virágok, még zöldell a nyárfa az ablak elõtt" - halljuk a fülünkben a vers szavait, s tudjuk, hogy elõbb-utóbb megjön a csípõs hideg, s a fagy, amely lehullajtja a fák leveleit. Szép az õsz a sok megbarnult levéllel, a falon futó vadszõlõ vöröslõ, áttetszõ leveleivel.  Talán azért ilyen szép a természet ilyenkor, hogy erõt adjon elviselni az utána jövõ hideget, sötétet, a bezárulást. Mert ez jellemzõ mind a természetre, mindennapi életünkre, de egyben a nemzetére is. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a természet mostani megkötözöttségét a bimbózás, a szárnyalás fogja követni.

 

            A magyarlónai templom mennyezetkazettái között van egy, amely egy szarvast ábrázol. Szinte lerí róla, hogy milyen nehéz már minden egyes nap, hiszen a sötétség felé haladunk. A kép arra az õszi idõszakra utal, amelyben most is járunk sötét, fakó színével.  Bizony ezek a színek és ez a hangulat volt jellemzõ 1956 októberében a nemzet életében is.

Az embertelen rendszer, amely elszívta elõlünk a fényt, a színeket, az életet, mindent  szürkévé, majd feketévé tett . Igazán azok tudják,milyen nehéz volt, akik át is élték és a saját életükben tapasztalták, hogy nem volt lehetõség megtartani mindazt, ami még jó és értékes megmaradt az akkor elmúlt évtizedek iszonyatos romlásai és rombolásai után. Rettentõ nehéz elfogadni ennek az idõszaknak a visszavonhatatlanságát. Beleszürkült, belefeketedett a nemzet, s minden intézménye ebbe a visszavonhatatlannak látszó állapotba.

 

Abban az idõben, éveken keresztül minden érték lejtõre került, mindent felforgattak, szétszaggattak, érvénytelenné tették, ami csak jó volt addig,  ami  a magyar kultúrához és istenhez való tartozásunk jele és valósága volt. A jót hamisnak, s a hamisat jónak mondták. Elveszett az ország nagyobbik fele, s egyben ki akarták ölni az emberekbõl gyökerestül a magyar keresztény kultúrát is. Sajnos a helyzet ma sem jobb, csak annyi a különbség, hogy sikerült a szürkeséget és a feketeséget, az istentelenséget valahogy álcázni. Mára minden  rikító színekbe öltözött, s  Isten helyett mindenki önmagát imádja. Így zuhant lefelé minden akkor, s így zuhan most lefelé minden körülöttünk. S csak annyi a vigasztalásunk, hogy : "Elég neked az én kegyelmem, mert az én erõm erõtlenség által ér célhoz."

 

            A magyarlónai szarvasos kazettát nézve azonban nemcsak a szürkeség és a feketeség van jelen, hanem körös-körül - halványan ugyan, s a kinyomtatott példányokon sajnos nem is láthatóan -  jelen van egy csomó virág, amely mind a szarvas bánatos szürkesége-feketesége felé fordul. A virág mindig az életet jelenti, s így ezek a kibomló, erõtõl duzzadó virágok a magyar népmûvészetben az Istennek szeretetébõl, õserejébõl származó életet jelentik. A képen tehát egyszerre van jelen az elmúlás, a legyõzöttség, a lecsupaszítottság, a dísztelenség, s egyben ott van a kirobbanó életerõnek az ígérete is. Igaz, más idõben van az elmúlás és más idõben a feltámadás, de mégis mindkettõ együtt szerepel. Ahogyan 1956-ban ki tudja hogyan, honnan, s miféle erõtõl hajtva megindult ak a felkelõk, szárnyra kelt a forradalom, és végigsöpört az országon, sõt az egész nemzeten olyan erõvel, hogy végül a világ legerõsebb birodalma belerogyott. A világon már sokféle forradalom volt, szinte mindegyik másképpen zajlott le.  Mindenütt egyéni és csoportérdekbõl születtek a hatalom elleni engedetlenségek és lázongások. A magyar forradalom és szabadságharc azonban minden pillanatában túlmutatott önmagán, ami abból is látszik, hogy a teljes kommunista rendszert ingatta meg alapjaiban.  Ahogyan a szarvas körül nem csak egy-egy kicsi virágocska van, vagy csak annyi, amivel átvészelheti a szarvas a rossz idõket, hanem mindenütt élõ növényzet van, s ez az ott veszteglõ, ott álló szarvasra hatva a jövõbeli feltámadást, növekedést biztosítja.

