A moldvai falvakban végzett rendszeres nyelvészeti kutatások egyértelmûen bebizonyították, hogy a csángó közösségek archaikus, középkori elemekben gazdag magyar nyelvjárást õriztek meg napjainkig. Elszigeteltségük, peremhelyzetük, a magyar mûveltség újító centrumaitól való nagy távolságuk azt eredményezte, hogy nyelvük és kultúrájuk szüntelenül gyarapodott a szomszédos románságtól átvett új elemek, kölcsönszavak segítségével is. A XIX. század végétõl az állampolitikai rangra emelt nemzeti homogenizáció felgyorsította a magyar nyelv térvesztését Moldvában. Ugyanakkor a régióban mûködõ római katolikus egyház valamint az oktatási intézmények messzemenõen kiszolgálták és elõsegítették ezt az asszimilációs politikát. "
A második világháború utáni évtizedekben, elsõsorban 1949-1962 között a kolozsvári nyelvészek felkeresték azoknak a moldvai településeknek a túlnyomórészét, ahol akkor még magyarul beszéltek, azokban összegyûjtötték a csángó nyelvjárások 1991-ben megjelentetett atlaszának anyagát , és egyértelmûen tisztázták e terület belsõ dialektológiai tagolódását. Ezek a rendszeres alapkutatások feltárták, hogy a moldvai magyar közösségek három fontosabb (északi, déli és székelyes) nyelvjárási csoportra tagolódnak.
1. Az északi csángó nyelvjárást Románvásár környékén (pl. Balusesten, Bargovánban, Jugánban, Kelgyesten, Szabófalván és Újfaluban) beszélik. Az északi tömb magyar lakossága középkori eredetû, amit nemcsak a nyelvészeti, hanem a történeti dokumentumok is megerõsítenek. Ugyanarre utal e nyelvsziget központi fekvése is, hiszen az itt élõ magyar alapnépesség éppen a moldvai régió legtermékenyebb centrális területeit foglalta el, ahol elõnyös gazdasági feltételek között évszázadokon át folyamatosan gyarapodhatott.
Egészen a XIX. század végéig a moldvai magyar települések viszonylag elzárt életmódot folytattak, s ez az elszigeteltség kedvezett nemcsak az archaikus szellemi és tárgyi kultúra megõrzésének, hanem a régies elemekben gazdag helyi magyar nyelvjárás továbbélésének is. Az északi falucsoportban napjainkig középkori magyar nyelvi jelenségek maradtak fenn. Például a köznyelvi s helyett „sziszegõ” módon sz–t ejtenek (pl. Isztenem, Jézusz Krisztusz, misze stb.). Megõrizték azt a régi ly fonémát (pl. ilyen, ulyan stb.), amely már kiveszett a magyar köznyelvbõl. A román királyság kiépülésének idején gyors ütemben megváltozott a térség gazdasági és társadalmi élete. Az iparosodó vásárhelyek (különösen a vasútépítés után) vonzani kezdték a férfilakosságot. Míg az asszonyok szinte el sem hagyták falvaik határát, addig a kenyérkeresõ férfiak kilépési gyakorlatai megsokasodtak, s ez az életmódváltás csakhamar tükrözõdött nyelvhasználatukban is. Kovács Ferenc már az 1868-ban tett utazása során azt figyelte meg Moldvában, hogy a román hatás elsõsorban a férfiak körében érvényesül, míg a nõk és a gyermekek beszédében még nem tapasztalta ezt a jelenséget. A vidék fokozatos iparosítása tovább tartott a két világháború közötti idõszakban is, de gyökeres kibontakozása a második világháború után következett be. 1949-1962 között ebben a térségben is kollektivizálták a mezõgazdaságot, ami a fiatal nemzedékek tömeges városra irányuló migrációját indította el. Az elemi iskola elvégzése után õk közelebbi vagy távolabbi városok oktatási intézményeibe iratkoztak be, ahol elõbb mesterséget szereztek, majd tanulmányaik befejezése után szintén ott munkahelyet kaptak és lakónegyedi tömbház lakásokban családot alapítottak.
A román városokban megtelepedett családtagok nyelvhasználata hamarosan egynemûsödött, csak románra változott, majd ez visszahatott a szülõfaluban maradt rokonokéra is, mivel a nagyszülõk a falun vakációzó unokáikkal nagyon sokszor magyar nyelven már nem tudtak értekezni. Szabófalván és Kelgyesten a magyar nyelvet ma elsõsorban a 40 évnél idõsebbek beszélik. Ezekben a településekben a szülõk az 1965 után született gyermekeiknek tudatosan nem tanították meg saját anyanyelvüket, hogy ezáltal elõsegítsék azoknak iskolai, szakmai és munkahelyi integrációját. Ennek eredményeképpen furcsa helyzet alakult ki: eltûnt az érzelmi töltettel rendelkezõ anyanyelv, vagyis az anya és gyermeke nyelve ezekben a településekben nem azonos. Napjainkban még beszélnek magyarul Bargovánban, Jugánban és Újfaluban, valamint a Szabófalváról kirajzott Balusesten és Ploszkucényban. Acélfalva, Barticsfalva, Bírófalva, Burjánfalva, Butea, Dávid, Domafalva, Dzsidafalva, Farkasfalva, Halasfalva, Korhán, Nisziporest, Tamásfalva és Teckán stb. magyar lakossága a XX. század idején nyelvileg teljesen beolvadt a románságba.
