Szerettei, barátai, tisztelői 2015. március 12-én Budapesten, a Farkasréti temetőben kísérik utolsó útjára dr. Dobozi Elemérné dr. Erdélyi Zsuzsannát. A gyászjelentésen immár nem filológiai adatként, hanem eredeti funkciójában szerepel egy a bukovinai Józseffalváról származó imádság szövegének részlete: „Nyiccs kaput, angyal, / Nyúccs kezet, Mária, / Hogy mü es mehessünk boldogul boldog mennyországba, / Urunk színe látására…” Csöng a telefon s riadt hang kérdezi (ma már sokadjára): Hallottad? Igen, hallottam a rádióban, olvastam az újságban a fájdalmas hírt: „2015. február 13-án, életének 95. évében elhunyt dr. Erdélyi Zsuzsanna művészeti író, néprajztudós, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Nemzet Művésze…”. Más hírforrás még bővíti: Kossuth-díjas, a Magyar Kultúra Lovagja, a Pro Cultura Christiana-díj kitüntetettje… Az elismerések, sikerek sorát szerencsére folytathatnánk, de mindez a hír nyomán tátongó lelki űrt nem tölti be. Tudjuk, Zsuzsa néni elérte az emberi kor végső határát, de azt a bölcs nyugalmat, emberi empátiát, filológiai rutint és az újra még idős korában is nyitott, következetesen higgadt tudományosságot ezután már nem tudhatjuk magunk mögött!
Szinte hihetetlen, de Zsuzsa néninek nagyapja volt Petőfi kortársa és barátja Erdélyi János (1814-1868) költő, a népköltészet értékét felismerő elsők egyike. Ma is időszerű sorai programszerűek, s ha családi örökségként tekintünk rájuk, talán jobban megértjük az archaikus imádságot, mint folklór-műfajt meghatározó tudós unoka, Erdélyi Zsuzsanna egész életművét. „Magunk becsülése és önismeretünk fejlődése az a két szárny, mely keletet ad a népi költészetnek. (…) Mennyiféle érzés, gondolat, eszme nem fordul itt elő külön-külön alakban és színek alatt! Látható itt a nép a maga egész valóságában. Pusztán vagy faluban lakván, megismerhetsz egyeseket, de itt az egészet; s valóban fogalmat szerezni a népről, melynek tudomány és törvényhozás egyiránt hasznát vehesse, csak oly könyvek, mint a népköltési gyűjtemény, átismérése után lehetséges.”
Most valahogyan össze kellene foglalni Erdélyi Zsuzsanna közel egy évszázadon átívelő életútját. Be kellene mutatni a családot, ahová a szellemi, lelki alapok kapcsolnak, a Veres Pálné Leánygimnáziumban eltöltött diákéveket, a zenei és gazdasági stúdiumokat, s azt, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végzett tanulmányok és egy római ösztöndíj után, épp a világ tartóoszlopait alapjaiban megrengető világégés közepén, 1945-ben avatják a bölcsészet tudományának doktorává. 1944-től a Külügyminisztérium munkatársa. 1948-ban a már a látszatra sem adó kommunista diktatúra megfosztja állásától.
És itt kell írni Erdélyi Zsuzsanna személyes sorsról, példaadó családi életről is. 1948 nyarán házasságot kötött Dobozy Elemér belgyógyász, kardiológus professzorral, hazánk egyik legjelesebb szívgyógyászával. Házasságukból négy gyermek született; Miklós, Dániel, Zsófia és Borbála.
