I.Bevezető

Talán nem meglepő, ha azzal kezdem, hogy a mesék alakjai közül a királylányt találom a legérdekesebbnek. Hogy miért? Ezt gondolom, nem kell magyaráznom. Lányokkal, nőkkel nap mint nap találkozhat az ember, amennyivel csak akar. De vajon bennük él-e még a királylány? A mesében a korona jelzi a fején, hogy valaminek a legmagasabb szintjét képviseli. Egyáltalán hogy néz ki? Hogyan lehet felismerni? A mai társadalom a mesék társadalmától már lényegesen különbözik. A modern ember falakkal zárta el magát a természettől, hogy biztonságban lehessen. Igyekezete szánalmas, de érthető. Amennyit megtart a természetes harmóniából, olyan mértékben szolgáltatja ki magát a természetnek. Ezek után felmerül bennem a kérdés: ki tudunk-e szakadni a természet rendjéből, el tudjuk-e határolni magunkat? Nézetem szerint nem. Ha pedig nem, akkor a mesék alakjait - melyek természetes szerepek - ma is megtalálhatjuk a társadalomban. Ehhez persze ismernünk kell, hogy mit keresünk,mert esetleg már csak rejtve találjuk meg. Én most a népmesék királylányát keresem.

A fenti sorok gondolom egyértelműen utalnak rá, hogy ez nem egy tudományos értekezésnek indul. Bevallom, nem is áll szándékomban, hogy azzá tegyem. Sokkal inkább arra készülök, hogy szabadon kövessem a gondolataimat, amerre azok kalandoznak. Így lehet, hogy nem kapok kellően komoly válaszokat, kaphatok viszont kellően komoly kérdéseket. Azt gondolom, ez utóbbi sem megvetendő.

A meséről tudjuk, hogy univerzális világképet idéz meg. Éppen emiatt a mindenkori ember számára hordoz érvényes mondaivalót. Ez a feltételezés adja a bátorságot ahhoz, hogy ezúttal ne elsősorban asztrálmítoszi oldalról közelítsek a mese felé, hanem épp az ellenkező, legkisebb egység felől: az egyéni lét oldaláról. Ha a mese valóban többszintű, akkor a rendszer így is működő marad. (Kérdés, vajon a mi világunk még emberi léptékű maradt-e...) Nem tudom, ennek az írásnak lesz-e értelme, inkább csak kísérletnek szánom. Állításaim és következtetéseim nem a mesék egészére vonatkoznak, még csak nem is minden magyar népmesére, csupán azok egy részére. Mégis azt gondolom, hogy az a kb. 30 mese, amit a kérdés szempontjából átnéztem, kellő számú példát foglal magába ahhoz, hogy általánosabb következtetéseket is levonhassak belőlük.

II.Szerepek

1. A királyfi

Az elején azt ígértem, hogy a királylányról fog szólni ez az írás. Előtte azonban egy másik szereplővel, a legkisebb királyfival (juhászlegénnyel, szegénylegénnyel - vagyis a leggyakoribb főszereplővel) kell kezdenem. Mivel ő a mese központi alakja, az ő fejlődési útját követhetjük végig a cselekményben. (A főhős különböző alakváltozatait egy néven összefoglalva, stílszerűen csak királyfiként említem a továbbiakban.) Így már csak azért sem hagyhatjuk ki, mert a többi szereplőt is valószínűleg csak a hozzá fűződő viszonya alapján értelmezhetjük. Feltételezem, hogy a szereplők között egy működő viszonyrendszer él, amelyből kiragadva értelmetlenné válnak az egyes szerepek.

Az alapötletet, hogy a mese szereplőinek társadalmi vonatkozása is lehet, László Gyula egyik könyve adta. Ebben többek között ír arról, hogy a családfő helye hogyan öröklődött. Néprajzi és történelmi párhuzamokat hoz a legkisebb fiú megkülönböztetett jogairól. Leírásából szinte következik a feltételezés, hogy amiről említést tesz, az nem más, mint a mesékből ismert legkisebb királyfi. Csak nagy vonalakban elevenítem fel a lényegét: Arról van szó, hogy a többféle utódlási szokás közül az egyik a legkisebb fiúnak kedvez - mégpedig éppen azokban az esetekben, amikor a család élete szélsőséges helyzetbe kerül. Feltételezik, hogy ez következett be mind Atilla, mind Árpád halála után. Későbbi néprajzi utalások is arról beszélnek, hogy egyes területeken, így például a székelységnél is a legkisebb fiúnak megkülönböztetett jogai és kötelezettségei lennének. Izgalmas lenne egyszer végiggondolni, hogy az egyén életében ezek a szerepek milyen lelki tulajdonságokat kelthettek életre - de ezt talán egy más alkalommal.
Szempontunkból a másik fontos jellemző az a tény, hogy a nagycsaládban a család tagjainak semmi vagyona nem volt. A vagyon és a családtagok feletti rendelkezés joga egyedül a családfőt illette. Ebben az értelemben senkinek nem volt vagyona. Így a családfő utódja is ugyanúgy szegénynek számított, mint bármely másik családtag vagy szolga. Ez lehet az egyik lehetséges kapcsolat a legkisebb királyfi és a szegénylegény között. További lehetséges viszonyt jelezhet az a másik adat, miszerint a jobbágyság nagy része nem idegen szolgákból alakult, hanem a magyar katonai rend tagjaiból. Ha egy kissé felboncoljuk a szavakat, megtalálhatjuk itt is az egyezést. A mássalhangzóbokrok elmélete a rovásírás törvényszerűségeire épül. Ezen elvek alapján JoBBáGY szavunk mássalhangzóinak csoportja egyezést mutat LoVaG szavunkkal. Az egybesés lehet véletlen is, mindenesetre láthatjuk benne a logikai kapcsolat nyomait.
A királyfiról ezek alapján tehát megtudhattuk, hogy királysága elnyeréséig nem rendelkezett vagyonnal. Ezt a mesékben is láthatjuk: amikor útnak indul, az öreg király látja el kísérőkkel, fegyverzettel. Van azonban erről adatunk a civilizáció bölcsőjének számító sumér irodalomból is. Erre a kultúrára a későbbiek során még többször utalni fogok. Ha másért nem, hát azért hozhatjuk fel bátran példaként, mert ugyanolyan típusú nyelvet beszéltek, mint mi, így feltételezhetően a gondolkodásmódjuk is hasonló lehetett. Ezzel talán a legtöbb nyelvész egyetérthet, bármilyen nézetű is. A sumér királylista királyai között szerepel egy, amelynek neve mellé nem maradhatott el a jelzője: ő Dumuzi, a pásztor. A sort tovább lehetne folytatni más kultúrkörből is, nekünk most legyen ennyi elég. Tanulságként azt vonhatjuk le, hogy látható módon teljesen elfogadott volt, ha az uralkodó a nép egyszerűbb soraiból származott.