2. A déli-csángó nyelvjárást a Bákó városától délre fekvõ falvakban (pl. Bogdánfalván, Gyoszényban, Nagypatakon, Trunkon, Szeketurán és Újfaluban stb.) beszélik. A magyarok ebbe a térségbe szintén a középkorban telepedtek be. Archaikus „sziszegõ” nyelvjárásuk alapján õket sem tekintjük székely származásúaknak. Újfalu lakossága az elsõ világháború után rajzott ki Bogdánfalváról. Szeketurában napjainkban már csak az idõsebbek értenek magyarul. Gyoszény lakosságának nyelvében a kutatók nagyon sok székely elemet is találtak. Ugyanakkor a székelyes-csángó csoporthoz tartozó Forrófalva, Klézse és Lujzikalagor nyelvében még szórványosan felbukkannak régies, déli-csángó sajátosságok is, tehát Bákó környékén a Székelyföldrõl késõbb érkezett nagyobb csoportok fokozatosan elszékelyesítették az ott már korábban megtelepedett magyar közösségek nyelvét.
Az északi és a déli csángók nyelvében egyaránt megfigyelhetõ az erdélyi Mezõségre is jellemzõ a-zás, tehát a hangsúlytalan, második szótagban elõforduló o hang helyett a-t ejtenek (pl. álam ’álom’, szúnyag ’szúnyog’, asszan ’asszony’ stb.). Az északi és a déli csángó falvakban napjainkban is ejtik a régies ly fonémát (pl. Jugánban lyán, illyen, ullyan, millyen stb.). Már említettük, hogy az északi és a déli csángók nyelvjárásának egyik legfeltûnõbb és jellegzetes fonetikai sajátossága az sz-elés: pl. maszt ’most’, szok ’sok’ stb. Ehhez hasonló a cs / c megfelelés is: pl. kiciddég ’rövid ideig’ vagy messzecke ’egy kicsit messze’ stb. Továbbá jellemzõ sajátosság mindkettõben, hogy a köznyelvi ty és gy hangok helyett rendszerint éppen posztalveoláris párjuk fordul elõ: pl. kucsa ’kutya’, csúk ’tyúk’ vagy dzsermek ’gyermek’, madzsaru ’mogyoró’ stb. A csángó dialektusban napjainkig fennmaradt a középkori magyar nyelvben bizonyítottan meglévõ bilabiális v fonéma, mely szintén a moldvai magyar nyelvjárás archaikumokat konzerváló jellegét bizonyítja. Magánhangzó rendszerük a román kölcsönszavak (pl. gîszka ’liba’, katîr ’öszvér’ vagy kãmin ’kultúrház, kãruca ’szekér’, pãdurar ’erdész’ stb) révén a veláris î és ã hangokkal gazdagodott. A zárt ë hang (pl. embër ’ember’ stb.) rendszertelenül megtalálható a déli csoportban, míg északiaknál csak nagyon ritkán és következetlenül fordul elõ. A Románvásár környéki északi csángó falvakban sokszor közepes erõsségû í-zés is hallható.
Benkõ Loránd nyelvtörténeti és nyelvjárási adatokkal azt támasztotta alá, hogy a fentebb felsorolt jelenségek (pl. a nyílt a-zás, a közepes erõsségû zárt í-zés, o-zás, a ty és gy helyett álló cs és dzs stb.) rendszeres formában és szélesebb körben csak Belsõ-Erdély magyar településein, tehát a Maros közepsõ és az Aranyos alsó folyásának vidékén fordulnak elõ. Benkõ véleménye szerint az északi és a déli csángók õsei csakis errõl a területrõl származhatnak, ahol az említett hangtani sajátosságok következetesen, nagy területen felbukkannak. Mivel a csángók és az erdélyi mezõségi magyarság nyelve nagyon szoros kapcsolatokat mutat, Benkõ véleménye szerint az északi és a déli csángók õsei a Mezõségrõl a Radnai és a Borgói hágókon keresztül, a Beszterce és a Moldva folyó völgyén át telepedtek be Moldvába még valamikor a XIII. század végén és a XIV. század elején, ahol évszázadokon át változatlanul megõrizték nyelvük közép-mezõségi alaprétegét és jellegét.
