• Nyomtatás
Részletek
Találatok: 2715
"Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság - Részlet


Mártonos Antal levele, mely Szabófalván 1900. november 22-én kelt, és „Kedves jó Rubinyi barátom”-nak szól, olyan tökéletesen jellemzi a moldvai csángómagyar népet, amilyennel eddig még nem találkoztam se kutatásaimban, se útjaim során. Ezt a levelet ismernie kell mindenkinek, aki a csángómagyar kérdéssel foglalkozik. Hálával gondolok a levél írójára, Mártonos Antalra és közlõjére, Rubinyi Mózesre.

„Amit csinált és [kárt] vallott az oláh lovával, majd úgy csináltak a magyarföldi magyarok a moldvai magyar csángókval.
Apám így nevezte (=mondotta) nekem, hogy mikor jártak a törökök feikbõl (=önként) rabolni a Moldovába, egy török elvett egy oláht erõvel, hogy vigye faluból faluba. Agy darabtól az oláhnak lova elesett úgy, hogy nem volt képes vonni a törököt. Akkor a török mondotta az oláhnak, hogy etesse meg a lovát a szénafûbe, míg õ, a török megnyugszik. Az oláh kifogta a vonórúdtól a lovát, és megkötötte egy darab kötélvel, és etetni kezdte. A ló úgy sem tudott enni. Akkor a török mondotta neki: »Héj, oláh, héj, régebbrõl, messzibbrõl kell vala!« Akkor az oláh még megnyújtotta a darab kötelit a lovának, de az úgy sem tudott enni. Azután a török mondotta az oláhnak: »Héj, oláh, héj, nem érted, mit mondottam neked, mert én nem azt mondottam, toldd meg a lovad kötelét. Hát én azt mondottam neked, hogy messzebbtõl-hamarábbtól kellett volna adj ételt a lovadnak, nem mikor útra indultál.« És azután az oláh megértette, a török mit mondott.
Éppen majd a magyarföldi magyarok is úgy tettek a moldovai magyar elveszett öcséikvel, a magyar csángókval, ha nem még rosszabban, amit csinált és [kárt] vallott az oláh a lovával, mert az oláh mindjárt megnyújtotta a lovának a kötelét, és etette, de hát a magyarföldi magyarok igen nagyon gyéren látták az öcséiket, mert egy ezer esztendõbe vagy tíz-tizenöt magyar jött el a moldvai magyar csángóknál elé, és azok is azt látták, hogy a csángók esnek bele a tengerbe, de nem vettek szemmértéket s adjanak segítséget, hogy kiszaladjanak a haláltól. Látták, hogy fel vannak akasztva, de egy sem akarta elvágni az akasztó kötelet, hogy leakassza; látták, hogy a csángókon ég a tûz, de egy sem vett kevés vozet, hogy leöntse a tûzre és eloltsa a tüzet; látták a nagy öcséik, hogy a kicsi eltévedt az erdõben, de egy sem hozta ki a napfényre az erdõbõl; látták, hogy közel van, hogy megegyék a vad farkasok, és egy magyar sem restellte meg magát, és rikoltson a farkasra, hogy ne egyék meg a csángókat.
Elhagyták az Isten számára és az idõ történetére, úgy, hogyha lesz részük, kiszaladnak a csángók a tengerbõl, az akasztófáról, a tûzbõl, az erdõbõl és a farkasok szájából, ha nem lesz részük, ott vesszenek el az átkozott csángók, mintha nem lennének magyarok.
Még egy példát akarok mondani uraságodnak énrólam, nem az oláhról a törökvel, és meglátja, hogy nem tréfa dolog!
Mikor elvittek engemet az iskolába, én nem tudtam, hogy magyar fiú vagyok, mert apám dolgozó ember volt, és máig, még mind a földet robotolja búzával, pujval (=kukoricával), zabval, árpával és mindenvel, amihez hozzá vannak szokva mindenütt a csángók Moldva országból, és nem volt mikor, hogy mondja sokáig a fülemnél, hogy magyar fiú vagyok. Édesanyám meghalt és elhagyott hat évesen, és nem volt, ki tápláltasson és magyarnak nevezzen, mert itt elé nincs magyar iskola. Az iskolában oláhul tanultam három évig három osztályt (ennyi könyvet tudok ma is). Egy nap megharagudott a tanító reám, és mikor reám bõgött egyet: porcsi! »Nu fi porc Ingur szpurcát«, magyarul: »Ne légy disznó pogány magyar«, akkor nem kellett, hogy még elmondja azt a csúnya beszédjét se miatta, se magam miatt, mert úgy észrevettem, hogy 25 esztendõ óta most sem felejtettem el.
Mikor hazamentem, elmondottam apámnak és megkérdeztem, mit jelent az a szidás. Akkor apám megmondta nekem: »Fiam! Azt jelenti, hogy te magyar fiú vagy, mert nagyapja, apja, nagyszülõi, öcséi és minden ember a faluból mind magyarok, csak élünk és lakunk oláh országba.« -- Éppen akkor láttam nyilván, hogy én magyar fiú vagyok. És azután mostanáig elrágódtam, hallván az ilyen beszédeket, nevezgetéseket a nem magyar emberektõl, akik elõtt annyit ért a böcsüje a magyar csángóknak, ahogy mondotta a tanítóm, mint egy disznónak, és annyit hajtnak a magyar csángó emberen, mint a gombán, mikor beleakad az úton járó lábával, és elüti félre az útból.