Térjünk most már vissza a népmesék királyfijához. Sokat emlegettem már, hogy az ő beavatási útjáról szólnak ezek a mesék, nézzük meg hát, hogy milyen is ez az út. Előtte újra rá szeretném irányítani a figyelmet arra, hogy mivel összefoglalásról van szó, nem tudom elkerülni az általánosítást. Az egyedi esetekre még a vizsgált meséken belül sem feltétlenül érvényes minden eredmény változtatás nélkül. További vizsgálathoz nyilvánvaló, hogy finomítani, esetleg módosítani is kell az itt levont következtetéseket.
A legtöbb mese azzal kezdődik, hogy a királyfi útnak indul. Hogy mi készteti erre, az mesénként változik. A leggyakoribb okok között éppen a királylány szerepel. Vagy az ő kezéért tesz próbát, vagy meg kell szabadítania valamitől, vagy egyszerűen csak tud a létéről és elindul felkutatni. Más esetekben az öreg király kívánságát kell teljesítenie, esetleg a megbomlott rendet kell újra helyreállítania. Ha a mese hőse szegénylegény, akkor - a fentieken kívül - az is jelentheti az okot, hogy otthon nincs elegendő élelem, vagy a legény nem tudja tovább elviselni a mostohája gonosz bánásmódját. Ha végignézzük ezeket az eseteket, azt láthatjuk, hogy soha nem puszta szórakozásból indul útnak. Akár a külső körülmények kényszerítik erre a lépésre, akár az, hogy otthon már nem találja a lelki békéjét, mindenképpen külső vagy belső kényszer indítja útnak. Ha útja valóban lelki út, erről a mese legalább olyan sokat tud elmondani, mint a modern pszichológia: a lényege, hogy a lelki fejlődéshez kényszer szükséges, puszta elhatározásból nem fog fejlődni senki. Személyre szabott feladatról van szó,amit mindenkinek legjobb tudása szerint kell elvégezni.
Útja során több akadállyal, próbatétellel találkozik. Szintén általános az elv, miszerint ezeket csak abban az esetben tudja sikeresen megoldani, ha feladatához teljes alázattal közeledik. Számára csak ez a feladat létezik, ennek mindent alá kell rendelnie, de legfőképpen az életét. Ha azonban eleget tesz ennek a kitételnek, cserébe segítőket kap. Nélkülük meg sem tudná oldani a feladatot. Legfontosabb segítője a táltoscsikó. Ő az, akire bátran rábízhaja magát. A kérdést itt is feltehetjük, hogy valójában ki is az a táltoscsikó? Berze Nagy János, a népmesék kiváló ismerője figyelt fel arra a kettősségre, ami ezt az alakot jellemzi. Megfigyelése szerint ugyanis a táltos a néphitben kivétel nélkül ember, aki csodás képességekkel jön a világra, ezzel szemben a népmesék táltosa minden esetben ló. Lehetséges-e, hogy egyazon kultúrán belül ennyire más legyen egy alak két megjelenési formája?
A táltoshitben a táltos az általa használt eszközt (általában a dobját) a hátas állatának nevezi, amelynek segítségével eljuthat a felsőbb világokba. A táltoscsikónak tehát a sámándob a néprajzi megfelelője. Egy felsőbb hatalom képviselője mindkettő. Ha pedig így van, teljesen más értelmet kaphat a mesék táltosparipája. Ehhez kicsit a nyelvészetet hívhatjuk segítségül. Ha feltesszük, hogy nem minőségjelzős összetétellel van dolgunk, hanem az öszetett szó jelöletlen birtokosjelzős szerkezet, akkor a szerepek megcserélődnek. Nem a paripa lesz a táltos, hanem maga a királyfi, a paripa pedig neki, a táltosnak a paripája (lásd még a 'pásztorbot' és a hasonló jellegű szavakat). Ezáltal helyreáll a kép: a királyfi valóban a sámán beavatási útját járja végig, a szűkebb értelmezés szerint. Nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül azt sem, hogy miért éppen paripának tekintik a sámándobot: ehhez már valóban az asztrálmítoszi keretrendszer szükséges. A ló a nyilas állata, amely ezúttal a Tejút, vagyis saját univerzumunk erőit jelképezi. A teljesség kedvéért kellett ezt itt megemlíteni, most azonban nem térek ki rá bővebben, a kérdés kellő és hozzáférhető irodalommal rendelkezik.
A főhős viselkedésén azt tapasztalhatjuk, hogy a táltosparipa megjelenése után mgváltozik. Nincs többé saját kezdeményezése, csupán utasításokat hajt végre, segítőire van utalva. Szerepe leginkább a médiumokéhoz hasonlítható. Van azonban egy nagyon fontos tulajdonsága, ami elsőre furcsának tűnhet: ha a cselekmény folyamán bárhol hibát követhet el, el is követi azt (általában minden figyelmeztetés ellenére). Láthatjuk, hogy a meséknek a hősről alkotott fogalma különbözik századunk Hollywoodon felnőtt emberének hős-értelmezésétől. Nem egy szuperhőssel van dolgunk, hanem egy hús-vér emberi lénnyel. A mese emberi léptékű. Nagyon is úgy tűnik, a királyfinak el kell követnie az említett hibákat, hogy egyáltalán célbaérjen. Hibák nélkül nincs helyes megoldás. Bármilyen meglepő, ez sem újkori találmány. Mezopotámiát tudnám újra példaként említeni. A Gilgames eposzban a főhős elindul, hogy népének örök halhatatlanságot szerezzen az égiektől. A hosszú út végén egyetlen próbát kell csupán teljesítenie: hét napig ébren kell maradnia. Gilgames viszont azon nyomban elalszik, és végigalussza a hét napot. Pedig ő nem egyszerű földi halandó: kétharmad részben isten, és csak egyharmad részben ember. Társa, Enkidu az alvilágban követi el ugyanígy az összes lehetséges hibát, egy másik történetben . Mindez arra figyelmeztet, hogy nem a tökéletessé válás a végső cél. Sokkal inkább a mese, a mítosz arra int, hogy ismerjük meg saját lehetőségeink határait. Ehhez viszont túl kell lépni rajtuk, és a hibákkal szembenéznünk. Ez azonban ugyanazt a nehézséget rejti magában, mint a királyfi útnak indulása: a hibáival senki sem szembesül önszántából. Kényszer kell hozzá. Ha valaki elindul saját fejlődése útján, ezt nem kerülheti el. De ne felejtsük el azt sem, hogy tágabb értelemben nem csak a sámánt avatták. Minden ember életében az új életszakaszba lépés is beavatásnak számított. Lényegét tekintve ez nem különbözött a sámánavatástól: mindkettő a régi személyiség halálát és egy új személyiség születését jelentette.
A királyfi útjának van még egy, a mi szempontunkból különösen fontos jellemzője: Kivétel nélkül minden esetben találkozik a királylánnyal. Úgy látszik, a fejlődéshez tartozik egy királylány is, királysággal együtt.