Általában úgy határozzák meg Lajtha László zenetörténeti helyét, hogy Bartók és Kodály mellett ő volt a XX. század legjelentősebb magyar zeneszerzője, népzenekutatója és zenepedagógusa. A kép azonban árnyaltabb, hiszen Lajtha zongoraművész volt, karmester, egyházzenész, hangversenyszerkesztő és zenei ismeretterjesztő, hangszertörténeti szakember, a nemzetközi kultúrdiplomácia kiemelkedő alakja is, s nem mellesleg a Dobozy – Erdélyi házaspár szomszédja. Nem igazán tudott mit kezdeni a diktatúra ezzel a nemzetközi ismertségű szellemóriással, aki ráadásul önként jött haza. Jobb híján lehetővé tették neki, hogy népzenei gyűjtés, archiválás céljával csoportot szervezzen. Így lett amolyan Noé bárkája ez a Lajtha csoport. Erdélyi Zsuzsanna a külügy, a diplomácia területéről érkezett, közvetlen munkatársa Tóth Margit ciszterci apáca volt, Rajeczky Benjámin szerzetes, Gábor Éva és Teleki Cecília erdélyi menekült, utóbbi ráadásul még grófnő is. Sokat gyűjtöttek, nagy munkát végeztek a magyar vallásos népköltészet, sirató és népének, de egyáltalán a magyar parasztság vallási hagyományaink föltárása terén.
Az archaikus népi imádság műfaja önálló tudományterületként éppen Erdélyi Zsuzsanna munkássága nyomán került a hazai folklorisztika érdeklődésének középpontjába. Bár már korábban is gyűjtöttek hasonló szövegeket, Erdélyi Zsuzsanna volt az első kutató, aki fölismerte, hogy önálló folklór-műfajról van szó. Módszeresen gyűjteni, rendszerezni, majd publikálni is kezdte az imádságokat. Munkája országos visszhangra talált, mind szakmai, mind a nagyközönség előtt is, bebizonyítva az „új” műfaj létjogosultságát. Sokszor és sokan írtak már Erdélyi Zsuzsannáról, az egyszemélyes intézményről, aki miután 1968-ban somogyi körútján felismeri a föllelt kincs valódi értékét, évtizedeken keresztül, akadályokat és fáradtságot nem ismerő szakadatlan lelkesedéssel, áhítatos buzgalommal, gyűjt, gyűjt, és gyűjt, magnetofont rejteget vizsla tekintetű vámosok elől, felhívásokat tesz közzé, ügybuzgó pármegbízottakkal, helyi rendőrökkel küszködik, írást alig ismerő parasztasszonyokkal vált levelet. Élete utolsó szakaszának elismertsége szinte feledtette, hogy a műfaj elfogadtatása nem volt egyszerű sem az egyházak, sem a tudomány berkein belül. Végül azonban Erdélyi Zsuzsanna tudósi biztonsága, kitartása és az ezerszám fellelt imádságok lelki töltete és nyelvi gazdagsága mindenkit meggyőzött. A nagyközönség először 1970-es évek elején ismerkedhetett meg egy szűkebb szövegválogatással. A hatalmas sikernek köszönhetően a kötet bővített változatát gyors egymásutánban 1976-ban és 1978-ban, majd egy jelentősen bővített változatban 1999-ben is megjelentették. Mindezek jelentőségét Csoóri Sándor így foglalta össze: „Munkája nyomán egy nem létezőnek, illetve elveszettnek hitt lánc szemei kerültek elő az idő több százados rétegei alól. A korai magyar középkorral s folytatásként a rákövetkező századokkal kerülhetünk megejtő közelségbe.”
Ez a megejtő közelség hatott azután személyes sorsomra is. Alig múltam húsz éves, mikor tanítóképzős diákként először hallottam a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen tartott előadásán Erdélyi Zsuzsannát az archaikus imádságokról beszélni. Tulajdonképpen ekkor találkoztam az archaikus népi imádság fogalmával először. Nagy hatást tett rám ez az előadás, az elhangzott imádságokat nem csak szépnek, hanem hallatlanul izgalmasnak is találtam. Olyan lelki, szellemi bizsergést éreztem, mint még soha. Azonnal kutatni kezdtem emlékezetemben. Gyermekkoromban anyai dédanyámtól, az 1890–ben született Bús Menyhértné Dunai Viktóriától hallottam hasonló szöveget szülőfalumban Újkígyóson.
