Ezüsthegy – így hívják a Kilimandzsárót, a legmagasabb afrikai hegyet a lankáin élõ csaggák, akik halottjaikat is, isten tudja mióta, arccal a Kibónak nevezett legmagasabb csúcsa felé temetik. Ennek a furcsa népségnek sok ezer éven át az volt a meggyõzõdése, hogy az 5895 méter magas hegy teteje az istenségük által ott összegyûjtött ezüstkincs miatt csillog annyira rejtelmesen, amikor a fellegek közül éppen kikandikál.
A legenda szerint az egyik vállalkozóbb kedvû csagga törzsfõnök egy szép napon több bátor harcost is felszalasztott a Kibóra, hogy az istenség által õrzött ezüstöt, a világ legnagyobb kincsét hozzák le neki. A harcosok, persze, üres kézzel tértek vissza, ám hiába esküdöztek, hogy a hideg ezüstbõl jókora darabokkal megrakva indultak vissza, de hogy az útközben rejtélyes módon vízzé változott, a fõnök nem hitt nekik, s valamennyiüket kivégeztette. Az elöljáró végül maga ment fel a csúcsra, s gyõzõdött meg arról, hogy az ott õrzött kincs ellophatatlan, azt a hegyrõl lehozni nem lehet.
Ez a történet ilyen vagy olyan formán a Kilimandzsáró körül élõ valamennyi népségnél megtalálható. A vidék elsõ számú vitézei, a szép szál maszájok a jéggel borított afrikai hegyet Oldonjo Oibor-nak, Fehér Hegynek hívják, s hitük szerint csúcsának ragyogásában maga Ngai, az istenük trónol. A Kenya és Tanzánia határán álló hegyet az itteni népek által a törzsközi kommunikációra használt szuáhéli nyelven is Csillogó Hegynek, azaz Kilima Ngárának nevezik. Bár már sokan elmagyarázták nekik, hogy a csillogás a nagy magasság miatt megfagyott víztõl való, s hogy nincs ott semmilyen kincs, csak a gleccserek fehérlenek a messzeségbe, a bennszülött törzsek mégis úgy tisztelik a Kilimandzsárót, ahogyan a maszájok hite szól, éspedig hogy az Ngainak, a mindenható istennek a háza, akitõl minden élet ered.
Ebben viszont sok igazság van, hiszen a hegycsúcs gleccsereinek állandó olvadása olyan földalatti forrásokat táplál folyamatosan, amelyek a Kilimandzsáró lábánál elterülõ hatalmas fennsík mocsarait, és nem utolsó sorban azok pazar növény- és állatvilágát táplálják, fenntartják. Kiderül, íme, hogy a csaggák és a maszájok csak tudhattak valamit.
Évekkel ezelõtt magam is megcsodáltam ezt a hegyet. Ott álltam a lábánál hangyanépként, s néztem elbûvölve. Miután hazatértem, azt írtam róla, hogy a fennsíkból hirtelen és a vándor szemszögébõl teljesen váratlanul az égbe fúródó vulkán rettenetesen, szívszorítóan magányos benyomást keltett bennem. Máshol ugyanis az ilyen magas hegyek láncolatokban fordulnak elõ, a Kilimandzsáró viszont kivétel. Ez ihlethette meg Ernest Hemingwayt is, aki a senki által nem ismert okokból a Kibóra tévedt, és ott megfagyott párduc legendájára saját erkölcsi vívódásait építette rá. Mi keresnivalója lett volna a párducnak azon a csúcson?
Az amerikai írófejedelem A Kilimandzsáró hava címû novellájában éppen azt teszi szóvá, amit a hatalmas csúcs lábánál magam is éreztem: apró sikereink, lázadásaink, harcaink hiábavalók, ha azok pusztán öncélúak, ha képtelenek vagyunk bizonyos minimális morális normákat tiszteletben tartani.
A minap érkezett a megdöbbentõ hír, miszerint a Kilimandzsáróról a hó és a jég szinte teljesen eltûnt. Hosszú órákon keresztül böngésztem az interneten elérhetõ mûholdas felvételeket, amelyek azt mutatják, hogy – fentrõl nézve – a Kibó tetején még mindig van jég. Lentrõl azonban az már nem látszik.
A felvétel, amely az Ezüsthegy ezüstjének eltûnését igazolja, a napokban Londonban zajló természetvédelmi és klímaváltozási konferencia egyik fõ témájává vált. A tudósok szerint ugyanis a Kilimandzsáró csúcsát több mint tizenegy ezer éve fedi hó és jég. Az elmúlt évszázadban a Kibó gleccsere azonban 80 százalékkal csökkent, s teljes eltûnését tíz évvel ezelõtt még 2020-ra tették. Ma már azt mondják, Ngai kincse mûholdból sem lesz látható tovább, mint 2015. S már fentebb érzékeltettem, hogy a gleccser igen törékeny természeti egyensúly forrása, olyan rendkívül gazdag ökológiai rendszer tápláléka, amely nélküle pillanatok alatt el fog tûnni.
Ami nem sikerült a vitéz csaggáknak, sikerült tehát nekünk. Elloptuk az isten kincsét. Magam is loptam egy keveset Ngai ezüstjébõl, mégpedig minden egyes alkalommal, amikor a gépkocsim gázpedálját megnyomtam, amikor a fogyasztói társadalom környezetet és életet sem kímélõ „jótéteményeit" igénybe vettem. Minden pillanatban elcsentem egy keveset abból a mérhetetlen kincsbõl, amit ott fent, annak a borzasztóan magányos hegynek a tetején a maszájok és a csaggák istenei, akiktõl minden élet ered, összegyûjtöttek. S még lelkiismeret-furdalásom sem támadt. Nem vettem tudomást egyetlen pillanatig sem arról, hogy kincseiket ezek a fura istenségek végül is csak megosztották a magamfajta halandókkal, naponta juttattak belõle az „alattvalóknak" egy-egy keveset. Magam is kaptam belõle, ha közvetlenül máskor talán nem is, de akkor, amikor a kincsbõl táplálkozó csodálatos növényt és életveszélyes szavannai bestiát közelrõl, saját szememmel megcsodáltam.
Mégsem volt elég. Többet akartam.
Veled együtt loptam.
Kifosztottuk Ngai-t, az Ezüsthegy kincsének jogos birtokosát.
Megloptuk az Istent.
Forrás: 
2005.03.19.(3. old.) Tibori Szabó Zoltán