2. A királylány

Vannak olyan mesék, amelyekben a nő szerepel a központi helyen. Ezek a mesék mutatják legjobban, mennyire fontos a nézőpont. Ha ugyanis ő van a középpontban, ő is lehet szegény származású. (Ha a királyfiról szól a mese, a legitkább esetben fordul csak elő, hogy egy szegény lányért indul el Hetedhét ország ellen.) Úgy tűnik, hogy a mesék a főhős ellenkező nemű párját a lehető legmagasabb szinten mutatják be. Ha lányról van szó, a mesében gyakran királyfival találkozik, ha pedig legényről, akkor a jutalma szinte mindig a királylány keze. Ez nem meglepő, hiszen bármelyik szereplőről legyen szó, ő is saját létének felső szintjei felé tart. A mesék női főhősének is vannak próbatételei. Nála is fontos, hogy a legügyesebb, legokosabb, legjobb szívű legyen. A különbség azonban az, hogy neki nem az egész világgal van dolga, hanem csak a legközvetlenebb környezetével. A próbatétel leginkább a házimunkák ismeretén alapul, mintegy előjátékaként a későbbi családanya szerepnek. Ha az ő oldaláról láttatja a mese a történetet, neki ügyesebbnek kell lennie a királynál, hogy kiérdemelje mellette a hitvesi szerepet. Ugyanez mondható el a királyfiról is, ha az ő szemszögéből nézzük a cselekményt. Érthető, hiszen mindkettőnek a saját területén kell jobbnak lenni. A királytól nem várható, hogy jobban tudjon fonni a női főhősnél, mint ahogy a királylánytól sem, hogy fegyverel győzze le a sárkányt.

Nézzük most meg alaposabban, hogyan is viselkedik a népmesék királylánya. Abban az esetben, ha övé a főszerep, általában csellel, okossággal győzhet. A mese világa is szűkebb: nem sárkányokkal van dolga, hanem ennél alantasabb ellenféllel: ördögökkel, zsiványokkal. Ez persze nem azt jelenti, hogy ezáltal ő is alantasabb szintet képvisel, hanem azt, hogy azoknak a szereplőknek, amelyekkel férfias, egyenes küzdelmet kell vívni, itt nincs keresnivalójuk. Ide csak azok kerülhetnek, amelyek megérdemlik ezt a bánásmódot (vagy azt a szégyent, hogy egy gyenge nő győzi le őket). A nőnek a különböző hiedelmek szerint is a rontó erőkkel van dolga, ezeket kell magában legyőznie. Azáltal, hogy egy új életet ad, a túlvilággal kerül kapcsolatba, ahol a rontó erők is tanyáznak.
Teljesen más képet kapunk a királylányról akkor, ha a királyfi van a középpontban. Mivel a lánynak itt már nem kell fejlődnie, hiszen ő eleve a legmagasabb szinten van, ő lehet a királyfi ideális párja. Ebben az esetben mindjárt azt láthatjuk, hogy a királylányságnak több szintje létezik. A mesék egy része egyszerűen csak királylányt említ, van azonban egy ugyanilyen fontos hányada, amely tündérekről szól. A kettő között nincs éles határ, vannak mesék, melyeknél nem lehet eldönteni, kivel is van dolgunk. Mégis érezhető, hogy két különböző típusú alakot látunk, aki egyébként ugyanannak a szereplőnek két eltérő arca.
Az egyszerű királylánynál a mesék tanúsága szerint az egyik legfontosabb szempont, amely már a mese kezdetén is kiderül, hogy ő a legkisebb és a legszebb. Ez szinte kötelező. Láthatjuk, hogy a mese itt is a legmagasabb szintre emeli őt. Van arra is példa, hogy különböző képességekkel rendelkezik, és ezt használja ki. Fejébe veszi, hogy neki csak az lehet az ura, aki jobbnak bizonyul nála. A hősnek ezekben a mesékben nem sok dolga van a sárkánnyal, mondhatnám, ezt maga az öntudatos vagy elbizakodott lány helyettesíti. Furcsamód azonban a próbatétel sok esetben nem is a királylánytól, hanem az apjától függ. Gyakran az öreg király az, aki kihirdeti a feltételeket, és a jutalmat, a lánya kezét. De ne hagyjuk ki a legklasszikusabb esetet se, amikor a sárkány rabolja el a lányt. A mesékben a királylány gyakran teljesen passzív marad, csak az elérendő célt képviseli, de nem tesz semmit.A királyfinak általában három próbatételt kell a kezéért sikeresen teljesítenie. Sokszor ezekről csak apránként értesül, egymás után. (A naivabb királyfi azt is hihetné, hogy csak egy próbatétel van. Elképzelhetjük, ma hogyan reagálnának a modern kor királyfiai erre a helyzetre. Nem sok királylánynak lenne esélye a férjhezmenetelre...) De ha már a három próbatételnél tartunk, nézzük meg, milyen párhuzamai vannak. A szkíták eredetmondájában találunk hasonlót, ahol az első ember, Targitaosz fiainak kell három próbát kiállnia. Itt ugyan nem királylány kezéért folyik a versengés, de túlságosan messze sem kell mennünk a témától, hiszen náluk a királyság a tét. A mesékben pedig láthattuk, hogy ezek összefüggő dolgok: a királylány és a trón együtt jár.