Az északi és a déli csángók nyelvének az sz-elés (pl. füles helyett filesz) mellett egy másik jellegzetessége a dzs fonéma megléte: pl. aludzsunk, dzsermek, dzsiófából, edzsem, medzs, tudzsunk stb. Ez a hang az õsmagyar korban szélesebb körben elõfordult a magyarban, majd az ómagyar kor végén, vagyis a XV-XVI. század fordulóján nyelvünkben fokozatosan gy-vé vált. Ebbõl az következik, hogy a csángók õsei akkor hagyták el a Kárpát-medencét, amikor itt a dzs/gy hangváltakozás még nem történt meg. Ez az archaizmus szintén fennmaradt a nyugati magyar nyelvjárásokban (pl. Õrvidéken), ahol a peremhelyzet következtében ilyen példákkal találkozunk, mint dzserek, edzs, nadzs stb.
3. A székelyes csángó nyelvjárást napjainkban több mint hetven faluban beszélik, tehát a moldvai magyarság kétharmada ismeri. Legfontosabb településeik a Szeret folyó bal partján az Aranyos-Beszterce, a Tatros és a Tázló vízgyûjtõ medencéjében találhatók. Székelyes nyelvjárást beszélnek az Aranyos-Beszterce mentén Bergyilán, Lészpeden és Lilijecsen, a Szeret folyó bal partján Kalugarénban, Furnikárban, Tamásban, Lábnikon, Magyarfaluban. A folyó jobb partján Terebesen, Lujzikalagorban, Forrófalván, Klézsén, Somoskán, Pokolpatakon, Újfaluban, Csíkban, Külsõ- és Nagyrekecsinben valamint Szászkúton. A Tatros folyó mentén Csügésen, Bruszturószán, Dormánfalván, Szálkán, Degettesen, Szlanikfürdõn, Cserdákon, Templomfalván, Fûrészfalván, Gorzafalván, Bahánában, Szitáson, Újfaluban, Diószegen, Szöllõhegyen, Onyesten, Válészákán, Prálán valamint a Vrancea megyei Vizánteán. A Tázló folyó vízgyûjtõ medencéjében fekszik Frumósza, Kukujéc, Pusztina, Szerbek, Árdeván, Esztrugár, Jenekest, Máriafalva vagy Lárguca, Berzujok, Gajdár, Váliri, Butukár, Balanyásza és Pojáná Nukuluj.
A nyelvföldrajzi és a településtörténeti kutatások egyértelmûen megállapították, hogy a székelyes csángó nyelvjárást beszélõk õsei Székelyföld keleti részébõl, tehát a színkatolikus Csíkból, Kászonból és Gyergyóból, valamint a felekezetileg vegyes, római katolikus és református Háromszékrõl származnak. A székelyes csángó falvak többsége a madéfalvi veszedelem utáni évtizedekben, a XVIII. század második felében keletkezett, de az intenzívebb földmûvelésre alkalmatlan és fokozatosan túlnépesedett Székelyföldrõl a XIX. század idején is folytatódott a szomszédos Moldvába irányuló migráció. Ezek a telepesek a magyar nyelv fejlettebb változatával és a polgári nemzettudat ébredezõ elemeivel érkeztek új lakóhelyükre. Mivel az õket kibocsátó Székelyföldön a XVIII. században viszonylag már fejlettebb magyar nyelvû iskolahálózat és intenzív anyanyelvû vallásosság létezett, az új hazájukba betelepedett székely családok és közösségek Moldvában is artikuláltabb etnikai és nyelvi öntudattal rendelkeztek. Például határozottabban és következetesebben igényelték az anyanyelvû liturgiát, kántoraikat legtöbbször Székelyföldrõl hívták Moldvába, otthonaikban számtalan magyar nyelvû énekes és imádságos könyvet õriztek meg, s intenzív kapcsolatokat tartottak fenn a csíksomlyói ferences központtal.
A kutatók valószínûnek tartják, hogy pár déli csángó településnek (pl. Forrófalvának, Gorzafalvának, Gyoszénynak, Klézsének, Lujzikalagornak, Onestnek, Szászkútnak és Tatrosnak) régebbi, középkori magyar alapnépessége lehetett, azoknak nyelvjárását és kultúráját a közösségeikbe tömegesen betelepedettek 1764 után fokozatosan elszékelyesítették. A nyelvföldrajzi vizsgálódások ugyanakkor azt tanúsítják, hogy a székelyek az északi csoportban élõ magyarokkal soha sem keveredtek. Petrás Ince János egy 1841-ben keletkezett írásában ugyanezt a jelenséget írta le: „Figyelemmel megjegyezni méltó továbbá, hogy az említett bevándorlott székelyekkel baráttságosan élnek ugyan, õket mindenkor székelyeknek, nejeket pedig székelykéknek nevezvén, se attyafiságos szövetségre velök igen nehezen, vagy semikképpen lépni nem akarnak. Például szolgáljon az, hogy a csángó leány férjhez nem megyen székely legényhez, készebb lévén annya tüzhelyén maradni. Éppen illy, vagy még nehezebben veszen a csángó legény is székely leányt feleségül, s örömestebb meg akarja látni szürke bajszát mint székely felességét.” Az utóbbi évtizedben végzett családszerkezeti vizsgálatok is azt jelzik, hogy egészen az 1962-es kollektivizálást követõ városokba irányuló tömeges migráció kezdetéig a déli és az északi tömbben élõ római katolikus fiatalok között nem jöttek létre párkapcsolatok. A kiváló és kiterjedt mezõgazdasági területekkel rendelkezõ északi csángó települések fokozatosan túlnépesedtek, éppen ezért inkább a saját népességfölöslegüket bocsátották ki, s újabb székelyföldi telepeseket nem tudtak már befogadni.