 

Gyönyörû forradalmunk nagyon sok képét és gondolatát az eseményekkel együtt jól ismerjük. Van azonban sok mozzanat, ami nem vált közismertté, amirõl csak azok tudnak, akik jelen voltak és még emlékeznek. Vagy ha ismert is maga az esemény, átélhetõvé a személyes elbeszélés teszi. Ezt a történetet egy régi ismerõsöm mesélte el, aki ott volt a forradalom kitörésének pillanataiban.  Elmondta, hogy a fiatalok aBem-szobortól a Rádióhoz vonultak egymásba karolva, a Kossuth-nótát énekelve. Õ is ott szorongott a többiek közt, és olyan boldog volt, mint még sohasem. Teli torokból szólt az ének, amikor a Rádió elõtt elkezdték lõni az embereket.  Sokakat azonnal eltaláltak, de a tömeg ott, akkor, az elsõ napon, nem oszlott szét, hanem a puskalövések ellenére mindenki a helyén maradt. Egymásba kapaszkodva, most már csak azért is erõvel, közeledett a tömeg az épület felé, egészen addig, amíg meg nem érkezett, ki tudja honnan a segítség, s ki nem alakult az igazi ostrom. Az elsõ hosszú percekben  a fegyvertelen tömeg volt az ostromló, ahogyan ezt néhány évvel korábban Indiában is megtették. Ez a szó szerinti helytállás adta meg a forradalom igazi erejét, alapgondolatát, hogy képesek voltak sokan azt, ami a legdrágább, az életüket adni másokért. S úgy álltak a puskacsövek, s a tankok elé, hogy semmiféle emberi esélyük nem volt a megmaradásra. De mégis gyõztek, ahogyan 1456-ban Kapisztrán János és Hunyadi János Nándorfehérvárnál október 23-án. Nagyon erõs volt az ellenfél, s csak nagyon erõs szívvel, lélekkel lehetett gyõzni.

 

A szarvasos képet egy vastag keret övezi. S a kereten már egy korábbról megismert ismerõs minta van, a Jézusénak tartott halotti lepel lenyomatának mintája. Azaz az egész képet, a sötétség és a világosság, a gazság és az igazság közti küzdelmünket  Jézus Krisztus valóságos jelenléte foglalja magába. Hiszen e keret felõl, Jézus felõl áramlik az élet a szürkeségbe merevedett, beállt szarvas felé.  Mi most szeretnénk valamit tenni, mert látjuk, hogy ez a mai világ nem olyan, amilyennek szeretnénk. Látjuk, hogy szükséges lenne, hogy  az a hatalmas kincs, amit a népmûvészetünkön és a magyar kereszténységünkön keresztül örököltünk, megmaradhasson, de nem tudjuk, hogyan is tudnánk mindezt megragadni, megcselekedni, s még kevésbé vagyunk képesek a mai módszerekkel kibontani, életre kelteni.

 

Éppen ez a szarvasos kép arra tanít bennünket, hogy elegendõ életerõt adott Isten az õ kegyelmébõl minekünk. S mivel a mennyezetkazetták  megmaradtak a magyarság szellemi kincseként, nekünk, magyaroknak kell leolvasni a jelentésüket. Forradalmaink és szabadságharcaink tanulságaiból nekünk kell megtanítanunk másokat arra, hogyan is kellene Isten ingyen való kegyelmét mindennapi életünkben valóra váltani,  és miképpen lehet betölteni Isten rendelését: a szabadságot.  

 

 

Bereczky Zoltán