Eddig a királylányról több mindent megtudtunk, de még mindig nem sokat tudunk a viselkedéséről. Közelebb jutunk a kérdéshez, ha a tündéreket is vizsgálódásunk tárgyává tesszük. Mindaz, amit fentebb a királylányokról mondtunk, lényegében érvényes a tündéreke is, csekély módosítással.
Általában a tündér is királylány (iLoNa - LáNY), csak neki hatalom is van a kezében: ő Tündérország uralkodója. Ha pedig hatalommal bír, nem maradhat olyan passzív, mint előbb említett társa. Gyakran bele is avatkozik az eseményekbe, néha akadályozva, néha segítve a királyfit. Általában elmondható, hogy amikor úgy érzi, ő irányítja az eseményeket, előszeretettel akadályoz, de ha kicsúszott a kezéből az irányítás, nincs ellenére, ha segítséget kap, vagy megmentik. (Nem akarom kihasználni a helyzetet, hogy ezzel példázzam, milyen is a nő, ha hatalommal rendelkezik...) Saját értékeivel a tündér is pontosan tisztában van, öntudatosan szabja meg a feladatot, ami által a keze elnyerhető. -A mese végére azonban az is kiderül, hogy öntudatos ugyan, de nem öncélú. Viszont akár ő adja ki a próbatételeket, akár nem, gyakran támadhat az a gyanúnk, hogy pontosan tisztában van az események menetével. Tudja, mit kell tennie a királyfinak, hogy az átoktól megszabadítsa őt, és azt is tudja, hogy közben a királyfira milyen veszélyek várnak. Mégis csak annyit árul el ebből, amennyi okvetlenül szükséges, és nem többet. (Mentségére legyen mondva, ez legtöbbször elégnek bizonyul.) Természetesen elvárja, hogy a királyfi mindvégig vakon bízzon benne. Kedvesen közli vele, hogy most ugyan majd széttépik, elégetik, a porait pedig szélnek eresztik, de semmi baj, amíg őt látja. Hasonló helyzetben könnyű lehet bárkiben is megbízni...
Amikor viszont a királyfi sikeresen elvégzett egy feladatot, a tünérlány a legkisebb jelét sem mutatja tetszésének. Semmi apró dícséret, semmi biztatás. A hősnek végig a saját önbizalmára kell építeni. A tündér végletesen viselkedik: vagy semmit nem ad, vagy teljes önmagát adja, feltételek nélkül. De csak miután megküzdöttek érte. László Gyula említi, hogy az osztyákoknál egy szó jelöli a lakodalmat és a háborút. A kettő gyakran összefüggött még a honfoglalók korában is. Mivel a házasság egyik módja a leányrablás volt, ebből adódhattak nézeteltérések. Ugyanennek a kapcsolatnak az emlékét őrzi a csillagos égbolt is: a Hattyú csillagképnek a néphagyományban többféle elnevezése létezik, amelyek általában a hadakozással vagy a lakodalommal függnek össze. Azt azonban még hozzá kell tennünk, hogy a Hattyú csillagkép a Tejút hasadékában látható, amelyet Tündérek útjának is neveznek. Általában a Tejútnak mintha lenne valami kapcsolata a tündérekkel. De további példát jelenthetnek a harc és a nász összetartozására a pusztai népek állatküzdelem ábrázolásai is. De láthatjuk példáit a kultúra bölcsőjének tartott sumér világban is. Van egy istennőjük, akire pontosan illik a fenti jelemzés. Innin a szerelem és a viszály istennője volt egy személyben. Ő az Esthajnalcsillag megszemélyesítője, a sumér termékenység-istennő. Ezek a fogalomkörök valószínűleg ősidők óta összefüggenek. Azt kell gondolnunk ezek után, hogy a mesék eme csoportjának is köze lehet valamiféle termékenységmágiához. A mássalhangzóbokrokat vizsgálva iNNiN nevében, egyetlen hangot találunk csupán eléggé halmozottan, mai Nő szavunk alapját. (Az akkádok Istár néven tisztelték. Mivel ő az Esthajnalcsillag, nem lennék meglepve, ha az angol 'star' szó is innen származna.)
A magyar nagycsaládról is tudjuk, hogy a családfő képviselte feleségével az egész család, és a hozzá tartozó állatok és föld termékenységét. A kettő elválaszthatatlannak számított. A családfő a nemzőképességgel, felesége pedig a termékenységgel volt egylényegű. A királyságtól tehát elválaszthatatlan a termékenységmágia. Ezért lehet, hogy a királyfinak útja végén találkoznia kell a királylánnyal, és el kell foglalnia az uralkodói trónt.