A XVIII–XIX. századok alatt kisebb-nagyobb csoportokban érkezõ székelyföldiek a már korábban is meglévõ román helységekbe, vagy azok környékére is betelepedtek. Valószínûnek tartjuk, hogy néhány irtásos falut a székelyek és a románok egyszerre alapítottak. Mivel közösségeik viszonylag nagy területen szóródtak szét, és sok helyen pedig ortodox románokkal éltek együtt, nyelvi és kulturális asszimilációjuk napjainkban nagyon elõrehaladott. A székelyes települések csoportjában a magyar nyelv térvesztése a Tatros folyó vidékén a legnagyobb, ahol a XX. század idején nagyon sok ipari létesítményt emeltek. A nagyüzemek telepítésével összekötött mesterséges urbanizáció ebben a térségben is erõs hatást gyakorolt a környezõ falvak lakosságára, mivel felgyorsította azoknak társadalmi, kulturális és nyelvi hasonulását.
A többségi környezetben élõ magyar közösségek anyanyelvét Moldvában évszázadokon át jelentõs román hatás érte, ami elsõsorban szókölcsönzésekben nyilvánult meg. Márton Gyula kutatásai szerint a moldvai csángó nyelvjárások összesen mintegy 2730 román kölcsönszót tartalmaznak. Ezek közül 380 az emberi élettel, 70 a rokonsággal, 190 az öltözködéssel és viselettel, 120 a táplálkozással, 360 a házzal és környékével, 19 a faluval, 175 a földmûveléssel, 180 az állattenyésztéssel, 115 a háztáji foglalkozással, 345 a természettel, 260 a kézmûvességgel és kereskedelemmel, 150 a szokásokkal, hagyományokkal, hiedelmekkel és a mûvelõdési élettel, 220 a közigazgatási élettel és 150 pedig más különbözõ területekkel kapcsolatos.
A felsorolásban szembetûnõ a házzal (pl. lakberendezéssel, udvarral, gyümölcstermesztéssel, kertészkedéssel), az emberrel (pl. testrészekkel, betegségekkel, gyógymódokkal, cselekvésekkel, társadalmi élettel), a viselettel, a természettel és a mindennapi javak elõállításával kapcsolatos román kölcsönszók nagy száma. Figyelemre méltó tény, hogy a román eredetû kölcsönszavak 80%-a fõnév, míg az igék csak 9%-ot, a melléknevek pedig csak 7,7%-ot képviselnek. Ez fényt vet a kölcsönzés alapvetõ törvényszerûségeire is: a csángók nyelvében legkönnyebben és leggyorsabban tehát az anyagi és a szellemi kultúra megnevezésére szolgáló konkrétabb jelentésû szavak honosodtak meg, amelyekkel a magyar közösségek tagjai csak az új környezetükben ismerkedtek meg. Az évszázadokon át tartó szoros magyar–román társadalmi és gazdasági kapcsolatok ellenére is az elvontabb jelentésû igék és melléknevek terén már jelentéktelenebb a román hatás.
A moldvai csángó nyelvjárási csoportban gyökeresen eltérõ a kölcsönszavak aránya. Az északi nyelvjárásokban lényegesen nagyobb a számuk, mint a székelyes falvakban, ugyanakkor a déli helységek lakosai is több jövevényszót használnak, mint a szomszédos székely eredetû közösségek. Például csak a földmûveléssel és a takarmánykészítéssel kapcsolatos szókészlet az északi tömbhöz tartozó Szabófalván 54, a déli Bogdánfalván 50, a székelyes Lészpeden pedig csak 32 román eredetû kölcsönszót tartalmaz.
