Ünnep közeledtével jó megállni egy kicsit, és jó lélekben is ráhangolódni, felkészülni az ünnepre. A felkészülésre, ráhangolódásra igazán akkor van szükség, ha tétje van az alkalomnak. Karácsony kapcsán ünnepelni szoktunk és talán kevésbé beszélünk arról, hogy van-e tétje egy-egy ünnepnek. Pedig mai időszakunkban a sötétség ideje jött el. Mindennapjainkban állandó a küzdelem az egyre nehezebbé váló megélhetésért, biztonságért.

A sötétség viszont nem önálló létező. Mindig a fény hiányát jelzi. A sötétség is erő, de leginkább az alkotó-teremtő erők hiányát jelzi szemben a fénnyel, melyhez minden korban minden műveltségben a növelő, teremtő erőket társították.

Valahogy úgy működik mindennapi létünk is, ahogy a természet változik körülöttünk. Amikor a fény kerül erőbe, akkor minden ami él, burjánzik, gazdagodik. Amikor a sötétség ideje jön el, akkor az élet lehetőségei is beszűkülnek. Ilyenkor mindannyiunknak összébb kell húzzuk magunkat, a tartalékainkat kell felélnünk.

Az ember közösségi léte és a természet változásrendje ősidők óta így hangolódik egymásra. Pontosabban az emberi közösség olvassa ősidők óta a természet, a teremtett világ jeleit és tanulva belőle, hozzáigazítja egyéni és közösségi létét. Legnagyobb ünnepeink ma is erre a változásrendre hangolnak mindannyiunkat, kozmikus léptékűvé emelve az ünnep jelentőségét. 

Az a sötétség, amely most körülvesz bennünket az élet lehetőségeit szűkíti be. Régi református templomok festett mennyezet kazettáin ezt az időszakot a saját farkával hurkot formáló sárkánnyal jelzik. Rámutatva ezzel arra, hogy amikor az élet lehetőségei beszűkülnek, akkor egész létünk is hurokba kerül. Olyan hurokba, melyből ki kell törni.

Ahogy a csengersimai református templom kazettáján ebbe a hurokba írva olvasható: „Asszonyi állatnak magva megrontja az kígyónak fejét". Vagyis itt, az éven belül az élet lehetőségek szempontjából legrosszabb helyen kell megszületnie annak, aki képes és alkalmas megmutatni a kivezető utat.Erre a csodás születésre emlékszünk minden év Karácsonyán.

De nem csak emlékszünk, mert hagyományos műveltségünk ennél sokkal több tanulsággal szolgál. Ha csak arra gondolunk, hogy az év végét Óévnek, az elkezdődőt pedig Újévnek mondjuk, akkor felismerhetjük, hogy nyelvünk a mai napig őriz egy nagy titkot, egy egészen másfajta időszemléletet. Mindannyian úgy tudjuk, hogy az idő egyenes vonalú. Múltból a jelenen át a jövőbe tart. Pedig a hagyomány élő, ünnepi ideje nem vonalban, hanem körfolyamatokban számol. A fény is megszületik minden évben, az év is megújul. A karácsonyi csoda után a nappalok is egyre hosszabbak lesznek, hiszen megszületett a „világ világossága”.

Csakhogy az élő idő nem a régmúltra való emlékezés csupán, sokkal inkább a minden évben újra és újra bekövetkező események meg- és átélése. Pilinszky János költő a XX. század legnagyobb bűnének a jelenlét vesztést tartotta. „Itt vagyunk, de nem vagyunk jelen.” mondotta. Az ünnep esély arra, hogy kiragadva létünket a hétköznapi rohanásból megtapasztaljuk az egy-egy pillanatba sűrűsödő teljességet. Mert a „Világ világosságának” minden évben való megszületése – ha az ünnep mélyebb rétegeit vizsgáljuk – nem történelmi kérdés, vagy visszaemlékezés.

Archaikus népi imánk mondja: „Bejött Jézus a házamba, házam közepén megálla…”Ez nem a régmúltra való emlékezés, hanem az „itt és most” csodája. Igazán jelen lenni, jelenlétünket megtalálni pedig itt, a középpontban lehet. A lehetőség, hogy ráhangolódva a külső természet változásrendjére, lelkünk mélyén magunkban is megtaláljuk piciny fényességünket – mindenki számára adott. A külső világ fénye karácsony után növekedni fog. Az igazi tét viszont az, hogy bennünk is megszületik-e ez az új világosság.

Ennek reményében kívánunk áldott ünnepeket minden kedves olvasónknak!