A király és a királylány összetartoznak tehát, ám más-más feladatuk van az életben, és ennek megfelelően más-más a gondolkodásuk is. A nő gondolkodásmódja globálisabb, intuitívabb. Könnyebben átlátja a világot, jobban hallgat az érzéseire, megérzéseire, így ösztönösebben talál rá a megoldásra. Ezért láthatja a tündér előre az eseményeket. A férfi viszont elsősorban a részletekre figyel, gondolkodása elvontabb, problémaközpontú. Nem érzésekre, hanem logikára épít, így elsősorban nem emberekkel, hanem élethelyzetekkel tud jól bánni. Jó kiegészítője lehet a tündérnek, aki tudja ugyan a megoldást, de nem tudja azt végrehajtani. A mesékben ki is egészítik egymást.
De ugyanígy az irodalmi alkotások egész tucatja szól arról, hogy a férfi lelkében él egy nő is, és fordítva. Ha rátalálnak, belső békét tud adni a személyiségnek. Ebbe a kategóriába sorolható a gnosztikusok Sophiája, a görög mitológiában Pygmalion szobra, Jung animája, Hamvas Béla Antennisze, Goethe Helénája, és még folytathatnám. Egyvalamiben megegyeznek a vélemények: az egyik legnagyobb segítő erőt jelképezi, amit ember csak kaphat életében. Éppen a különböző gondolkodásmód miatt jelenthet óriási segítséget egy ilyen belső lény léte.
Mégse gondoljuk, hogy most már tudjuk, kivel van dolgunk. Mert ha azt hinné valaki, hogy már minden rendben van, és ülhet a babérjain, nagyon téved! A mesék királylányának van még egy jellemző tulajdonsága, amiről eddig nem esett szó. A királylány ugyanis - annak ellenére, hogy teljes bizalmat vár el - az első komoly fenyegetésre hajlandó elárulni a királyfit. Ő nem áldozza fel magát. Ha az kell, hogy hozzámenjen a Veres vitézhez, hát hozzámegy. Ugyanerről szól Innin alvilágjárása is. Az alvilágból csak akkor térhet vissza, ha valakivel kiváltja magát. Innin a követéért, a szobalányáért és a fodrászáért mindent megtesz, hogy megmentse.Amikor viszont szerelmével, Dumuzival találkoznak, minden ellenállás nélkül átengedi őt az alvilág ördögeinek. Komoróczy Géza szerint ennek a viselkedésnek az a magyarázata, hogy Innin a növények és a föld, Dumuzi pedig az állatok termékenységének istene. Amikor a növény kihajt, akkor az állatok terméketlenek, és fordítva: amikor az állatok fogamzóképesek, akkor a növények nem hajtanak. Így tehát a két istenség váltja egymást. Ennél azonban tovább is mehetünk, ha megvizsgáljuk a mássalhangzóbokrokat. A DuMuZi név magában rejti a más népek által tisztelt hasonló szerepű istenségeket is: az akkád TaMMúZ-t és a görög aDoNiSZ-t csakúgy, mint az ázsiai TaNaiSZ-t. A Tanaiszról pedig tudjuk, hogy a DoN folyó másik elnevezése. A mitológiai párját pedig a Kárpát-medencében találjuk meg, iSTeR néven. Ez nem más, mint a mi DuNa folyónk régi neve. A DN mássalhangzópárosról pedig tudjuk, hogy Ázsia-szerte minden nagyobb folyó nevében benne található, és ez van meg iSTeN szavunkban is. Találhatunk erről is megfelelő irodalmat. Ami számunkra tanulság ebből, az csak annyi, hogy ugyanannak a folyóistennek volt egy női és egy férfiarca is: Istár és Tammúz. (A folyó és a termékenység szintén összefüggő fogalmak.) Ennek fényében érdemes újra végiggondolni, vajon kit is áldozott fel Innin/Istár önmaga helyett. Ha saját mondáinkat vizsgáljuk meg, ugyanezt találjuk ott is. Nagy vezéreink eredetmítosza is ebbe az irányba vezet. Gondoljunk akár Emese álmára, akár Atilla nevének eredetmondájára, vagy temetési szertartására.
Más megközelítésben pedig praktikus okait találjuk a királylány eme viselkedésének. A nomád népeknél, amennyiben még élt a nőrablás szokása, szinte ideálisnak volt mondható egy olyan lány, aki ellenkezés nélkül belenyugszik a sorsába. Valószínű, hogy a fiatal lányoknak egyébként sem túl sok beleszólási joguk volt a saját sorsukba.

Lényegesen közelebb jutottunk már a kérdéshez, de itt még mindig nem állhatunk meg. Hátravan még az asztrálmítoszi értelmezés. Gyanítható, hogy ez az egész kérdéskör a mérleg jegyéhez vezet bennünket, leeginkább a tündérek esetében. Annál is inkább, mert a mérleghez a házasság fogalma szorosan kapcsolódik. Ezt láthatjuk balladáinkban is. Ez az egyetlen jegy, amely harmonikus egyensúlyt tud teremteni a férfi és női erők között. Ráadásul ez a jegy jelentheti a középpontot is az állatövben: A Kismedve, vagy népi nevén a Tündérasszony palotája a mérleg cikkelyében található. Ugyanehhez a jegyhez kapcsolható az Esthajnalcsillag is: az esti Vénusznak, az istennő érettebb megjelenési formájának ez az állatövi jegy az otthona. Ez az istennő érettebb megjelenési formája. A Tündérasszony palotáját pedig - akárcsak a mesékben - a csillagos égbolton is a sárkány veszi körül. Talán ugyanaz a sárkány, amelyik a hidat (a Tejút hídját?) is őrzi.