Másodsorban pedig a moldvai csángó nyelvjárásokban nagyon sok a modern technikai, társadalmi, adminisztratív, politikai és katonai élettel kapcsolatos román eredetû kölcsönszó. Ezek a Kárpát-medencében élõ magyar irodalmi nyelvbe is viszonylag késõn, csak a XVIII. század végén kibontakozott nyelvújítás után jutottak be, mások pedig újabb nemzetközi kifejezések. Az utóbbi csoportba tartozó fogalmak a csángó közösségek nyelvhasználatába már a helybéli román nyelvjárások közvetítéssel kerültek be. Murádin László Külsõrekecsinben végzett kutatásai azt igazolták, hogy a magyar nyelvújítás után keletkezett szavak nem épültek be a csángó nyelvjárásokba, azok helyett rendszerint román jövevényszót, ritkábban pedig belsõ keletkezésû kifejezést használnak. Ezt a folyamatot az is elõsegítette, hogy a moldvai csángók az utóbbi századokban nagyon gyér kapcsolatokat tarthattak fenn a Kárpát-medencében élõ közösségekkel, másodsorban pedig anyanyelvû oktatás és liturgia hiányában nem juthattak el hozzájuk a nagyon gyors ütemben változó modern élet újabb magyar kifejezései. Szókészletük számtalan régi magyar szót õrzött meg: pl. filesz ’nyúl’, lér ’sógor’, mony ’tojás’, nép ’asszony vagy feleség’, szaru ’csizma’, szültü ’furulya’, ünõ ’tehén’, vasverõ ’kovács’ stb. Pár esetben a nyelvújítás korában és utána keletkezett szónak csak azért van magyar megfelelõje, mert azt a korábban már meglévõ, saját nyelvjárásuk belsõ elemeibõl alkották: pl. az „elsõ nagy verekedés” közösségeikben az elsõ világháborút jelöli.
A szókölcsönzések ellenére a legfontosabb és a legalapvetõbb fogalmakat még mindig magyar eredetû kifejezésekkel nevezik meg. Például a fej, száj, szem, orr, fül, bõr, haj, kéz, láb, ujj, köröm, szív, tüdõ stb. megnevezése napjainkban is magyar szavakkal történik. A testrészek között a következõ kölcsönszavak fordulnak elõ: pl. bárba (szakáll), musztáca (bajusz), burik (köldök), fáca (arc), sztomák (gyomor) stb. Szerte Moldvában a házat magyar szóval nevezik meg, de annak újabban kialakult részeit (pl. elõszoba, konyha, szoba) már román eredetû (ántrét, buketeria, odáj) kifejezések segítségével jelölik. Figyelemre méltó tény, hogy a kötött formájú, verses népköltészeti alkotások (pl. balladák, lírai dalok stb.) szövegében lényegesen kevesebb kölcsönszó fordul elõ, mint a prózai mûfajokban vagy a mindennapi kommunikációban. Számtalan népdalban olyan magyar szavak is elõfordulhatnak (pl. bíró, gõzkocsi, kaszárnya stb.), amelyeknek a hétköznapi kommunikációban kizárólag csak román megfelelõit használják. Érdekes tény, hogy a román nyelvbõl származó szavak hangtani szempontból is hozzáidomultak a Moldvában beszélt magyar nyelvjárások fonetikai sajátosságaihoz. Például az északi falvakban a román º helyett sz hangot ejtenek az átvett szavakban is: pl. gejinusza (gãinuºã), szervét (ºervet), maszina (maºinã) stb.
A moldvai csángók által használt román eredetû kölcsönszavak nem tartoznak szókészletük periférikus részéhez, mivel azok a mindennapi érintkezés szerves és elmaradhatatlan részeivé váltak. A román nyelvi hatás azonban nem korlátozódik csak a szókincsre, mivel a csángó nyelvjárások hangrendszere is jelentõsen módosult: pl. meghonosodott a román nyelv két jellegzetes hangja, az ã és az î; a diftongusok közül pedig az oa, ua, au, eu terjedt el, míg nagyon sok mássalhangzó (pl. elsõsorban az affrikáták és a spiránsok) a moldvai román nyelvjárásokra is jellemzõ palatalizált változatban él stb. Román hatások érvényesülnek a csángó nyelvjárások alaktani és jelentéstani rendszerében is, de tetten érhetõk még a szupraszegmentális eszközök (hangsúly, hanglejtés, gyorsabb beszédiram) terén is.
A Moldvát járó misszionáriusok jelentései már a XVII. századtól kezdõdõen folyamatosan arról értesítenek, hogy a római katolikus magyarság fokozatosan elveszti korábban használt anyanyelvét, de vallásában, hagyományos népi mûveltségében és identitásában továbbra is határozottan megkülönbözteti magát a románoktól. A Kárpát-medencébõl érkezõ utazók beszámolói a XIX. század idején szintén azt jelzik, hogy a magyar nyelv nagyon sok faluban egyre inkább teret veszít, és háttérbe szorul. Azt azonban kihangsúlyozzuk, hogy a XVIII. század második felében érkezett székelyek túlnyomórésze napjainkig megõrizte anyanyelvét.
A magyar anyanyelvûek számának és arányának változását a moldvai római katolikusok csoportján belül szemléletesen tükrözik a hivatalos romániai népszámlálások adatai is:
Évszám: 1859, 1930, 1992
R. katolikusok száma: 52 811, 109 953, 239 938
Magyar anyanyelvûek
Száma: 37 823, 23 886, 1 800
Aránya: 71,60%, 21,70%, 0,70%
Az 1859-ben végzett hivatalos népszámlálás Moldvában összesen 37 823 magyar anyanyelvû személyt regisztrált, akik az országrész római katolikus híveinek még igen jelentõs részét (71,60%-át) alkották. Ugyanakkor Bákó megyében, ahol a déli és a székelyes csángók zöme él, 25 896 római katolikust regisztráltak, közülük pedig 22 426 személy (86,60%) még magyarnak vallotta magát. Román megyének, ahol az északi csoport él, 15 588 katolikus híve volt, s közülük pedig 14 736-an (94,60%) szintén magyarnak határozták meg önmagukat. „Tehát a XIX. század derekán a két nagy csángó tömb etnikai viszonyai még a mai székelyföldi állapotokhoz hasonlítottak, hiszen akkor a katolikus lakosság zöme (még a román népszámlálás adatai szerint is) magyarnak vallotta magát.”