„Kakasok szólanak, Máriát kiáltának…”
Talán ez a bizsergés, meg Zsuzsa néni személyes hite és hitele indított engem is. Innen indul az az út, amelynek talán legnagyobb sikere, hogy 2001-ben, a 80 esztendős Erdélyi Zsuzsanna Magyar Nemzetben megjelent, tudományos pályáját összegző nyilatkozatában Schilling István és Tánczos Vilmos mellett engem is megemlít munkája folytatójaként. Személyes kapcsolatunkat nem is tudom Nála jobban megragadni, mint a Bárka irodalmi folyóirat 2011-es, az Ipolyi Arnold Népfőiskola kiállítása kapcsán megfogalmazott írása, amely már címében is hordozza a Zsuzsa nénire olyannyira jellemző bölcsességet, Majd az idő kipörgeti! „Újkígyós közel áll hozzám. Jó húsz esztendővel ezelőtt többször jártam itt. Jól megismertem a falu népét, Szigeti Antal plébános úr nemcsak lelkipásztori, hanem szociális, kulturális téren is kifejtett tevékenységét. Emlékszem a szeretet-otthon építésére, az 1992-es Szabadkígyósi Csángó Konferencián való részvételére és a diákokkal folytatott ping-pongozásaira. Hasonló emlékezetes találkozásom volt Harangozó Imrével is, aki a csángóság iránti elkötelezettségével, fáradhatatlan moldvai gyűjtőmunkájával alapozta meg szakmai kapcsolatunkat. Kezdetben nagyon emberi módon kérte a segítségemet, amit aztán nagyvonalúan viszonzott: gyűjtései számomra ismeretlen darabjaiból többet rendelkezésemre bocsájtott. Ezzel színezte-kiegészítette az én moldvai anyagomat. Kutató útjai eredményeit nagyjelentőségű antológiák, kiadványok jelzik, amelyek mind az archaikus népi imádságok, mind a gyógyító-ráolvasó imák műfaji állományát gazdagítják és ezzel a csángó magyarság szellemi arculatát élesítik.”
Lassan elérkezik a végső búcsúpillanata. A kezemben tartott gyászjelentés megadja immár a pontos időpontot s hirdeti azt is, hogy Zsuzsa nénit a Magyar Művészeti Akadémia és az Emberi Erőforrások Minisztériuma saját halottjának tekinti. Az ide vezető útról így vallott néhány éve a Magyar Nemzet újságírójának: „Úgy látszik, az jutott nekem osztályrészül, hogy imaasszony legyek, ahogyan sok helyen elneveztek. (…) Sohasem díjakban gondolkodtam, hanem belső nyugalomban. A célom ugyanis az volt, hogy a feladatomat jól lássam el, hogy meg legyek elégedve azzal, amit tettem. Nem azért vagy, hogy magadnak éljél, hanem hogy segíts és szolgálj – ezt hallottam kicsi koromtól kezdve a szüleimtől, akik bizony minket keményen a munkára neveltek…” Zsuzsa néni hitünk szerint immár odaátról tekint ránk. A Teljességben gyűjteni nem kell, hiszen Pált apostollal együtt Ő is elmondhatja: „a jó harcot megharcoltam, a pályát megfutottam”. De nekünk, akik még itt vagyunk, olyan nagy szükségünk volna az Imaasszony közbenjárására. Kérünk tehát kedves Zsuzsa néni, vedd magad mellé a nagyberényi Babosné Rozi nénit és azt a sok-sok – számodra oly kedves – áldott emlékű imádságos öregasszonyt, akikkel sorsod összehozott s mondjatok el egy-egy engesztelő imádságot, értünk, ma élőkért! Mindezek mellett emberi példád, tudományos életműved, hitvallásod velünk marad s hisszük, ifjúságunk számára az idők végezetéig utat mutat…
Harangozó Imre
Erdélyi Zsuzsannáról a fotók Újkígyóson készültek.