3. A sárkány

A királylány és a királyfi között van még egy harmadik szereplő is, a sárkány. Ő rabolja el a királylányt. Többen is felfigyeltek már rá, hogy ez a sárkány alapvetően emberi módon viselkedik. Palotában lakik, táltoslovon nyargalászik, fegyverekkel rendelkezik. Emberi szokásai vannak, még királylányt is rabol. Mindig csak egyet, és mindig csak királylányt. Megjelenése is jellemző módon ahhoz az időszakhoz köthető, amikor a királylány eladósorba kerül. Úgy tűnik, elsősorban ő idézi meg, hozzá kapcsolható. Ezt a kapcsolatot mutatja egy másik jellemző is: a sárkánypalota aranyalmává változtatható, de csak a királylány által. Az alma pedig egyértelműen a nő szimbóluma. Viszont a sárkány, tulajdonságait illetően mégis inkább a királyfi analógiája lehetne. Viselkedésben ő áll hozzá a legközelebb. Helyzete egy furcsa, mindkét oldalhoz valamilyen módon kapcsolódó középponti hely. Ha tovább boncolgatjuk az előbb érintett asztrálmítoszi vonatkozásokat, ismét a mérleg jegyre kell gyanakodnunk. A mérlegben ugyanis találunk egy másik fontos erőhatást is a Vénuszon kívül, ami más jellegű az előbbinél. Ebben a jegyben van ugyanis a Szaturnusz erőbenléte. Az asztrológia tanítása szerint a Szaturnusz az a planéta, amely az idő fölött őrködik, és akadályozó hatása miatt rosszindulatú planétának tartják. Egy újabb játék a mássalhangzókkal azt is elmondja, milyen formában találhatjuk meg ezt az erőt. A SaTuRNuS mássalhangzóira például nagyon jól rímel a CSoDaLéNY szavunk. Ez hát a sárkány. Úgy vélem ezek alapján, hogy az ő szerepének tisztázása nélkül ugyanúgy nem érthetjük meg a királylányt, mint ahogy a királyfi nélkül sem.
A sárkány tehát egy gonosznak tartott hatalom, amelyet le kell győznie a királyfinak. Azt gondolhatnánk, hogy a hős negatív párjával van dolgunk. Egyáltalán nem biztos azonban, hogy ez valóban így lenne. Az első figyelmeztető jelzés a sárkány fejeire utal. Neki ugyanis három, hét, tizenkettő feje van. De ezek nem a gonosz számai! Ezek egytől-egyig szent számok. Inkább olyasmire gondolhatunk, hogy a kozmikus teljesség több arculatával van dolgunk. Az egység az ember szemszögéből részekre vált szét, és így nem vesszük észre a benne rejlő harmóniát. Az egyes részek így gonosznak tűnnek, mert nem látjuk át viselkedésének okait. Lényegében saját előítéleteinknek is tekinthetjük. A sárkány fejeivel folytatott közelharcban talán nem vesszük észre azt, amit kicsit távolabbról már láthatunk: nevezetesen, hogy a több fej ellenére ez azért mégiscsak EGYséges lény. De akadnak további jó tulajdonságai is. Az egyik ilyen például, hogy tartja a szavát. Ha három életet ígért, meg is adja. És sohasem támad lesből, mindig jó előre tudatja az érkezését. Manapság már nem ilyennek képzeljük el a gonoszt. (De a nagyobb baj talán az, hogy a jót sem...)
Ha azonban nem gonosz, akkor mi lehet a funkciója? Mihez kezd a királylánnyal? Arról, hogy hogyan bánik vele, nem kapunk hírt. A mese nem tesz említést arról, hogy esetleg bántalmazná. (Igaz, az ellenkezőjéről sem szól.) Csak annyit tudunk, hogy a királylány a palotájában várakozik, és búsul. A sárkány láthatólag nem tesz vele mást, csak őrzi. Magának. Ez is egy jellemző tulajdonsága lehet: az őrző szerep. Annál is inkább, mert vannak mesék, amelyekben egy másmilyen sárkány jelenik meg. Nem királylányokat rabol, hanem a határt őrzi. Általában hídnál, és gyakran épp a tündér vagy a boszorkány birodalmát. Sokszor viszont épp az őrzött területen található a királylány is. Az őrző szerepről a kínai sírőrző démonok, vagy a középkori vízköpő szörnyek juthatnak eszünkbe. Az őrszobrok feladata pedig nem más, mint a rontó hatalmak távoltartása. Ha a sárkánynak is ez a feladata, az meglepő fordulatot jelent: gonosz nőrablóból szent őrzővé változtattuk.
Van azonban egy probléma ezzel a képpel. A sárkány ugyanis a királyfi elől is elzárva tartja a királylányt, sőt, elsősorban előle zárja el. Róla pedig igazán nem mondható, hogy a rontó erőket képviselné. Esetleg a királyfi útját egyben megtisztulási útnak is kell tekintenünk? Ez is elképzelhető. Vagy az is lehet az ok, hogy ha a királylányért nem tesz semmit, akkor nem érdemelte ki. Szó volt már róla, hogy ez a királylány milyen belső segítő erőket idéz meg az emberben. Arról is történt említés, hogy ezt a szintet nem érheti el akárki. Talán a sárkány funkciója ezzel is összefügghet: mielőtt közel engedné ehhez a belső segítőhöz, előtte megszilárdítja az embert, csiszolja a jellemét. Egyfajta gátat képvisel, amit csak akor tud áttörni a hős, ha lelkileg elég erős a továbblépéshez. Azonban mint látni fogjuk, ez a szint kellő éberséget is kíván. Nem csak megszerezni nagy feladat, de megtartani is. Erről is szólnak a mesék: Amikor a királyfi - látva, hogy minden rendben van - kezdene eltunyulni, betéved a palota rejtett szobájába. Itt mire felocsúdna, már újra szabadon is eresztette a falra szegezett sárkányt.
Ám ugyanez a sárkány a királylány oldaláról vizsgálva mást is takarhat. Nem lehetetlen az sem, hogy a benne lakozó félelmet fejezi ki a férfival szemben. Egy tanulmányban olvastam ilyesmit, sajnos már nem tudom, hogy hol. Lényegét tekintve a szépség és a szörnyeteg viszonyát tárgyalta. Eszerint a nő akkor válik lelki értelemben is nővé, amikor felfedezi, hogy a férfiban levő szörnyeteget (agresszivitást) meg tudja szelídíteni. Amikor rájön, hogy tud bánni a férfival. Őszintén szólva nem tudom, mennyire lehetséges ez. Erről inkább egy nőt kellene megkérdezni. Kizárni nem lehet ezt a lehetőséget sem. De ez a többire is érvényes. Elképzelhető, hogy mind érvényes, de az is, hogy egyik sem. Ezek elméletek. Bármelyiket tovább lehet gondolni.

