Világviszonylatban is kiemelkedõ mûtéteinek sikerszázaléka. Papp Lajos, az ötvenhét esztendõs pécsi szívsebész professzor nemcsak orvosként ismert, hanem közéleti emberként is. Kitartó munkájával - sokszor reménytelen harcok árán - létrehozta a Pécsi Szívsebészeti Klinikát, melynek vezetõje. Beszélgetésünk elõtt nem sokkal vesztette el édesapját, így különös jelentõséget kapott a halállal, a túlvilággal kapcsolatos vélekedése.
1/4. oldal
- Munkája során számtalanszor szembesült a halállal. Milyen túlvilágban hisz?
- Nagyon kényes pontra tapintott. Sajnos nem tudok maradéktalanul elfogadni minden hittételt. Nem hiszek a földön túli pokolban. Az emberi szenvedés kimeríthetetlen tárháza, a pokol az, ahol most vagyunk. Hát el tud képzelni rettenetesebbet a gázkamráknál? A háborúknál? Ártatlan gyermekek gyilkolásánál? Az én hitem szerint földi létünk azt a célt szolgálja, hogy lelkünk nemesedjen. És ez a folyamat a halállal nem ér véget. Mindenkinek megadatik a lehetõség, hogy az általunk ismert dimenziókból kiszabadulva, más idõintervallumban, esetleg újabb testi alakot öltve tudjunk továbbfejlõdni halálunk után is.
- Egyrészrõl van tehát egy jobb, földön túli világba vetett hit, másrészrõl viszont munkájával, nagyon sikeresen, az evilági lét meghosszabbításáért küzd. Nem ellentmondás ez?
- Én a testtel foglalkozom, amikor operálok. A túlvilág olyankor csak kettejük, az operált személy és Isten dolga. Az én dolgom a jó munka. Nekem a lelkiismeretemen és a Jóistenen kívül el kell számolnom a hozzátartozók és a törvény elõtt is, hibás cselekvésem a fizikai lét befejezését vonhatja maga után.
- Amivel viszont a beteg esetleg jobban jár...
- Lehet, számos példát tudok erre. Középkorú mérnök házaspár férfi tagját mûtöttem a nyolcvanas évek közepén. Felépülése után, hogy megünnepeljék gyógyulását és érettségizõ leányuk sikereit, elutaztak hármasban Dubrovnikba. Egymást átkarolva, lányukat közrefogva álltak a vár elõtt, amikor egy távolból elszabadult autókerék, mint egy kuglibábut, kiütötte gyermeküket kettejük közül, és nekicsapta a vár falának. A lány azonnal szörnyet halt. A szülõk ezt soha nem bocsátották meg maguknak. Istentagadóvá váltak. Úgy gondolták, a férfi életének ez volt az ára.
- Nagyon kényes pontra tapintott. Sajnos nem tudok maradéktalanul elfogadni minden hittételt. Nem hiszek a földön túli pokolban. Az emberi szenvedés kimeríthetetlen tárháza, a pokol az, ahol most vagyunk. Hát el tud képzelni rettenetesebbet a gázkamráknál? A háborúknál? Ártatlan gyermekek gyilkolásánál? Az én hitem szerint földi létünk azt a célt szolgálja, hogy lelkünk nemesedjen. És ez a folyamat a halállal nem ér véget. Mindenkinek megadatik a lehetõség, hogy az általunk ismert dimenziókból kiszabadulva, más idõintervallumban, esetleg újabb testi alakot öltve tudjunk továbbfejlõdni halálunk után is.
- Egyrészrõl van tehát egy jobb, földön túli világba vetett hit, másrészrõl viszont munkájával, nagyon sikeresen, az evilági lét meghosszabbításáért küzd. Nem ellentmondás ez?
- Én a testtel foglalkozom, amikor operálok. A túlvilág olyankor csak kettejük, az operált személy és Isten dolga. Az én dolgom a jó munka. Nekem a lelkiismeretemen és a Jóistenen kívül el kell számolnom a hozzátartozók és a törvény elõtt is, hibás cselekvésem a fizikai lét befejezését vonhatja maga után.
- Amivel viszont a beteg esetleg jobban jár...
- Lehet, számos példát tudok erre. Középkorú mérnök házaspár férfi tagját mûtöttem a nyolcvanas évek közepén. Felépülése után, hogy megünnepeljék gyógyulását és érettségizõ leányuk sikereit, elutaztak hármasban Dubrovnikba. Egymást átkarolva, lányukat közrefogva álltak a vár elõtt, amikor egy távolból elszabadult autókerék, mint egy kuglibábut, kiütötte gyermeküket kettejük közül, és nekicsapta a vár falának. A lány azonnal szörnyet halt. A szülõk ezt soha nem bocsátották meg maguknak. Istentagadóvá váltak. Úgy gondolták, a férfi életének ez volt az ára.
Forrás: Szabad Föld