Ezután még láttam, hogy jöttek apámnál elé kéregetõk kolduskodni, idegen emberek, akik beszélnek vala magyarul. És mikor láttam, gondoltam, hogy igaz magyarok. De azután láttam, hogy mikor bémentek oláh embernek házába, beszéltek és kolduskodtak oláhul. Egyszer megnéztem a leveleiket (=igazolványaikat), és akkor láttam, hogy erdélyországi emberek és nem magyarok.
Azután nem hagyódtam el attól a gondtól, hogy tudjam, lássam, beszéljek és ismerkedjem egy igazi magyarval, mert szeretem hallásból õket… és 1896 esztendeiben, mikor betelt egy ezer esztendeje a magyar bejövetelektõl, akkor bémentem én is a társamval a nagy Magyarországba, és tíz napig laktam a Pestbudában a Terézkör-utcán 46 szám alatt a házigazdámnál, és a jó kedves komám uramnál a Bölcs Gyulánál és kedves jó komám asszonynál, amelyik kedves jó komám uram 1891 és 1892 lett olyan jó és olyan szíves, hogy meglátogatott minket Szabófalván, hol vigadott és mulatott velünk egy hétig, és amelyik volt olyan jó, hogy megkeresztelte a kicsiny fiunkat, amelyiket Mártonos Péternek neveztünk.
Az 1896, mikor jártam Magyarföldre, tetszett minden, mit láttam magyar földön, a kiállításban, hol voltunk majd minden nap látogatni. És minden, mit láttunk Magyarországon, mind szépnek és jónak tetszett, még a magyar bejövetel Panoráma is, amelybe béjártunk és beírtuk nevünket a könyvbe és örvendtünk. A Vasárnapi Újságot, az 1900. nov. 21-i számot, amelyikbe ki van téve az arcképem, mi alatt meg van írva »Fiatal csángó házaspár«, amelyiket volt olyan jó uraságod és szíves elküldeni nekem Szabófalvára, elfogadtam, és elolvastam a cikkét, amit írt uraságod a Moldvai csángókról, és amikre most kicsit tudok felelni, mert most tanulok magyar szókat.
Régtõl s most is úgy mondják õsapáink, nagyapáink, hogy úgy kapták, hogy magyarok vagyunk. Még most is mutatja anyánk nyelve és beszédünk, tanácsunk, viselkedésünk és még azok is, akik között lakunk, mind azt mondják, hogy magyarok vagyunk, amit én is hiszek, mert nem lehet más nemzetség legyünk. Csángóknak neveznek minket, mert mondják, és megmaradott a beszéd, hogy mikor feljöttek ezekre a földekre õsapáink, jöttek csangókval (=csengõkvel) minden marháikon, és nekik is volt a kezeikben, mikvel hol elémentek, mind az egész egy csergetés volt; a cinigékbül (=hegedû) hegedültek, fegyverekvel lõdöztek és nagyon vigadtak. Aki látta, hallotta, mind azt mondotta, hogy békerekedtek és letelepedtek valami csángós emberek, és azóta annak nevezték õket: magyar csángók.
Hogy Attilának, vagy Árpádnak vagyunk-e családai, csak az Isten tudja, de én mást nem vagyok képes hinni és vállalni. Bár még a beszédünk is elpusztult és elfelejtettük, mert senki sem tanít magyarul; senki sem segít, és úgy csinálnak vélünk az erõsek, mint csinált az oroszlán (az állatok királya) az egérvel, mert amikor nem félt a maga fajtájától, az egérre nem is akart nézni. És amikor elaludt az oroszlán, s mikor felébredt megkötve, reménységvel kérte a kis egeret, hogy rágja el a kötelét és a kötéseket, mert nagyon megfizeti neki.
Azok a magyar utazók, kik régebben írtak a csángókról, amint uraságod emlegeti az újságban, nemigen lészen úgy, ahogy írták a csángókról. És én azt nem hiszem, mert amit írtak, mind az olasz papoktól szedték, mely papok ha tehetnék, a magyar embert megennék lábáról. Csúfolni megcsúfolják minden vendégnek, mert nemcsak az olasz papok csúfolkodnak a csángókon, hanem még az olasz püspök is, a Jászvári Kamili Miklós (olasz ember), ki Tamásfalvának volt papja. Ez Szabófalva mellett egy falu, hol egy magyar sem tud magyarul. Azt mondotta a szemináriumi ifjú tanulóknak, hogy a magyar nyelvet ne tanulják, mert az a lónak a nyelve, ló nyelv!
Pedig más írásban megírtam uraságodnak, mit csinálnak, és hogy viselkednek az olasz papok a magyar csángó emberekvel, és az egész világ megcsodálkozná, mikor meglátná és meghallaná, hogy az olasz pap tízszer is eladja a templomban halottak napján a kalácsokat, tyúkokat, amit hoznak a népek (asszonyok), hogy tegyék a halottak szívére. És milyen szemtelenül veszik ki az ember pénzét minden lépésre, úgy hogy egy olasz pap 50 000 frankot gyûjt minden költségen túl egy-egy esztendõben, amiket bétettem a román újságba is, de úgy sem szégyenlik a világtól. Csak most nem árulnak a templomban, hanem csak a templom mellett, és ezt azért mondom ki, nem hiába teremnek az olasz nemzetbõl anarchisták. És röviden mondom, hogy a moldvai olasz papok élõ napval, elevenen lábról eltemetnék a magyar csángókat, ha még sokáig paposkodnak, és uralkodnak a magyar csángó fejeken. (…)
Maradok igaz jó csángó barátja Mártanas Antal Szabófalván, november 22-én 1900 Moldova országon.”
"