Székelyföld: ide mindnyájunknak el kell menni!
Aki nem járt arra, nem hiszi. Aki járt már arra, összeszorul a gyomra. Akinek az ősei ott születtek-éltek, sírásfojtottan közeledik felé. Ahol annyian beszélnek magyarul, mint Debrecenben, ahol annyi a magyar felirat, mint a Piac utcán, ahol olyan kedvesek a segítségre szoruló kérdezővel, mint egy bihari faluban, és Isten áldását intenek az utazónak. És mégsem Magyarország. Székelyföld.
|
| Tusnádfürdő például a világ egyik csodája, csak éppen nincs még hivatalosan fölvéve a listára. A szépsége elérhető, megismerhető, meg tudjuk simogatni a hegyek arcát, lágyan ölelhetjük is fenyvesillatát, nevethetünk a hegyi forrásokkal, de mint minden boldogságpilléért, meg kell küzdeni, szenvedni. Az út hosszú, de leginkább fáradalmas. Kevesen szeretik a hajnali ébredést, pedig ez a legkevesebb, amit meg kell tennünk Székelyföldért. Nyáron nem is olyan gyötrelmes, bár ha van egy négy éves Marci fiúnk, akkor háromszoros a próba. De ha előző nap bepakolunk az öreg járgányba, amelyet eleve nem nagyon féltünk a hosszúnak és kátyúsnak ígérkező úton, akkor nincs se kiabálás, se sírás az autóba ülés pillanatáig. Az első megpróbáltatás és hangos szó aztán a határállomáson rekeszti ki az örömteli nyaralási hangulatot. Másfél kilométeres a sor, és áll. Úgy tűnik. Mi meg szidjuk magunkat, mert azt hittük, hogy jó ötlet volt hétfőn indulni, akkor biztosan a kutya sincs a határon, a Németországból hazatérő román vendégmunkások már a hét végén, vagyis szombaton és vasárnap földuzzasztották a határforgalmat, aztán felszívódtak. Felszívódásról azonban szó sincs, aki vasárnap lépte át Magyarország nyugati határát, az hétfőn hajnalra, reggelre érte el a keleti, mondjuk az ártándi határt. Így születik a másfél kilométeres sor. Van, aki tolja az autóját, hogy ne kelljen benzint pocsékolni a motorindításokra, egy örökfiatal fickó hityirityizik a mellette araszoló holland mikrobusz uborkaorrú lányaival, míg a felesége a nyűgös gyerekbe tömköd cukorkát. Előrébb meg egy kigyúrt pasas vár arra, hogy mikor kerülhet a határőrökhöz – ütéstávolságon belülre. Mi meg nézegetünk, mint Micimackó, amikor túlette magát mézzel, és beszorult a fa lyukába. Hát, beszorultunk mi is, túlettük magunkat a könnyű határátkelés reményével, aztán, meg kellett koplalnunk a továbbjutást. Csuda érzés úgy Nagyvárad felé suhanni, hogy tudom, nem Nagyváradon állok meg, ahol egyes hírek szerint a magyar ajkúak aránya csupán harminc százalék a román nyelvűek hetven százalékos táborával szemben. Haladhatunk is gyorsan, ha a kamionoknak kijelölt, várost elkerülő utat figyeljük, és nem kavarodunk be a centrumba. Magyar nyelvű tábla ugyan nem sok van, meglepően, pedig a határtól néhány kilométerre autózunk. Ó, Istenem! Ki menti meg azokat a nyomorult, magyarul nem beszélő apróságokat, akik a nagyváradi kamionos kivezető út vasúti kereszteződésében a pirosnál veszteglő járműveket lerohanják nap mint nap, minden vonatérkezéskor, és ételt könyörögnek? Én meg azóta is szégyellem, hogy felhúztam az ablakomat, még az ajtónyitás elleni gombot is lenyomtam. Nem azt a pár szivacsos zsemleszendvicset féltettem, hanem mert mögöttem ült a fiam és a párom. De az éhező, szutykos kis kölykök akkor is ott álltak, könyörögtek, maszatos kis kezükkel rátapadtak az ablakra, s mutatták a mellettem lévő, kéztörlőpapírokat tartó dobozt, talán abban étel van. A sorompó meg szabadra váltott, ők ott maradtak, maradnak, a szegénység rabságában. Sokáig csend volt az autónkban. De most nézzük, milyenek a híres, vagy inkább hírhedt utak Romániában! Kolozsvárig nemigen van probléma, a debreceni kátyú felveszi a versenyt a határon túlival, inkább idehaza kell