A negyedik nagyböjti vasárnapon a szentmise evangéliuma a szentírás egyik legismertebb történetét tárja elénk: Jézus példabeszédét a tékozló fiúról és az irgalmas atyáról. A rövid történetben hosszú utakat járnak végig a szereplők. A fiatalabb fiú a lázadástól az engedelmességig, minden megtagadásától a szeretet elfogadásáig halad. Testvére, az idősebb fiú éppen ellentétes utat jár be a testvéri szeretettől az irigységig, az apa iránti engedelmességtől a kritizáló lázadásig. És az apa is végigjárja a maga útját a bánattól az örömig. A történetet hallva, s újra átgondolva bennünk is különféle érzések támadnak, s mi is elindulunk a magunk lelki útján. Mivel teljességgel lehetetlen egyetlen prédikációban e tartalmilag rendkívül gazdag példabeszéd minden elemét áttekinteni, csak néhány érdekes és tanulságos részletre figyeljünk most oda.
A történet azzal kezdődik, hogy a fiatal fiú kikéri apjától az örökséget. Itt arról az örökségről, arról a vagyonról van szó, ami őneki fog jutni apja halála után. De az apa még él! Még nem halt meg! Hallatlan pimaszság és sértés, hogy a fiú egyáltalán megpróbálkozik ezzel a kéréssel, hiszen tulajdonképpen ezzel azt fejezi ki, hogy alig várja apja halálát. Szívtelen, arcátlan és kegyetlen ez a kérés, amely ugyan szavakkal ki nem mondva, de mégis egyértelműen azt elenti, hogy a fiú saját apja halálát akarja. S amennyire hallatlan a kérés, annyira váratlan az apa viselkedése: odaadja az örökséget. Valójában a fiú nem is számíthatott erre. Az apa akár ki is tagadhatta volna fiát az örökségből egy ilyen szemtelen kérést követően. De ő nem bünteti meg fiát a lázadás miatt, hanem elengedi. Valljuk be őszintén, hogy egy kicsit érthetetlen számunkra, hogy az apa miért nem tagadja meg a kérést? És itt a bűn, az emberi bűn nagy titkához érkezünk. Miért engedi meg Isten a bűnt? Mert Isten szabad akaratot adott nekünk. Nem akarja, hogy általa mozgatott bábokként éljünk, hanem azt szeretné, hogy szabad akarattal döntsünk mellette. Isten nem láncol minket magához, nem erőlteti ránk szeretetét, s nem kényszeríti ránk jóságát, ha menni akarunk, ha megpróbálunk nélküle boldogulni. Isten elenged minket, ahogyan fiát elengedte a példabeszédben szereplő apa.
A távozást követően a fiúval történő események meglehetősen kiszámíthatóak. Hiába próbálja a maga útját járni, ez az út nem vezet sehová. Kihasználják, megfosztják agyonától, s végül megalázzák, emberszámba sem veszik. S mindez egészen gyorsan történik, hamar a lejtő alján találja magát. Ahogy a pénze fogy, úgy tervei és álmai is elszállnak. Nem számíthat senkire, nem bízhat senkiben. Az atyai ház biztonságát nem pótolja semmi, sőt, teljes létbizonytalanságba kerül, mert még a sertések ételéből sem adnak neki.
A fiú tehát mindenét, még emberi méltóságát is elveszítette, csak egyetlen dolog maradt számára: továbbra is az apjának a fia. Igaz, hogy megtagadta az apja szeretetét, de továbbra is fiú. A teljes elveszettségben ismeri fel fiú életének jelentőségét. A fiúi lét nem csak halvány gyermekkori emlék, nem csak feledésbe merült élmény számára, hanem ez válik az egyetlen kapaszkodóvá, az egyetlen biztos ponttá, ami reménnyel tölti el, s elindítja visszafelé. Szeretet, biztonság, élet csak odahaza létezik. Életünk mélypontjain, ahová a bűn juttatott minket, mi is felfedezhetjük, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ő továbbra is szeretett gyermekeinek tart minket, s mindig meg van számunkra a lehetőség, hogy visszatérjünk hozzá.
A hazafelé vezető út a fiú számára hosszú, van ideje gondolkodni. Helyzetét nagyon reálisan látja. Tisztában van vele, hogy nagyot hibázott, s talán jogosan gondolja, hogy sok jóra nem számíthat. Már nem tartja magát méltónak arra, hogy fiú legyen, ezért az utolsó helyet is kész volna elfoglalni, csak legalább helye legyen a családi otthonban. Valójában a fiú a túlélésre játszik. Csak egyszerűen túl akarja élni a maga okozta szörnyű helyzetet. Nem számít arra, hogy ennél sokkal nagyobbat, értékesebbet fog kapni. A túlélés ösztönös vágya azonban még messze van az apa felemelő szeretetének elfogadásától. Bűnösségünk megtapasztalásakor először talán az indít minket a bűnbánatra, hogy elkerüljük az isteni büntetést, az örök kárhozatot. De ez az ösztönös viselkedés még messze áll attól, hogy elfogadjuk Isten megbocsátó szeretetét.
A történet több váratlan fordulata után végül elérkezünk a leginkább meglepőhöz: az apa megbocsát a tékozlónak, újra fiának tekinti őt, s visszaadja neki fiúi méltóságát. Erre igazán nem számított a fiú. És itt elérkezünk a bűn másik nagy titkához. Úgy gondoljuk, hogy bűneink miatt már nem vagyunk méltók arra, hogy Isten szeressen minket. Valamilyen titokzatos oknál fogva szinte ragaszkodunk bűneinkhez, s nem akarjuk elfogadni, nem tudjuk megérteni, hogy Isten eltörli bűnös múltunkat és új életet ad nekünk. Mintha bennünk maradna valamiféle kételkedés, hogy Isten képes-e teljesen megszabadítani minket a bűntől? Érdemes ismételten tudatosítani magamban: bármennyire is nagyok bűneim, Isten eltörli azokat.
Bármennyire is eltávolodom Istentől, ő mindig visszavár. Személyes életemben, minden komolyan vett szentgyónásom alkalmával megtapasztalhatom a váratlan fordulatot: Isten nem büntetni akar, hanem szeretett fiaként ölel magához.
(c) Horváth István Sándor