4. A boszorkány

A meséknek van még egy szereplője, akivel adós maradtam. Láttuk, hogy a sárkány a királyfihoz hasonlóan viselkedik. Ilyen jellegű párja a királylánynak - jobban mondva a tünérnek - is létezik. Ez nem más, mint a boszorkány. A mesében ez is sokrétű alaknak számít, elég nehéz lenne összefoglalni minden változatát. Néha ártalmatlan szereplő, akitől a táltosparipa megszerezhető, vagy akitől útbaigzítás várható. Máskor gonosz, pusztító hatalom, aki minden lehetséges eszközzel akadályozza a hőst. Teszi ezt mindaddig, amíg ki nem játszák és el nem pusztítják. Itt nem találunk egyenlő küzdelmet, a boszorkánnyal szemben a legalapvetőbb erkölcsi normákat sem kell betartani. Egy a lényeg csak: kíméletlenül elpusztítani.
Úgy tűnik azonban, hogy valami köze azért van a sárkányhoz is, legalábbis a szó jelentéstartlmának. A SáRKáNY és a BoSZoRKáNY szavak ugyanis eléggé összecsengenek. Az mindenesetre közös bennük, hogy mindketten mitikus lények, mindketten a királyfit akadályozzák és mindketten a nőiséghez kapcsolhatók valamilyen módon. Viszont a két alak között jelentős minőségi különbséget is láthatunk: a boszorkány egyértelműen gonosz. Kettejük kapcsolatáról több mesében is olvashatunk olyan megjegyzéseket, hogy a boszorkány a sárkány legnagyobb ellensége. Feladata is kissé hasonlít a sárkány feladatához, csak a módszerei mások. Általában rá az értékek elrejtése jellemző (akár a királylányt őrzi, akár a táltosparipát, akár csak egy fontos információt). Ezt elég sajátságos módon végzi: elvarázsolja, megátkozza, értéktelenné teszi.
Tudása a tündérekével azonos, sőt, neki hatalma van a tündérek felett is. Azonban arról sem feledkezhetünk meg, hogy hasonló tettei az utóbbiaknak is vannak: a tündérek is akadályozhatják a hőst (ráadásul ugyanazokkal a módszerekkel). Ők is átváltoztathatják a királyfit, és általában elég szeszélyesen viselkednek. Leginkább akkor tudnak büntetni, ha a hős hallgat rájuk. A boszorkány nem csak akkor. Ezek alapján azt gondolhatnánk róla, hogy a tünérek végletesen negatív párja. Van azonban egy éles különbség a két alak között. Ennek tárgyalása előtt azonban nézzük meg, hogy a népi hagyományban hogyan jelenik meg a boszorkány: Leginkább a gyermekágyas anyákat kell tőle óvni. Betegséget, bajt hoz a csecsemőre, meg akarja rontani, vagy elcseréli saját, életképtelen gyermekére. Jellemzője, hogy meddőséget, halált tud okozni. A TESz szócikke azt írja róla, hogy ótörök eredetű (akár a sárkány), és jelentése rontó szellem, lidérc, aki a személyt álmában képes megrontani. Van tehát egy szexuális jellegű vonatkozása is, de ezzel terméketlenséget idéz elő. Szerepe lényegében ugyanaz, mint a középkor boszorkányainak. Így már érthetjük a vele szembeni bánásmódot, akár a népszokásokban, akár a mesékben. Egy olyan társadalomban, ahol ilyen mágikus jelentősége van a termékenységnek, nem csoda, hogy tűzzel-vassal irtani próbálták. Szó szerint tűzzel és vassal. Éppen ez a különbség közte és a tündér között: a tündér is hasonló hatalommal rendelkezik, de az ő egyik lényege a termékenységében rejlik. Ő önmagát tudja adni a királyfinak. A boszorkány viszont meddő, nincs mit adnia. Talán éppen ezt akarja megbosszulni. Ezért boszorkány. Vele kapcsolatban az asztrálmítoszi értelmezésre nem térek ki, hiszen az eléggé ismert. Annyit azonban láthatunk, hogy az egész kérdéskör a szűz és a mérleg jegye körül mozog. A kettőt pedig talán éppen a királylány kapcsolja össze. Egy más alkalommal talán ki lehetne térni ugyanennek a kérdésnek az évköri vonatkozásaira is. Ezúttal nem ez volt a feladat.

