Bevezetőben rövid áttekintést igyekszünk adni arról, hogy az évkörnek a népi műveltség rendszerével - azon belül is különösen a népmesével - való kapcsolatát kik, hogyan kutatták eddig, és milyen eredményre jutottak. A tanulmánynak ez az első fejezete némileg átdolgozott és bővített változata annak az írásnak, amely először - számos értelemzavaró sajtóhibával - a Magyarság és műveltség - Nyelvében él...? című INTART-kiadványban látott napvilágot 1987-ben, majd a Gödöllői Galéria Balladás képek című kiállításának katalógus előszavaként, Népköltészetünk és az évkör címmel, 1988-ban. Ez utóbbi, a jelenleginél nagyobb terjedelmű írásmű a népmeséken túl a népi műveltség egyéb ágazatait - ballada, népdal, néptánc - is kapcsolatba próbálta hozni az évkörrel.

Ha egy népmesénknek vagy népballadánknak a belső cselekményvázát úgy bontja ki az elemzés, hogy a dramaturgiailag csomópontértékűnek tekinthető cselekményelemeket rendre összeveti és párhuzamba állítja egy-egy, az évkörön belül jelentkező - közelebbről: a fény és árnyék arányváltozásai tekintetében megkülönböztetett fontosságú - csomóponttal, akkor ennek a módszernek a jogosultságára vonatkozóan az ortodox, túlnyomórészt formállogikai apparátussal dolgozó folklórkutatás bizonyítékokat kér. Konkrétan: olyan múlt századi vagy e század eleji megnyilatkozásokat, amelyek direkt módon utalnának arra, hogy a népköltészetet funkcionáltató egykori közeg, mondjuk, a mesemondó és hallgatósága, hasonlóképpen értelmezte a "költött" cselekményfordulatok és az "adott" évköri jelenségek viszonyát, mint ahogyan mi azt - például jelen írásunkban - rekonstruálni igyekszünk.

Nos, ez a várakozás módszertanilag megalapozatlan. Feltételez ugyanis egy sajátos, két csatornán párhuzamosan működő kommunikációs rendszert, pedig nincs rá bizonyítékunk, hogy ilyen létezett volna valaha is a népi műveltség közegében. Olyasmi tudniillik, hogy a közösség valamely tagja egyszer elvégzi a maga évkörön belül esedékes munkáját (lett légyen ez a "munka" akár szöveges, akár képi vagy éppen mozgásos jellegű), majd melléje csúsztatja egy másik csatornán a bizonyítékot is arra vonatkozólag, hogy amit tett, azt valóban megtette. A hivatalos (ortodox) kutatási vonal ezeket a másodlagos bizonyítékokat kéri számon, és ha ezek nincsenek meg, akkor nem hiszi el, hogy a népzenei, népköltészeti vagy népművészeti anyagban valóban benne rejlik az említett struktúra.

De vajon van-e olyan módszer, amellyel helyettesíteni lehet a direkt bizonyítási eljárást ezen az "ingoványos" kutatási területen? Természetesen van. Sőt, akkor is alkalmazzák a kutatók, amikor nem nevezik nevén. (Kérdés, van-e egyáltalán széles körben elfogadott, precíz megnevezése; magunk "házi használatra" ezt a megjelölést szoktuk alkalmazni rá: "bonyolult rendszerek összevetésének módszere".) A következő modellel élhetünk. Ha egy zártkörű rendezvény vendégkoszorújáról semmiféle közelebbi információnk nincs, még mindig fennáll a lehetősége annak, hogy a rendelkezésünkre bocsátott névsort követve a "bonyolult rendszerek összevetésének" módszerét alkalmazzuk. Megnézzük, hogy azonos-e a listán szereplő nevek mennyisége a rendezvényen megjelent személyek mennyiségével; ebből ugyanannyi-e a férfi és a nő, mint a jelenlévők között, tehát az arányuk azonos-e... és még sok más adatot ellenőrizhetünk. Minél több ponton tudjuk a megfeleltetést végrehajtani az általunk jól ismert rendszer (a névsor) és a hasonlóan bonyolult, de általunk eddig nem ismert rendszer (a vendégkoszorú) között, annál biztosabban állíthatjuk, hogy a kettő valóban, azaz lényege szerint is megfelel egymásnak. Ebben az esetben pedig a már ismert bonyolult rendszerről bízvást következtethetünk a nem ismert, de hozzá nagyfokú hasonlóságot mutató másik rendszerre. Ezt a módszert bizonyosan alkalmazzák a természettudományos kutatói gyakorlatban, sajnálatosan keveset hagyatkoznak rá viszont a humán tudományok területén, ahol alkalmasint egyfajta szégyenkezés kíséri, mintha nem lenne teljes értékű valóságfeltárási módszer.

A múlt század folyamán, amikor megindult a népmesék rendszeres gyűjtése, már a kezdeményező Grimm-testvérpár is megkísérelte azt, hogy a természet éves működési ciklusával hozza kapcsolatba az általa egybegyűjtött német mesekincset. Ezt a próbálkozásukat tanítványok serege népszerűsítette, illetve fejlesztette tovább. Közülük a magyar akkor még nem így nevezte magát, ma így mondanánk - "folklórtudományra" a legnagyobb hatást Albert Schott munkássága gyakorolta. Az ő nyomán Henszlmann Imre 1847-ben, a Kisfaludy Társaság ülésén megpróbálta rendszerezni az általa kiválasztott tizennégy magyar népmesét. (Felolvasását Henszlmann A magyarországi népmesékről címmel tartotta.) Már itt lehetett érzékelni Grimmék módszerének buktatóit, amelyekre azután Arany László 1867-ben, ugyancsak a Kisfaludy Társaságban felolvasott székfoglaló beszédében már nyomatékosan rámutatott, és ellenérveket is megfogalmazott velük kapcsolatban. (Felolvasásának címe: Magyar népmeséinkről.) Mi volt a fő ellenérve Grimmék mesekutatási módszerével szemben? Ahhoz, hogy ezt megérthessük, előbb futtában meg kell ismerkednünk a Grimm-iskola módszertani alapelveivel.

A Grimm-testvérek - és a nyomukban haladó német népmesekutatás - az éves ciklusban elsősorban az évszakváltást tartották lényegesnek, és ennek megfelelően egy négyes ritmusképletet kerestek vissza a mesékből. Így például a sűrűn előforduló "megszabadítás"-jelenetekből (Csipkerózsika) következetesen a téli álomban - egyfajta tetszhalálban - szendergő természetnek a tavasz általi megváltását próbálták rekonstruálni. Ez végső soron nem rossz feltételezés, csak éppen túlságosan is nagyfokú leegyszerűsítése a problémának. Persze, ha részleteiben vizsgáljuk, lényegesen több színűnek hat ez a népmese-elemzési kísérlet, de a lényege mégiscsak ez volt. Ezt emelték ki belőle a csodálói is, akik elég hosszan kitartottak mellette, és ezt pécézték ki azok is, akik nem értettek egyet vele.