félni attól, hogy beleszaladunk egy vízzel teli, nem látható mélységű ajándékba. A helyzet persze napról-napra változhat, hiszen a kátyú nem az örökkévalóság megtestesítője, mint ahogyan a sima út sem, de úgy tűnik, a román országutakon manapság jobban odafigyelnek a biztonságra, mint néhány évvel ezelőtt. A közlekedés viszont annál veszedelmesebb! Román autóstársaink a dupla záróvonalat úgy lépik át, mint rühes kutya az erkölcsi bizonyítványt. Megesett, hogy 75-80 kilométeres sebességgel araszolgatott fölfelé a szerpentines úton a korosodó, de 105 lóerős autónk, amikor utolértünk egy zörgős furgont. Félve a román rendőrök szigorától, meg egyébként is a szabályokat, a biztonságot tisztelve, irányjelzőzve behúzódtunk a belső sávba, ahol aztán nagyobb talpast adtunk a gázpedálnak, hogy hamarabb utat nyissunk a román Ferrariknak, Porscheknak, Maserattiknak, megpróbáltunk előre húzni. Igen ám, de abban a pillanatban egy csodakék Dacia – nemigen volt tizennyolc évnél idősebb – a dupla záróvonalat kanyarban átlépve megelőzött. És ahogy ilyenkor lenni szokott, szemből jöttek...és nem csapódtak belénk. Vadul fékeztem és ahogy tudtam, kívülre húzódtam, ám a dacias is megtette a tőle telhetőt: dudált és rázta az öklét. Akkor megint érzetem: Isten vigyáz a magyarokra; de talán minden Erdélyben élőre. Uticélunk Tusnádfürdő, jó 4-500 kilométerre fekszik Debrecentől, attól függően, hogy merre vezet az utunk. Kanyarogni pedig lehet sokfelé, és a látnivalók szempontjából érdemes is. Mi viszont nem a remélt látnivalók alapján jelöltük ki az utat, hanem a minél gyorsabbi haladás, a lehető legjobb minőségű út reményében. Nem egészen sikerült a választás. Kolozsvárig vagy még inkább Tordáig nemigen kellett figyelni az aszfaltlyukakra, annál inkább lassította a haladást az utak kanyargóssága. De aki szeret vezetni, az kimondottan élvezi ezt az utat. Vigyázzon azonban az alföldi autós, mert a jármű egészen másképp viselkedik hegymeneti kanyarban, vagy harminc százalékos lejtőn egy „hajtűben", mint a hortobágyi laposon. Az autó képességeinek határát pedig nem itt érdemes tesztelni, mert például nem mindenhol óvnak védőkorlátok a hegyi utakon, de Tusnádhoz közeledve, a kellemetlen szürkületben, erdő szélén érdekes módon még lovakkal is találkoztunk. Mentek az úton. Közlekedtek. Indexlámpa nem volt rajtuk, szerintem elakadásjelző sem lehetett náluk, de figyelmesen ballagtak hárman, négyen, valószínűleg hazafelé. Egyszerinek és véletlennek gondoltam akkor, biztosan tudtam nagyokosan, ezek a lovak megszöktek a gazdától, igencsak tűzvész égethette fel a pajtát, vagy talán az egész tanyát gazdástól. De nem! Öt nappal később, amikor hazafelé tartottunk, csak a nap reggeli felében, ugyanannyi ló ellenező irányba baktatott. Kifelé a legelőre. Úgy látszik, ott a lovakat úgy, mint a teheneket, kihajtják. Bentebb viszont, közelebb Erdély szívéhez, vagy a gyöngyszemhez, aminek Tusnádfürdőt szeretik, egyre nagyobb figyelmet követel a vezetés. Nemhogy kátyúk vannak az úton, hanem mintha az út készítésekor, az alapozástól kezdve, vödröket helyeztek volna a nyomvonalba, és azt az aszfaltozás után kiemelték. Éles, igen mély gödrök, lyukak hol itt, hol ott, a legkiszámíthatatlanabb helyeken. Egy székely falucskában, ahol a díszes, faragott székely kapu még ma is, az új házaknál is hagyomány, hol az út jobb, hol a bal oldalán kellett haladni, pedig elég széles volt az egykori aszfaltcsík, négy autó elférne egymás mellett. Mókás volt, hogy a szemből jövők (12-15 kilométeres sebességgel) ugyanúgy nevetgéltek és integettek, mint mi. De másként nem is lehetett volna elviselni azt a helyzetet. Keresd meg az utat a gödrök között! Kiszámíthatatlanok tehát az