Írta: Fettich Nándor

Magyarságunkat az európai közvélemény és annak tudományos irányítói már évszázadok óta a humanizmus barbár ellenségeként tekintette és nyugodtan emlegethetjük "az írástudók árulását" ennek a történelmileg teljesen alaptalan vádnak a keretében. Időnként ugyan fel-fellángolt a magyarság iránti megbecsülés, némi tárgyilagos állásfoglalás, amelyet főként KOSSUTH vívott ki Nyugaton ez ellenérzést kiváltó bécsi abszolutizmussal szemben.
 Az 1867-es kiegyezés utáni bonyolult helyzet sem kedvezett az Európa-ellenesség vádjának kiirtására, annak ellenére, hogy a magyar közélet vezető egyéniségei rendszeresen nyilvánították magukat az általános humanizmus odaadó híveinek. Ezek ellenére a nemzetközi tudományos világ élvonalbeli képviselői néha szokatlanul éles hangnemben foglaltak állást a magyarság európaiságával szemben. J. MARQUART 1901-ben megjelent híres könyvének, az "Osteuropaische und Orientalische Streifzüge" bevezetésében megdicséri NAGY KÁROLY "avar irtó tevékenységét" és vele szemben elmarasztalja OTTÓ császárt, aki a magyarság kiirtása terén csak "félmunkát végzett". PALACKY, a csehek alapvető történésze "Európa testébe befúródott inorganikus ék"-ként emlékszik meg a magyar népről. A régészek között I. J. ARNE az európai, nemzetközi humanizmus nevében a palmettás művészetet elválasztotta a magyarságtól és nemzetközi "árucikket" csinált belőle a "La Suede et l'orient " (Upsala, 1914.) című kötetében. Ez annál különösebb, mert tíz évvel előbb jelent meg HAMPEL JÓZSEF, nagy háromkötetes műve "Alterthümer d. frühen Mittelalters in Ungarn" (Braunschweig, 1905;), melyből mindenki láthatta, hogy a palmettás művészet elválaszthatatlan a honfoglaló magyarság őshazai életétől. Az orosz régészet a magyar ügyről egyszerűen hallgatott. A ZICHY-expediciőban résztvett POSTA BÉLA nem képviselt olyan átütőerőt, hogy felfigyeltek volna rá. HAMPEL halála után ( 1913 ) bekövetkezett világháborús pangás még sokáig tartott ezután, míg végre 1926-ban új lépések kezdődtek a magyar őstörténeti kutatások terén. Ezeknek első látható jele volt U.ADENDT és A. ZAKHAROV közösen irt "Studia Levedica" c. tanulmánya ( 1934). Ez lényegileg a HAMPEL-féle szolid, tudományos és teljesen politikamentes irányzatnak volt a folytatása. E munka lényege az, hogy a Kelet-európai kora-történet tényezői között a magyarság szerepét figyelmen kívül hagyni nem lehet, és ez előrevetette árnyékát annak a követelménynek is,hogy a kievi állam megalakulásánál az eddig ismert és sűrűn tárgyalt normann és sz1áv tényezők mellett ezentúl az ősmagyarságra, az akkori Kelet-európa egyik legjelentősebb népére is tekintettel kell lenni. Ez a munka nagy konsternációt és felháborodást keltett a szovjet régészettudományban. Egymás után jelentek meg a ledorongoló nyilatkozatok. Már a normannok szerepeltetését is egészen a demagógia színvonalán kritizálták, hát most még az új államformáló magyarság történelmi és régészeti nyomait feltáró tételeket, hisz az általuk képviselt történetszemlélet kizárólagos előnyben részesítette a szlávok "államalkotó képességét".

Hamisításoktól sem riadtak vissza, amelyeknek az előzményei már sürün szerepelnek a múlt századbeli orosz tudományos irodalomban. Például Kijev X. századi térképein az orosz krónikákban említett "Ugorszkeje" (Magyar hely!) területen álló "Álmos palotája" "OLGIN dvor"-ként, vagyis "Oleg palotája"-ként szerepel. Az ősi orosz krónikákban ezzel szemben "OLMIN dvor" áll, ami OLMA = ÁLMOS alapon "ÁLMOS palotája"-ként értelmezhető. A szovjet régészeti irodalomban hivatalos irányzattá lett a magyarság szerepének teljes kikapcsolása. KARGER nagy Kiev-monográfiájában a magyarságnak még csak a neve sem szerepel, bár a tizedestemplom helyén talált ősmagyar sírok publikációja ebben a kötetben az ősmagyarságnak az orosz krónikákban közölt kievi szerepével való konfrontálását kívánta volna meg. ARTAMANOV, aki a magyarságnak a kazár birodalommal való kapcsolatainak terjedelmes fejezetet szentelt ("Istoríja Chazar", 1962.) a normann-szláv kérdésben bonyolult és kompromisszumos megoldást konstruált, de amikor az orosz őskrónikák szövegében az ÁLMOSRA és a magyarokra vonatkozó helyhez ért, megszakította a szöveg ismertetését, illetve magyarázatát. ARTAMANOV a magyarság dél-oroszországi szereplését kizárólag besenyő-kazár vonatkozásban tárgyalja és a magyarságot, mint a kazár-zsidó kormányzat egyik áldozatát mutatja be, de arra még csak kísérletet sem tesz, hogy régészeti anyagot történelmi forrásként szólaltasson meg, pedig az Ermitázs élén eltöltött évei alatt módja lett volna a magyar vonatkozású emlékanyag megismerésére. Ezt már a fiatalabb magyar régészek is bátran szemére hányták, főként a S. A. PLETNOVA és F. DAVIDOV munkáiban továbbélő szelleme miatt.

