Nézem akármelyik tévé egyik mûsorát, ami az európai és a hazai hulladékkezelés-feldolgozás szabályozásáról szól. A mûsorvezetõk ecsetelik a kétségtelenül elkeserítõ hazai állapotokat, szakértõket kérdeznek, riportokat játszanak be bécsi és müncheni magyarokkal, akiket az ottani szemétgyûjtési szokásokról kérdezik.
A kb.30 perces mûsor végkicsengése: a magyarországi helyzet elkeserítõ és reménytelen; mikor fogjuk mi elérni anyagiakban és szellemileg a “nyugati példát”, és így tovább. Eddig a szokványos szerkesztõi szemlélet és ez rendben is lenne a maga felületességével, hatásvadász hangnemével együtt, azaz beleillene a hazai médiakínálat sorjázó mûsorgyártási képletébe. Viszont mégis feltûnik benne valami elképesztõ szûklátókörûség, provinciális tájékozatlanság amellett a kétségtelenül meglévõ legkevesebb erény mellett, hogy legalább foglalkoznak néha az ökológiai helyzetünkkel. Apropó, hová lettek a régi ökológiai magazinmûsorok, mint pl. a”Natúra” az MTV-bõl? Miért hiányzik a valódi dokumentumfilmes szemlélet és az ökológiai érzékenység a hazai mûsorkínálatból? Mert sohasem volt igazán jelen? Mért nem verhetett gyökeret az ökológiai szemlélet a közszolgálati magyar televíziózásban?
Na de ezt talán most ne firtassuk, hanem beszéljünk arról a gondolkodásmódról, amely égbekiáltóan érzéketlen módon kezeli a társadalmi problémákat. Mindjárt két területen is hibát követett el a szerkesztõ:
-az egyik a riportalanyok osztrák-német területre való lokalizálásával,
-a másik a hazai állapotok differenciálatlan bemutatásával, a hazai állapotok miértjének és hogyanjának mellõzésével. Mirõl is van szó?
Arról, hogy hamis és félrevezetõ képet kapunk egy kiemelt példa általánosításával, ha kevés specifikus példát veszünk, és ebbõl próbálunk általános érvényû következtetéseket levonni. Az osztrák-német példa két szempontból is problematikus. Az egyik az a kultúrantropológiai közhely, hogy nincs egységes viselkedéskultúrájú komplex társadalom. A germán kultúrkör országaiban sem mindenki ugyanúgy értelmezi a hulladék és a köztisztaság fogalmát. A másik pedig az, hogy az európai népek közül pont a fenti két nép viselkedéskultúrájában és közgondolkodásában neurotikusan viszonyul a tisztaság és piszok/szemét fogalmához, azaz bizonyos esetekben már mániás reakciókat mutat egyéni és csoportszinten egyaránt. A mûsorban erre az egyik kiváló példa a használt italosdobozok kimosási kötelezettsége és ellenõrzése volt, miszerint kidobás elõtt kimosandók a dobozok és a házmester ellenõrzi, hogy a szemétbe a megfelelõ állapotú göngyölegek kerüljenek, a megfelelõ kukába az öt-hat közül, amelyek mindig ott sorakoznak az udvaron, vagy a ház elõtt. (Mivel én is éltem ezekben az országokban, tanúsíthatom a helyzetet és részletes leírással is szolgálhatok igény szerint.) Ezek után a híres és hírhedt német precizitás eme neurotikus példáit úgy bemutatni, mit az EU trendjét és elvárását viszont más oldalról nézve súlyos kultúrantropológiai, szerkesztõi és politikai mûhiba. Ha egy mûsorban, vagy egy politikai fórumon csak ezeket a nyugodtan szélsõségesnek nevezhetõ helyi szabályozási rendeleteket és szemléleteket emelik piedesztálra, (amelyek az EU-ban sem általánosan kötelezõ érvényûek), miközben nem esik szó arról, hogy más népek, kultúrák hogyan viszonyulnak a köztisztaság és a hulladékfeldolgozás kérdéseihez, nos ez több mint szakmai, kultúrantropológiai hiba. Egyébként megfigyelhetõ általában, hogy az Eu-ról beszélve többnyire az angolszász országokat, vagy a német nyelvterület országait említik példaként és megfeledkeznek a déli országokról, a latinokról, a görögökrõl. Miközben Eu-körökben általában a magyarokat mentalitásban a déli népekhez sorolják…
(Az, hogy milyen kép él bennünk önmagunkról nyilván felveti a magyar társadalom identitásának kulturális, történelmi, geopolitikai kérdéseit is.) Igen, megint sürgetõen merül fel a nagy feladat: találjuk ki Magyarországot, mert az elmúlt százötven év alatt úgy átalakult, hogy nem ismer saját magára.
A példák azért is fontosak, mert kulturálisan újabb neurózisokat idézhet elõ egy ilyen teljesíthetetlenül precíz, rendmániás, rossz idea erõltetése a közgondokodásban.
Problematikus továbbá a civilizáció és a kultúra szinte általánosan hibás összekeverése, összemosása a közbeszédben, ami újabb elõítéleteket, általánosításokat erõsít és tart fenn.
Félreértés ne essék, én nem a jelenlegi állapotokat és szemléletet védem, hanem a harmóniára törekvõ egész-létünket.
Összegezvén én, mint kulturálisan magyar identitású polgár kikérem magamnak, hogy állandó jelleggel, különbözõ fórumokon azt sulykolják a fejembe, hogy a nyugati világ bizonyos országaiban az emberek viselkedése valamilyen általánosan magasztos éthosz szerint tökéletesebb, jobb, mint általában a miénk.
Sõt ebbõl kifolyólag egyelõre ne is várják el, hogy én is elmossam az italosdobozokat, vagy szortírozzam a háztartási hulladékot, amíg társasházunk két közös kukáját csak külön kenõpénzért hajlandóak kivinni a szemetesek a házból és az újságpapír már hegyekben áll a kukák mellett, mert senkinek nem éri meg elvinni. Továbbá: mikor az M7-es autópályán hétköznap délelõtt nem lehet haladni a szemetesautók konvojától, ami a sóskúti szemétlerakóhoz vezet európai módon.
TIBORC
"