A XIX. század második felében Romániában gyors ütemben megindult a polgári nemzetállam kiépítése, ami csakhamar a moldvai magyarság nyelvi és etnikai asszimilációjának a felgyorsulását eredményezte. Ezt a folyamatot jól tükrözik Bákó és Román megye 31 településében végzett hivatalos népesség összeírások adatai is.
Megye: Bákó, Román
Települések száma: 19, 12
Magyar nemzetiségûek aránya 1859-ben: 86,60%, 94,60%
Magyar anyanyelvûek aránya 1895-ben: 78,30%, 61,10%
Összesen: 31, 89,60%, 71,10%
A fenti táblázat szemléletesen jelzi, hogy 1859–1895 között Moldva két megyéjében, ahol a csángók túlnyomó része élt, negyven év alatt a magyarság aránya a római katolikus közösségen belül közel 20%-kal visszaesett. Ez a fogyás különösen Román megyében volt látványos, ahol 94,60%-ról hirtelen lezuhant 61,10%-ra, tehát ebben az idõszakban a magyar nemzetiségûek egyharmada románná vált. Ezt az asszimilációs folyamatot még jobban felgyorsították az elsõ világháború eseményei. Az 1930-ban megszervezett hivatalos romániai népszámlálások adatsorai minden torzításuk ellenére egyértelmûen ezt a tendenciát tükrözik.
Megye: Bákó, Román
Római katolikusok száma: 47 139, 32 462
Magyar nemzetiségûek száma: 8 497, 2 050
Magyar anyanyelvûek száma: 13 999, 462
Magyar anyanyelvûek aránya: 29,69%, 1,42%
Összesen: 79 601, 10 547, 14 461, 18,16%
Bákó megyében a magyar anyanyelvûek aránya 1895–1930 között 78,30%-ról 29,69%-ra apadt, Román megyében pedig 61,10%-ról 1,42%-ra csökkent. Az 1930-ban végzett népszámlálás szerint a Nagy-Romániába betagolódott moldvai régión belül a római katolikusok és magyarok aránya a következõképpen alakult:
Összlakosság száma: 2 433 596
Római katolikusok: 109 953 (4,51%)
Magyar anyanyelvûek: 23 802 (0,98%)
Magyar nemzetiségûek: 20 964 (0,86%)
Az 1930-ban készített népszámlálás adatai már jóval kevesebb, összesen 23 802 magyar meglétét jelzik, ami az akkori moldvai római katolikusság 21,70%-t jelentette. Ekkor Moldva területén összesen 875 településben éltek római katolikus felekezethez tartozó személyek, azok közül 433-ban éltek magyar nemzetiségûek és már csak 352 helységben laktak magyar anyanyelvûek. A két világháború közötti idõszakban a moldvai magyarság jelentõs része már szórványokban, szétszóródva élt.
A második világháborút követõ totalitárius évtizedekben végzett, nagyon manipulált hivatalos népszámlálások adatai szerint a Moldvában élõ magyarok száma tovább fogyott. Az 1956-ban végzett hivatalos népszámlálás Moldvában összesen 12 952 magyar nemzetiségû és 18 817 magyar anyanyelvû személyt regisztrált. Az 1966-os román statisztika már csak 7 167 magyar nemzetiségû és 9 516 magyar anyanyelvû személy meglétét jelzi a moldvai megyékben, ahol a magyarság az 1930-ban regisztrált létszámának egyharmadára csökkent.
A legutolsó, 1992-ben készített hivatalos romániai népszámlálás Moldvában összesen 4 749 magyar katolikust regisztrált, amibõl ha levonjuk az adminisztratív szempontból az idõközben Bákó megyéhez csatolt Gyimesbükk magyarjait, akkor már csak 1 800 moldvai csángó magyarral számolhatunk, ami a régió katolikusainak 0,75%-át jelentette.
Az elmúlt másfélszáz évben végzett három népszámlálás adatai azt jelzik, hogy a moldvai római katolikus népességen belül a magyarság aránya az 1859-ben regisztrált 71,50%-ról 1930-ban 21,70%-ra, majd 1992-ben 0,75%-ra csökkent. Mivel ebben az idõszakban jelentõseb migráció nem apasztotta a római katolikusok számát, sõt növelték számarányukat a régió összlakosságán belül, a moldvai magyarság számának látványos csökkenését elsõsorban a tervszerû, intézményesített asszimiláció, másodsorban pedig a hivatalos népszámlálások idején kifejtett megfélemlítési effektusok idézték elõ.
