Keddre virradólag, hajnali négykor mogorva kalauz költötte fel Lökősházán az Ister nemzetközi gyorsvonat másodosztályú fülkéjének utasait. Egyikük, a román állampolgárságú Gábos Dezső Békéscsabáig rendelkezett jeggyel és a kalauznál arról érdeklődött udvariasan, hol és hogyan válthatná meg a magyar igazolványa alapján őt megillető kedvezményes jegyet Csabától Budapestig. A paprikás kiskirály megalázó, kioktató módon válaszolt: a magyar igazolványt Orbán Viktor adta, kérdezze meg tőle! És maga ezzel a vonattal nem fog továbbmenni, azt garantálom, ameddig én vagyok a kalauz – fejezte be.
Miután a fülke utasai felocsúdtak a döbbenettől, egyikük megpróbált utána érdeklődni a dolgoknak. Kiderült, hogy valóban van egy MÁV-rendelkezés, mely szerint ha az utas nem szakítja meg az utat (magyarán azzal a vonattal megy tovább, amelyikkel az országba érkezett), nem vásárolhat kedvezményes belföldi jegyet, mert nemzetközinek minősül az utazása a belföldi szakaszon is. Ennek értelmében a hetvenhárom éves fehéregyházi nyugdíjas tanárnak négy és félezer forintot kellett volna fizetni a pótdíjjal együtt a Békéscsaba – Budapest szakaszra. Az erdélyi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke a budapesti Kongresszusi Központba igyekezett a Magyarok VI. Világkongresszusára és nem érte volna el a megnyitót, ha leszállítják a vonatról. A hetven eurónyi havi nyugdíjjal rendelkező pedagógus addig három ezer forintnak megfelelő lejért váltott jegyet és nem volt honnan kifizesse a pótdíjat – a román határon előírt ötszáz eurós összeggel sem rendelkezett, mert közjegyző előtt igazolta, hogy hivatalos meghívásra megy az anyaországba.
A kalauz nyers és erőszakos fellépése után a megszeppent tanár elmondta: ő eddig azzal az érzéssel jött Magyarországra, mintha hazajönne és jól esne, ha emberszámba vennék őt is. Több évtizedes pályája során mindig emberségre és jóérzésre tanította a diákjait. Tiszteli a törvényt és a szabályokat, ezért természetesen leszáll a vonatról, de mindez lehetett volna udvariasan és civilizált módon is a tudomására hozni.
A fülke utasai úgy döntöttek, összeadják a pénzt, hogy az idős tanár ne késse le a konferencia megnyítóját. Megkeresték a kalauzt, hogy lehet-e bankártyával fizetni, mert nem volt annyi készpénz náluk. A kalauz - hangsúlyozom, hogy nemzetközi vonaton – elmondta, sem a magyar bankkártyát, sem a valutát nem tudja hivatalosan elfogadni, de megérezve a pénzszagot, felajánlotta: ő saját zsebbre, a banki árfolyamnál sokkal rosszabbul vált eurót, amiből rendezhetik a jegyet. Vagy – tette hozzá – ha nem kérnek számlát és „nem reklámozzák az ügyet”, megegyezhetnek a zsebbe csúsztatott kétezer forintban is. Az utasok az utóbbi megoldás mellett döntöttek, így Gábos Dezső nyugdíjas, aki egész életében ingyen gondozta nemzeti költőnk fehéregyházi síremlékét időben megérkezhetett az anyaország fővárosába. Egy illuzóval szegényebben, de egy emberi gesztussal gazdagabban.
Az erdélyi magyartanár példája nem egyedi, a megalázásnak sokféle válfaja ismneretes a román-magyar határon. Aki román rendszámú autóbusszal próbál hazajönni, érdekes megfigyeléseket végezhet a határátlépés idején. Az uniós határhoz közeledve ugyanis vastag euróköteget lobogtatva elindul a sofőr segédje és az igénylőknek kioszt fejenként öt darab százas bankót. Május elsejétől ugyanis Magyarország uniós országnak számít, így Románia saját állampolgáraitól napi száz eurót követel a kint tartózkodás minden napjára (minimum öt napra). A félévnyi átlagfizetésnek megfelelő összeget azonban kevesen tudják előteremteni, ezért a sofőrtől „kölcsönzik” pár percre, míg bemutatják a határőröknek. A tíz-húsz euróba kerülő szolgáltatás nagy kockázatot jelent az utazási vállalatnak is, mert ha más problémák miatt az utast leszállítják a járműről, akkor az utas eltűnhet a pénzzel. Más gond pedig akadhat bőven: mindkét ország határőrei egyre szigorúbban ellenőrzik a román-magyar vízummentességi megállapodás szerinti tartózkodást – a nevében könnyebbséget ígérő rendelkezés ugyanis jelentősen megnehezítette az anyaországba gyakran, és nem mindig turistaként utazók román állampolgárok életét. Míg korábban elég volt harminc naponként pár órára átlépni a határt, ma már fél évenként csak összesen kilencven napot ülhetnek nálunk. Ez azt jelenti, hogy a feketemunkásoknak – és a más okból tartósan Magyarországon tartózkodóknak - háromhavonta el kell hagyniuk az országot egy negyed évre, és a számítógépes nyilvántartási rendszer miatt óriási a lebukásveszély.
A román oldalon egy rendkívül megalázó procedúra keretében leszállítják az összes utast és három csoportja sorolják őket. A két népes tábor a kevés pénzzel rendelkezők (ők vissza sem kapják az útlevelüket addig, amíg a csomagjaikat le nem veszik a járműről) és azoké, akiknek feltűnően sok pecsét van az útlevelükben. A harmadik (szerény létszámú) társaság a magyar állampolgárok, idősek és jólöltözöttek tábora, akikről nem feltételezik a külföldi feketemunkát. Aki átjut a román szűrőn, annak még hátra van a magyar útlevélkezelés, ahol szintén számítógép számolja ki az anyaországban töltött napokat. A megnehezített körülményeknek köszönhetően a magyar-magyar kapcsolattartás igen megnehezült, az anyaországba jövő erdélyi magyarok száma drámaian csökken.
Lukács Csaba