A régészeti leletek történeti forrásként való kiértékelése mind a magyar, mind a szovjet régészeknél egyébként is módszertani hibákba szokott keveredni. A legfőbb hiba abból adódik, hogy a fémtechnikai körülményekhez nem értvén, természetes együgyűséggel a lelettárgyak funkciójával csak azon időponttól kezdődően foglalkoznak, amikor a lelettárgyak vagy sírokba, vagy rejtett kincsekbe kerültek volt. A tárgyaknak ezen időpontot megelőző két igen fontos életszakával már nem törődnek. Ezen két időszak egyike a tárgy előkészüléséig tart, másika pedig az a rövidebb vagy hosszabb idő, amely alatt a tárgy használatban volt.

Hogy arany vagy ezüstveretes szablya előkészítésében milyen félkészítményekre, technikai eszközökre és eljárásokra van szükség, az a régészeti tudományban eluralkodó absztraháló hajlam következtében a régészeti kutatásoknál szóba sem szokott kerülni. A lelőhelystatisztikákat egymagukban elégnek szokták tekinteni annak kijelentésére, hogy a palmettás nemesfémkészítmények a nemzetközi kereskedelem árucikkeiként kerültek egymástól néha gyakran igen messzire fekvő helyekre, ahol azokat a régészek, vagy véletlen esetek napvilágra hozták. Ez nem egyéb , mint a mai korszemlélet visszavetítése egy olyan távoli terület és régi idő viszonyaira, amelynek élete mind anyagi, mind pedig szellemi tekintetben egészen más feltételek közt zajlott le, mint ahol és amiben jelenleg élünk. Egy régészeti absztrakciókban iskolásodott régésznek eszébe se juthat, hogy a tarsolylemez sima lapjának előállítása sokkal körülményesebb és nehezebb munka volt abban az időben, mint a leggazdagabb mintának kicizellálása ugyanazon a lemezen. Ha tehát a nemesfémes fegyvereszközleletek forrásértékének megállapításáról van szó, a módszer azt követeli, hogy e tárgyak létrejöttének, használatának és földbekerülésének minden körülményére kellő figyelmet fordítsunk. Ezek előrebocsátása után most a honfoglaláskori nemesfémek, arany, ezüst és vörösréz, bronz készítmények kérdését vizsgáljuk.

A honfoglaló magyarsághoz kapcsolható régészeti leletanyag meghatározásánál igen könnyű helyzetben vagyunk. Már HAMPEL korában is minden kétségen felül állt, hogy a Vereckei-szoros alatt fekvő területek sűrűn, egymáshoz közelben létesült kis temetők gazdag férfi és női sírjai a honfoglaló magyarságtól származnak. E kis temetők a Kievtől Munkácsig tartó négyhónapos vonulás után 6 évre megállapodott, fáradt nép temetői. Csakhamar az ország belsejében is elterjedt ez a jellegzetes, keleti színezetű nemesfém anyag és arab dirhemek valamint nyugati érmek kíséretében lassanként a sírokba vándorolt. Már a földrajzi eltolódások is mutatták a leletek szempontjából, hogy HAMPEL nagyszabású műve véglegesen meghatározta, miszerint ezek a nemesfémből készült tárgyak az őshazából hozott darabok voltak. A fönntebb körvonalazott módszertani igény szemszögéből nézve egy több rétegű, de egységesen fejlődött fémműveség rendkívül erős koncentrálódása jellemzi ezt a termékeny nemesfémművességet. Módszertani szempontból minden erre irányuló kutatásnak ennek a koncentrálódásnak a körülményeit kellett volna keresni azon a területen, ahol ezek a dolgok keletkeztek. A régészeti tudomány eléggé el nem ítélhető botránya az, hogy ezt a módszertani alapvető körülményt hangadó régészek tökéletesen elhanyagolták. Csekély kezdeményezéstől eltekintve - BEBIBGER - a minták múltjának felderítésével és azok funkciójának meghatározásával nem sokat törődtek. POSTA BÉLÁBAN meg volt erre a jóakarat, de fémművességi alkotásokat fémművességi alapismeretek nélkül, sőt azok teljes hiányában ő sem tudott történeti forrásként megszólaltatni. így tulajdonképpen módszer nélkül nyúlt hozzá az őshaza rokonleleteinek felkutatásához és publikálásához. Minél több idevágó leletet talált elszórtan egymástól igen nagy távolságokra fekvő lelőhelyeken, annál inkább a nemzetközi iparcikk-elmélet malmára hajtotta a vizet. Ilyen szempontból az 1905-ben kiadott hatalmas kötete "Régészeti Tanulmányok az oroszföldön", kiábrándítónak mondható. Pedig a századfordulón már megérett a honfoglaláskor-kutatás annyira, hogy a régészeti leletanyagot szembe lehetett volna állítani a nyugati és keleti forrásokkal. PAULER - SZILÁGYI: "A magyar honfoglalás kútfői" (1900) hatalmas kötet a külföldi kutatás számára - a magyar nyelv ismerete nélkül - használhatatlan volt, a magyar régészet pedig újabban, még nincs azon a fokon, hogy az említett koncentrálódás tényét jól körülhatárolva az írott források közleményeivel szembesíteni tudná. A nemesfémkészítmények koncentrálódását kiegészítik jellegzetes alakú fegyverek - szablyák, tegezek stb.- amelyek a pusztai népek fegyvertörténetének egy jellegzetes fokát képviselik s elválaszthatatlannak látszottak a honfoglaló magyarságtól.