utak, talán a városban lévő vonalak rosszabbak, mint a települések közöttiek. A helyzet azonban hétről hétre változhat, attól függően, hogy melyik helyi önkormányzatnak van pénze javítani a körülményein. Mert most már ilyen is akad. Szomorú a magyar szív, ahogy átlépi a határt. Alig látni magyar nyelvű feliratot, nem Nagyváradra érkezünk, hanem Oradea-ra, az egy is unu, és biztos, hogy az éttermekben a paprikás csirke körülbelül poprikoszku pipiszku. De aztán, ahogy bentebb haladtunk Erdély szíve felé, mintha szaporodnának a magyar nyelvű feliratok. És kimondottan! Kolozsvár után, főleg a kis falvakban minden magyar. A húsbolt, a fodrász, a gyümölcs, az autójavító, az étkezde. És természetesen azok is, akik a boltokban dolgoznak. Mindenki tud, mindenki beszél magyarul. És mindenki kedves a határon túlról érkezettel, aki otthonról jött haza. Az egész úton nem találkoztam olyan emberrel, aki ne beszélt volna magyarul. Az öt nap alatt ketten voltak, akik tök süketek voltak a magyar szóra. Az egyik Csíkszeredán volt, amikor érkezésünk napján, közel a célhoz, félhomályban tájékozódni akartam arról, hogy merre tovább Tusnádfürdő, és leálltam egy felüljáró lábánál. Ekkor hajtott mellém egy ARO terepjáró, aminek ablakát letekerve úgy ordított velem egy román rendőr, hogy az még az öreg Beethovennek is fájt volna. Érdekes persze, hogy amikor magyarul mondtam úti célomat, vadul a levegőbe csapott, és csak később értettem meg, a tusnádfürdői út felé öklözött. A másik magyarul nem tudót majd később, egyelőre egy is elég! Hogy is van az a vicc, hogy Magyarország az egyetlen ország, amely magát veszi körül? Ugye közismert? Ez a szerencsétlen, fájdalmas poén jutott eszembe, amikor közeledtünk Székelyföldhöz. Csaknem húsz éve volt, hogy ilyen mélyen Erdélybe hatoltam, kisebb utak Nagyváradig, Szatmárnémetiig vezettek persze. De most mégis más volt. Haza is mentem, meg idegen földre is, lévén anyám székely, apám vastagnyakú cívis ősöktől való. Kik hát, akik ott élnek? Románok? Magyarok? Ők maguk sem tudják. Mert ha csak úgy kézjelekkel, gyámoltalanul közeledünk feléjük, románul szólalnak meg. Ha meg kinyitom a számat egy jó napot kívánokkal, rögtön magyarul, mosolyogva felelnek. Oda-vissza végigautóztunk vagy kétezer kilométert, mégsem akadtunk senkibe, aki ne értette volna a magyar szót. Még egyet persze kivéve a már említett csíkszeredai dúvadon kívül, egy nagyváradi rendőrt. (Milyen érdekes, még egy rendőr.) Ő meg akkor állított meg, amikor hazafelé jövet betértem a váradi MOL-kúthoz, és kifelé jövet eltévedtem a sávok között, így harmadjára kellett elhajtanom az egyenruhás mellett. Aki egyébként udvarias volt, csak nem értettünk szót. Ő mindig valami petrolt emlegetett, én meg Debrecent meg Tusnádfürdőt. Trianont nem mertem, túl nagy volt a tenyere, Adyt meg értelmetlennek találtam volna szóba hozni.
No, de tartsunk még befelé, vagy inkább legyünk mélyen benn, mert az a csodás! Farkaslaka itt van Kismacs alatt, Debrecen mellett, másként nem lehet. Annyira magyar, annyira csodás, hogy nem lehet, csak érzékcsalódás a sokszáz kilométernyi távolság. Tamási Áron ott pihen a hatalmas fák árnyékában, Ábel góbésága arra leng, minden úgy van, ahogy meg van írva. A hosszú utca két oldalán meg árusok, mindenféle csodával, hazahoznivaló gyönyörűséggel, meg persze giccsel is. Az árak forintban megadva, de ha nagyon akarjuk, átszámolják lejre. Egy gyerek bőrmellény ezerötszáz forint, egy felnőtt háromezer - ha nem tudunk alkudni. Egy farepülő háromszáz, egy gyapjúmellény ezerkétszáz. Mindenki kedves, mindenki aranyos, egymást érik a boltok a szó szoros értelmében, elszakadni kín tőlük, mindenféle szempontból. De hát elszakadtunk.
|