5. Lezárás

Ha mindezeket az alakokat végignézem, egy lélektérkép rajzolódik ki előttem. Az jutott eszembe, hogy az emberi lelket pontosan úgy lehetne elképzelni, mint a csillagos égboltot. Amikor a fényből a sötét éjszakába lépünk, kezdetben nem látunk semmit. Ilyenkor először a félelmünket kell legyőznünk. Azután megpillantjuk a csillagokat. Először a planétákat és a fényesebb állócsillagokat. Azután lassanként a Tejutat is. Ahogy még följeb tekintünk, a Tejút mellett meglátjuk a Sárkány csillagképet, amint körbefogja az ég közepét. Itt középen találjuk meg a Tündérpalotát, erre a legnehezebb rálelni.Vannak azonban rontó sugárzások is az égen, de ezeket nem láthatjuk. Ezt csak a bonyolult rádióteleszkópok érzékelik. Valami hasonló lehet az emberi lélek felépítése is.

III. Összefoglalás

Levonhatjuk mindjárt az első tanulságot, hogy nem mellékes, találkozunk-e a királylánnyal vagy nem. Hiszen ő mutatja meg nekünk, hogy hol tartunk. De ahhoz, hogy tartsunk valahol, előbb el kell indulni. Hogyan? Csakis belülről fakadóan. A királyfi útja nem holmi szellemi akrobatika (mint mondjuk ez az írás), hanem komoly próbatétel. Hamarabb találkozhatunk a boszorkánnyal és a sárkánnyal, mint a királylánnyal.
Nem húzom tovább a dolgot, térjünk a királylányra. Akár belső, akár külső lényről van szó, mindenképpen valahogy viselkedik, hiszen a viselkedséről ismerjük meg. Az viszont, hogy külső vagy belső lényt említettem, mindenképpen megtévesztő lehet, mert úgyis csak belülről találhatjuk meg. A másik ember személyét közvetlenül nem érzékelhetjük, csak közvetve, ezeken a belső segítőkön keresztül. Tehát valójában csak egy kategóriáról beszélhetünk.

A királylány első és talán legfontosabb ismertetőjegye, hogy úgy érezhetjük, mellette a maximumot kell nyújtai. Nem csupán vele szemben, hanem általában. Nem arról van szó, hogy a kedvében kellene járni mindig. Az nem a királylány, aki ezt várja. Így viszont mi sem várhatunk tőle dícséretet tetteinkért. Önbizalomhiányosok máris hátrányban.
Tudnunk kell továbbá, hogy a királylány nem aprózza el magát. Nem is teheti, mert a mi szemünkben az ő léte egységes. Így nem csak neki kell ránk várnia, mi sem mehetünk az események elé. Ez a mesékben is így működik: amíg a lány a sárkánynál van, addig nincsenek titkos találkák meg ilyenek. Apránként nem csak egyszerre lehet megkapni.
Aki azt hiszi, hogy azért, mert ő királylány, már angyal is, az csalódni fog. Megnyugodhatunk, hogy neki is megvan a saját elképzelése a dolgokról, és ez nem kifejezetten olyan, mint a mienk. Ne felejtsük el, épp ezért tud segíteni - ha nem nő közben a fejünkre. Arra viszont számíthatunk, hogy nem hagy nyugodtan minket.
Fontos a bizalom is. Tudni kell bízni benne, ki kell tudni állni mellette, anélkül, hogy ugyanezt várnánk el tőle is. Ez talán a legnehezebb.
Mindent összefoglalva tehát, a királylány mellett férfinak kell lenni. Teljes embert kíván, olyat, akinek helyén van a szíve, és rendben a lelke.
Aki úgy érzi, a fentieket tapasztalja, jó úton jár. Ha valóban a királylányt találta meg, az sem fogja őt cserbenhagyni. Jelenléte termékenyítő hatású.

De ne felejtsük el, a királylánynak sincs könnyű dolga! A szerepek, mint láttuk, összefüggnek. A legnagyobb veszély éppen ebben rejlik: ha valamelyik fél hiányzik, megbukott az egész rendszer. Ha nincs királylány, nincs cél, nincs kényszer. Ha pedig királyfi nincs, a királylány elátkozott marad. Sokaknak ez túl nagy kockázatnak számít. Joggal. Akkor inkább el sem indulnak. De nem elindulni ugyanolyan kockázatos. A királyságot lehet elveszíteni. Lemondani egy királyságról lustaságból... Lehet, hogy ma már normális dolog. Éppen ezért nehéz királylánynak is lenni. Mert mellé egész ember kell. Az meg nem biztos, hogy akad. Ő meg csak vár lelkünk mélyén elátkozva.

Lehetséges, hogy ma már a társadalom valóban annyira elzárkózott, és annyira mások az elvárások az egyénnel szemben, hogy lassan saját magunk számára is idegenek leszünk. Lehetséges, hogy egyre nehezebben találhatunk önmagunkra és egyre kevesebb időnk van másokra is. Reklámok és önkéntes megváltók tömik az agyunkat értéktelen portékáikal. Még csak védekezni sem tudunk ellenük. Ugyanakkor misztikus élményeinket őrültségnek kell tartanunk, mert sokak ajkán ugyanezek az élmények hitelüket vesztik. Akik fennhangon hiretik, éppen a csodát veszik el belőle. Mert ez nem szenzáció. Soha nem volt az. Ez csak egyszerű, mindennapi csoda, amihez nem kell még csak táltosképző sem.
Talán azt látjuk, hogy ebben a világban, ilyen körülmények között egyre nehezebb bárhová is fejlődnünk. Sosem volt könnyű. De ha elindulunk, tapasztalhatjuk, hogy valahol mindig akad egy táltoscsikó vagy egy ősz öregember, aki útbaigazít minket.

Szakács Attila