Habár a fenti hivatalos romániai statisztikai adatok is jelzik a Moldvában zajló alapvetõ etnikai és nyelvi téren kibontakozó asszimilációs folyamatokat, mégis önmagukban rendkívül módon hamisítanak és torzítanak. Például az 1930-as hivatalos romániai népszámlálás idején a 2249 fõs római katolikus közösségbõl Klézsén csak egy (!) magyar nyelvû személyt regisztráltak, ahol az 1992-ben összeírt 4235 katolikus közül Tánczos Vilmos helyszíni kutatásai szerint még körülbelül 3800-an (90%) beszélték õseik anyanyelvét.
Az 1992-es romániai hivatalos népszámlálás adatai szerint Moldvában összesen 239 938 római katolikus felekezetû ember élt. Ezeknek 43%-a, vagyis 103 543 személy összesen 85 olyan településen élt, ahol a XX. század utolsó évtizedében többé-kevésbé még beszéltek magyarul. Tánczos Vilmos az 1990-es évek közepén rendszeresen bejárta ezt a 85 falut, ahol minden településben a helyszínen megbecsülte a magyarul beszélõk számát és utána megállapította azoknak a helybeli katolikus közösségen belüli arányát. Adatait belsõ nyelvjárási zónák szintjén összesítettük, s a következõ táblázatban összefoglaltuk:
A csoport neve: É-i csángók, D-i csángók, Szeret mentiek, Tázló mentiek, Tatros mentiek
A megvizsgált falvak száma: 7, 6, 24, 19, 29
A magyar nyelvet ismerõk száma: 8180, 9520, 23 260, 6095, 15 170
A magyar nyelvet ismerõk aránya*: 38,77%, 73,34%, 81,91%, 68,14%, 47,21%
(*A vizsgált falvakban, a katolikusokon belül)
Székelyes csángók összesen: 72, 44 525, 64,08%
Összesen: 85, 62 225, 60,09%
A fenti táblázat adatai azt jelzik, hogy Moldvában a nyelvi asszimiláció legelõrehaladottabb az északi, Román város környéki csángó nyelvjárási zónában, ahol napjainkban már csak az 1965 elõtt született nemzedékek tagjai ismerik a magyar nyelvet.
Tánczos Vilmos jóval jobb nyelvismeretet jelez a déli csoportban, tehát a Bákó környéki déli csángó falvakban a római katolikus felekezetû népesség háromnegyede még ismeri és beszéli a magyar nyelvet.
Érdekes módon a székelyek által benépesített moldvai települések csoportjai között gyökeres eltéréseket figyelhetünk meg. A magyar nyelvismeret napjainkban legjobb a déli csángó falvakat körülölelõ Szeret menti székelyes tömbben, gyengébb a Tázló menti helységekben, és, amint már jeleztük, még annál is rosszabb a Tatros menti iparosított vidéken lévõ településekben.
1993-ban alapkutatásokat végeztünk a székelyes nyelvjárású Csík faluban, ahol a családok túlnyomó részében (75%) sikerült megvizsgálnunk, hogy a különbözõ nemzedékekhez tartozó személyek mit vallanak anyanyelvüknek:
Nemzedék 1., 2., 3., 4. generáció
Regisztrált személyek száma: 300, 150, 318, 99
Deklarált anyanyelv
Magyar: 83%, 80%, 74,21%, 26,26%
Román: 2%, 3,33%, 11,94%, 24,24%
Csángó: 15%, 16,66%, 13,83%, 49,49%
Összesen: 867, 72,77%, 8,41%, 18,80%
Csík faluban az idõs emberek túlnyomórésze (83%) még magyar anyanyelvûnek határozta meg önmagát, de ugyanakkor jelentõs számban már a csángót jelölték meg. Közülük két nõ õszintén bevallotta, hogy nem is tud románul rendesen beszélni. A falu húzónemzedékének 16,66%-a szintén csángó anyanyelvûnek deklarálta önmagát, de gyermekeik besorolása már jóval szórtabb: az iskoláskorúak 13,83%-a csángó, 11,94%-a pedig román anyanyelvûnek határozta meg önmagát. Ez nem is meglepõ, mivel jelentõs részük már városon él. A csíki családfõk unokáinak 49,49%-a a csángót és 24,24%-a pedig a románt jelölte meg legbensõségesebb nyelveként, ami egyértelmûen az asszimiláció felgyorsulására utalt. Ugyanakkor a szülõk csoportjában egy személy, gyermekeik közül huszonkettõ, míg unokáik sorában negyvenhét már állandóan csak románul beszélt.
Amint már ismertettük, Tánczos Vilmos terepkutatásai szerint a moldvai katolikus lakosság jelentõs része a XX. század végére elrománosodott. Becslése szerint Moldvában körülbelül 62 225 személy beszéli a magyar nyelvet, ami az egész régió 1992-ben regisztrált katolikus népességének (239 938 fõ) csak egynegyedét (25,8%-át) alkotja.
