Nem volt előzmény nélküli

    Egyed Ákos történésztől tudjuk, hogy a bécsi és a pesti forradalom híre néhány nap alatt már Erdélyben volt, s ez váltotta ki, fokozta fel a határőri szolgálattal terhelt székely katonarendek megmozdulásait mifelénk is. A szélekre, Délkelet-Erdély peremére azonban lassabban jutott el a hír, több helyen titokban tartották azt a nagy földbirtokok uraságai. A főnemesség vagyonharácsolása anyagilag is érintette a népet, s emiatt a forradalom idején megkísérelte önhatalmúlag orvosolni panaszait. Torján le akarták mészárolni a nemeseket, Kézdiszentléleken egy nemest halálra vert a nép, és kezdte visszafoglalni a földeket, Albisban, Futásfalván és Csernátonban pedig az uraság szénafüveire hajtotta a marhacsordát. Határőri mozgalmak jelentek meg, Ozsdolán erdőt foglaltak, Feldobolyban megtámadták a helyettes királybíró telkét. A katonaság mozgalmai egyfajta jobbágy-megmozdulásokká alakultak. A nemesség nemzetőrséget szervezett, hogy védekezhessen. Ré­tyen a jobbágyok megtagadták a robotot, összeesküdtek a nemesi családok elpusztítására. Zalánban egy huszárkatona a szolgálat megtagadására buzdította a népet, ,,ingerelte az úrbéreseket”. Torján a dühöngő katonaság agyonveréssel fenyegette a jobbágyokat, ,,ha úrdolgára menni látták”. Az alsórákosi Bethlen-família sem képezett kivételt. A zsellérektől lakott Mikóúj­faluban az elöljáróság intézkedett a grófi birtokok felosztása felől, felparcellázták az irtványföldeket.

    Tűzfészekké lett Csernáton

    Tudjuk, hogy a régmúltnak e dicső eseményére emlékeztetni kell a ma élőket, s ezt vállalta a Haszmann Pál-múzeum és -népfőiskola. Ezért kerestük a csernátoni események emlékét a népes nagyközségben, s kérdeztük Haszmann Pál muzeológust. 
    — Itt van kifüggesztve egy erre vonatkozó szöveg a Damokos-kúria, a múzeumépület halljában. Az akkori fejlemények a nálunk május 30-án megtartott nemesi gyűlésen, népgyűlésen látszottak betetőződni. ­Adatunk van arról, hogy Végh Ábrahám százados toborzott nálunk 257 nemzetőrt. Még ma is ismert a nép körében az ,,egzercirplacc”, ahol gya­­­korlatoztak. A népgyűlés a Cseh Gyula-féle kúriához és a vártemplomhoz kötődött. Előbbi már nincs meg. Szép dolog az, hogy Alsórákoson minden évben megemlékezik a nép a jobbágyfelszabadításról, a csernátoni események azonban megelőzték az alsórákosit. Uzon büszke lehet arra, hogy nálunk a katonarendűek és a jobbágyok jelenlétében éppen uzoni Pünkösti Gergely határőrtiszt hirdette ki a jobbágyi terhek megszüntetését. Sepsiszentgyörgyön április 11—12-én volt székgyűlés, melyen a nép minden rétegének a küldöttei részt vettek. Elhatározták a határőr katonaság kötelezettségeinek rendezését, az úrbéri viszonyok kárpótlás melletti eltörlését, a törvények előtti egyenlőséget, a közös teherviselést. Nos, mi ezt függesztettük ki a múzeum falára, s azt is elhatároztuk, hogy emléktáblát állítunk az események megörökítésére a református vártemplomban — részletezte Haszmann Pál, az RMDSZ és a Bod Péter Közművelődési Egyesület elnöke.

    Egy kis emlékeztető 

    A jobbágyság az ősközösségi rend felszámolása után jelent meg. A szabadparasztok jobbágysorsba való döntése IX—XII. századi jelenség. A jobbágyok a föld kisajátítása révén személyes függésbe kerültek. Lazább volt a szabad jobbágy függése, mint a jórészt rabszolgákból lett örökös jobbágyé. A szabadjobbágynak sem volt földje, s a földesúr joghatósága alá tartozott. Földet, jobbágytelket kapott urától, s azért úrbért fizetett, terményben vagy pénzben, tehát robottal tartozott. Az örökös jobbágy teljesen függő helyzetben volt. Nos, az úrbér eltörlését hozták meg nekünk az 1848. március 15-ét követő események. A telkes jobbágyok földhöz jutottak, de nem jutott földhöz a ház nélküli zsellérek tömege. A nemesi réteg a jobbágyságnak adott föld fejében váltságdíjat kért az államtól. Ezt nevezték földteher-mentesítésnek. A Habsburg-abszolutizmus kénytelen volt elismerni a jobbágyság eltörlését, de hatalmas paraszti tömeg maradt még föld nélkül, s ezt csak a XX. század elején megejtett földreform oldotta meg valamelyest. A földhözragadt zsellérekből alakult ki késobb az ún. agrárproletariátus. 
    Erről és ezekhez hasonló dolgokról beszélgettünk néhány alsórákosi fiatallal, ünnep után, a templomdombon, tisztáztuk a fogalmakat. Nehéz ma annak a fiatalnak, akinek kezét nem tartják a szülők — mondták —, de most látjuk, hogy voltak a maihoz mérten nehezebb idők is régebb. Ezt nem szabad nekünk el­felejtenünk...