A nyelvi asszimilációnak Moldvában nagyon sok belsõ és külsõ oka van. Ebben a régióban is az utóbbi másfélszáz évben folyamatosan és dinamikusan megváltozott a mindennapi élet. A gazdasági, társadalmi valóság gyors változása nagyon sok új tárgy, elvont jelenség vagy fogalom megjelenését eredményezte, s az új élethelyzeteket az archaikus elemekben gazdag, ódon ízû, biblikus magyar nyelv már nem volt képes megnevezni. A csángó családokban, faluközösségekben a bonyolultabb érzelmek és gondolatok kifejezésére képtelen régies nyelv elõbb fokozatosan megtelt román közvetítésû neologizmusokkal, specifikus román kifejezésekkel, frazeológiai szókapcsolatokkal.
A csángók egyre fokozódó lokális és a társadalmi mobilitása elõbb csak egy kiegyensúlyozott (balansz) kétnyelvûséget eredményezett, majd azt követte egy heterogén köztes állapot, amikor a szûkebb családon és falun kívüli élettel (pl. munkahellyel, orvosi ellátással, központi adminisztrációval) kapcsolatos nagyobb szövegegységek is csak románul hangzanak. Az asszimilációs folyamat késõbb egyre inkább a román dominanciájú bilingvizmus felé tart, mely azonban csak ideiglenes, közbeesõ állomása a nyelvi egységesülésnek, a moldvai román nyelvi rendszerbe való teljes körû integrálódásnak. Tehát az anyanyelv az asszimilációs folyamat kezdeti szakában elõbb csak funkcionális síkon korlátozódik, majd társadalmi értéke látványosan lecsökken, s ez a gyakorlat végül is a magyar nyelv románra való cseréjében finalizálódik.
A csángó falvakban zajló nyelvi asszimilációt hatékonyan elõsegítették a román nyelvû oktatási és egyházi intézmények, melyek folyamatosan és tudatosan, sok helyen pedig erõszakos eszközök segítségével rombolták a magyar nyelv presztízsét. A román identitású katolikus papok, valamint a közeli városokból falvaikba ingázó ortodox vallású tanárok kinevették, stigmatizálták a moldvai csángók nyelvjárását, amit a legtöbb helységben szégyelleni való, korcsitúra, tehát fogyatékos madárnyelvnek neveztek.
A moldvai csángók jelentõs része ma is ideológiamentesen viszonyul anyanyelvéhez, annak nem tulajdonít semmiféle szimbolikus közösségformáló jelentõséget. Megfelelõ kapcsolat és információ hiányában a legtöbben nincsenek is tudatában annak, hogy az õ nyelvük azonos a Kárpát-medencében beszélt magyar köznyelvvel, a magyar nemzet nyelvével. Mivel elsõsorban a nyelv kommunikációs funkcióit tartják szem elõtt, a nyelvcserét az élet természetes jelenségének tartják, nem élik meg tragikus értékveszteségként.
Napjainkban, Moldvában, a csángó közösségekben nem lehet egységes nyelvi képletrõl beszélni. Vannak falvak, ahol még a legkisebb gyermekeket is megtanítják õseik anyanyelvére, máshol pedig nem. Találkoztunk olyan családdal, amelyben a magyar nyelv napjainkban is a mindennapi kommunikáció természetes és szerves része. Amint már jeleztük, más famíliákban a szülõk tudatosan arra törekedtek, hogy gyermekeiket románnak neveljék, hogy késõbb ne érje õket semmiféle hátrányos megkülönböztetés az iskolában, a munkahelyen vagy a szélesebb társadalmi életben.
A mostani helyzet bonyolultságát jelzi az a tény is, hogy terepkutatásaink során Moldvában számtalan olyan családdal találkoztunk, melynek tagjai közül a nagyobb gyermekek erõsebb magyar nyelvi öntudattal és identitással rendelkeztek, míg kisebb testvéreik csak románul voltak hajlandók megszólalni. Ez a heterogén helyzet, természetesen csak egy köztes, ideiglenes állapot, mivel a moldvai csángó falvakban a nyelvhasználat rohamosan a nyelvi egységesülés felé tart. Amikor az egyéni és a családi döntések hirtelen megsokasodnak, végül is azt eredményezik, hogy egy-két generáció alatt egész faluközösségek (pl. Románvásár környéki katolikus helységekben) felcserélhetik hajdani anyanyelvüket. A magyar nyelv napjainkban már a legtöbb északi csángó faluban az utolsó stációjához jutott, s csak néha-néha bukkan fel kötött formájú magyar nyelvû szakrális szöveg (pl. ima, vallásos ének) vagy annak töredéke egy-egy idõsebb asszony Istennel folytatott néma párbeszédében. "
FORRÁS: Moldvai Magyarság, 2003. február-április
A moldvai csángók nyelvjárása
- Részletek
- Találatok: 9917