    Alsórákosi mementó

    Áldott emlékű dr. Imreh Barna (Angyalos, 1908 — Sepsiszent-györgy, 1982) volt mezőbándi és alsórákosi református lelkipásztor sorait kell idéznünk, aki számtalan szabadságnapi prédikációjában felelevenítette és a szájhagyomány alapján leírta az egykori eseményeket, és belefoglalta a még mindig kéziratban heverő alsórákosi falumonográfiájába. Mi is történt azon a szép, tavaszból nyárba hajló hétfőn, mire ébredt Alsórákos jobbágy és zsellérrendű népe? ,,...Pálszegiben, az úthoz közel dolgozók kocsizörgésre lettek figyelmesek. Az utas, amikor a Turzonon beereszkedve megpillantotta a robotolókat, kiszállt kocsijából, feléjük indult... Idevaló fiú volt, a Huszár család sarja, lelkész Kolozsvár környékén, öreg szülei látogatására jött haza. Felháborodott a jogtalanságon, hogy a népet még mindig úrdolgára hajtják, felvilágosította véreit, hogy már március 15-én eltörölték a jobbágyságot, és máshol már él a nép szabadságával: a föld, a telek tulajdonukban van, és nincsen többet tized- és robotkötelezettség. 
    Az örömhír futótúzként terjedt el az egész határon. Munkaszerszámaikat vállra vetve egy emberként indul a nép a határ minden részéről hálaadásra az Isten házába... mindenki: magyarok, románok, reformátusok, unitáriusok a tágas református templomba. Munkaszer­számaikat nekitámasztot­ták a templom előtti öreg zá­dogfának, s örömkönnyes szemmel lépték át a templom küszöbét, megköszönni Istennek a szabadítást. Petre Mózes, az akkori lelkész beszédében az új ünnepet kicsi pünkösdnek nevezte el, mert — úgymond — ezen töltetett ki Alsórákos népére Isten szabadító Szentlelke. A felszabadult nép pedig a hálaadás után az öreg zádogfa (hárs) alatt, fedetlen fővel, térdre hullva tett átok alatt fogadást utódaikra is kötelező erővel, hogy ezt a napot, szentháromság vasárnapja utáni hétfőt, mint szabadság napját, minden évben megünneplik... Ismeretes, hogy a március 15-i követelmények között szerepelt az úrbéri szolgáltatásoknak, a robotnak és a tizednek a megszüntetése, de ennek törvénybe iktatása az április 11-i országgyűlésen történt meg... Erdélyre nézve ezt csak a május 30-án kimondott két ország közti unió és a június 18-án tartott közös országgyulés szentesítette.” Imreh Barna szerint a rákosiaknak nem más hozta az örömhírt, mint Huszár János, András fia, aki 1806-ban született, Székelyud­varhelyen tanult, waldorfi, majd esztényi református lelkész volt, aki késobb a szabadságharc áldozata lett. Unokája az idézett monográfia írásának idején szobrászművészként élt Budapesten. 
    Egyed Ákostól tudjuk, hogy Erdélyben késobb több helyen is megünnepelték a felszabadulás napját, és hogy az egykori Torda megyei Magyarón a mezot, ahol népünnepélyeket rendeztek, Szabadságmezejének nevezték el.

    Áll még a rákosi zádogfa

    Ebben az évben június 7-én, hétfőn öltözött ünneplobe Alsórákos népe. Az üzletek is zárva tartottak. Érkezésünkkor az unitárius templomból özönlött a nép, 11 órakor mind a hegyen álló református templomba vonultak. Szalagokkal díszített székely ruhás legények vonultak lóháton, távolról érkezettek személygépkocsisorai állottak az utcák szélén, az egykori rákosi vár körüli placcon zsibongott a vásár. Ezt az ünnepet a legsötétebb diktatúra éveiben is megtartották. A nép helyette a vasárnapi munkát vállalta. E sorok írója számtalan alkalommal látta népi öltözetben a templom padjaiban ülni, a magyarsággal együtt ünnepelni akaró szomszédos Mátéfalva idős román férfinépét. 
    Harangok hívták templomba az embereket. Zsúfolásig telt az Isten háza. Lélekhez szóló ünnepi igét ­hirdetett t. Miklós Ferenc volt bibarcfalvi református lelkész, a falu szülötte, jelenleg balatonfüredi lelkipásztor. Jelenlétükkel megtisztelték az ünnepet Alsórákos testvértelepülései, Budapest XIV. kerületi (Zugló) és a Békés megyei Gádoros önkormányzatának képviselete. Jelen volt a távoli Nógrád megyei Cered község polgármestere is. A helybeli iskolások és az ifjúság ünnepi musora után Hegyesi Ildikó és Ferkő Andor a szabadságnapra írt verseiket adták elő. Fellépett a rákosi református vegyes kar, a vendég baróti Zathureczky-kórus. Köszöntőt mondott Jakab Lajos, az alsórákosi katolikus filiába beszolgáló kőhalmi plébános, Szabó József helybeli ­unitárius lelkész, Gáspár Tamás, ­Alsórákos leköszönő polgármes­tere. T. Krizbai Imre baróti refor­má­tus lelkipásztor a nap jelentőségét idézte Szász István egykori kolozs­vári író nyomán, elítélve a korabeli történelemhamisítást. Erre az ünnepi alkalomra újra megnyitották a református kántori lakban berendezett falumúzeumot, megnyílt egy helyi alkotó, Lankovics Mária amator grafikus és festő kiállítása. A ­ki­­­­mon­dott népünnepélyt meg­előzően, mint más esztendőkben is, Zsigmond István helybeli nyugdíjas az öreg zádogfa alatt, az ,,eskühelyen” elszavalta A szabadság napja című saját versét. 

    Kisgyörgy Zoltán