5. oldal / 6
NEGYEDIK LÉPCSŐ
A szókincs egészére kiható szervező elv
A hallgató vagy olvasó joggal kérdezheti: ha az előző ponton az oktatás megáll, hogyan fogunk továbbmenni? A válasz: méltatlanul elfeledett nyelvészünk, Lugossy József segítségével. Debreceni nyelvész volt, 1812-től 1884-ig élt, és a Református Kollégiumban tanított. Neve aranybetűkkel van bevésve a Debreceni Egyetem (volt Kossuth Lajos Tudományegyetem) díszudvarának falába, de szellemét senki sem idézi; nem kis munkába került kideríteni, miért és hogyan kellett őt feledésre ítélni. Idézünk hangrendi párhuzamokat felsoroló, 1858-ban megjelent művéből: ".. nyelvünk kizárólagos sajátságai közé tartozik: gyökeiről kettős irányba, magas és megfelelő mély hangzók párhuzamában, fejleszteni törzseit; mely alaki ikerséget a nyelvgazdálkodás legtöbb esetben... ideológiai odább percenés jelölésére használván fel, általa az épen szülemlésben levő nyelv kiképződésének egyik dúslakodó forrását nyitotta meg. " Ezen elv azonban nem szigorú szabályszerűséggel valósul meg, nem telíti nyelvünket az ikresedés egyöntetűségével, mert az nem "mesterséges mű, hanem a szabad röptű szellem érzéki kinyomata", vagyis az "ikerhangrendiséget leglényegesb tulajdonai egyikéül mutatja ugyan fel: de sem egészletes kivitelben, sem keretszerű merevségben... kifejlett ikeralakjai mellett gyökeinek tetemes részét határozott félszerűségben marasztva. " Szerinte sok szavunk hangrendi párja elavulhatott vagy visszaszorult nyelvjárásainkba; talán legszebb példaként "nemzeti nevünknek MEGVER felhangú párját" említi. Hadd jegyezzem meg itt újra, milyen páratlan vonása nyelvünknek az, hogy népnevünkből képzi az "érthetővé tesz, megvilágít" jelentésű magyarázni igét, amihez Lugossyval hozzátehetjük: szavaink "egymást kölcsönösen fejtik", tehát nekünk nincs szükségünk indogermán kaptafára barkácsolt szótári definíciókra. Szép példákat hoz a hangrend érvényesülésére hely- és tulajdonneveinkben: Zaránd - Zerénd, Derecske- Torockó, Attila - Etele, Andor- Endre stb., szelíd figyelmeztetésként helynévmagyarázók részére: fognák vissza kissé magukat abbeli igyekezetükben, hogy a Kárpát-medencei helynévanyag nagy részét szláv nyelvekből eredeztessék. Ezen a negyedik lépcsőn most szemelgetni fogunk az általa közreadott ezer párhuzamból.
Több helyen tartottam már e tárgykörben előadást, s nagyjából kialakult, milyen sorrendben és nehézségi fok szerint, hogyan célszerű elrendezni az anyagot. A könnyebbekkel kezdve, nyilván senkinek nem okoz gondot karom szavunk magas hangrendű köröm párját megtalálni, mindenki azonnal rávágja. Ehhez képest meglepő, hogy a TESZ - nyelvtörténeti okokból - nem fogadja cl, mint hangrendi párost, illetve csak egyik, nem bizonyított lehetőségként. Nem célunk folyton vitázni egyoldalúan nyelvtörténeti beállítottságú szótárakkal és egyáltalán a mai akadémikus nyelvészettel, hiszen az alábbiakban ki fog derülni, hogy ez a vita értelmetlen; itt- ott azonban érdemes összevetni Lugossy szópárjait az összehasonlító történeti nyelvtudomány címkéivel, melyek többnyire meg sem említik, illetve élesen elutasítják e hangrendi párok összetartozását az esetek többségében. Következő szópárunk - fordul: perdül és ferde - arra világít rá, hogy szigorú mennyiségi értelemben nem mindig párokat kapunk, gyakran egynél több tétel szerepel valamelyik oldalon. Hiszen még a fürdő is idetartozik; gondoljunk a tóra vagy kádra (ez utóbbit olykor tejjel töltik meg népmeséinkben, és a bennük megmerítkező személy vagy- tárgy- átváltozási vagy fejlődési lehetőségeire (, még hétszerte szebb és erősebb lett, mint volt"). Ha pedig far főnevünket is hozzávesszük, akkor hangrendi párunk máris átvezet a szócsaládokhoz, a Lugossy- életmű másik fontos tételéhez. Tovább menve, hallgatóságomnak nem okoznak gondot az apad~eped, a fonák- fenék párosok, és csak rövid ideig szoktak gondolkodni azon, hogy az árnyék párja csak ernyő lehet ("Az árnyék szóval való rokonítása nem meggyőző' - mondja a TESZ, de az efféle megjegyzésekkel nem tudunk mit kezdeni). A kotyog-ketyeg párt meglepetésünkre a TESZ elfogadja, a buzog- pezseg párost viszont nem is említi, nem szólva az olyanokról, mint máz-mez, kasza-kés, bogyó-begy, parázs- perzsel (ez utóbbitól továbbviteli lehetőség nyílik a pír szócsaládjához: piros, pirkad, pörköl stb.)
Ezzel foglalkozó előadásaim során már kell kis gondolkodási időt adni míg pongyola szavunkhoz megkerül a nem is mindenkinek ismerős pendely, vagy pehelyhez bolyh és felhő, feslikhez foszlik, vénhez ványadt (és még fonnyad, venyiga), hervadoz sorvad, csámpáshoz csempe (melléknév). Érdemes megállni a sarkantyú - serkentő párnál, ugyanis a TESZ következőket írja előbbinek szócikkében: "Arra a feltevésre, hogy a sarkantyú a serkentőből keletkezett hangrendi átcsapással, nincs szükség. " De hát mondtuk mi azt, hogy egyik a másikból "keletkezett"? Ilyet nem mondtunk, Lugossy sem mondott. Mégis meg kell jegyeznünk ezt a kulcsfontosságú mondatot, mert pontosan jelzi a "korszerű tudomány' viszonyát a magyar nyelv (néphagyomány, történelem, gazdálkodás stb.) máshonnan le nem vezethető sajátosságaihoz. Ilyenek ugyanis szerinte nincsenek, ha mégis volnának, akkor sürgősen pótolni kell a bosszantó hiányosságot, azaz származtatni kell őket valahonnan: szlovákból, németből, olaszból, ógörögből; mindegy honnan, csak ne kelljen elismerni, hogy van ősi és saját szellemi örökségünk, mert labanc értelmiségünk ennek puszta gondolatától is kiütést kap.
A magánhangzók szabályos váltakozása mellett most hadd irányítsam az olvasó figyelmét a mássalhangzókra, ugyanis ezek szintén váltakozhatnak, amiben szintén van szabályszerűség: a mássalhangzók általában saját hangcsoportjukon belül fölcserélhetők. Olvasóink körében ismeretes az, hogy az akadémikus hangtan mellett - melyet ugyanúgy indogermán minták alapján alkottak meg nyelvünkre, mint az alaktan, tehát a ragozási rendszer leírását régtől fogva létezik a hangok másféle csoportosítása, a következők szerint: 1. befúvó (B-P, F-V; 2. kihágó (K-G, GY, H); 3. tudós (T-D, TY;; 4, nemes (M, N, M); 5. csúszós (SZ-ZS, S-Z, C, CS ([DZS, DZG [); 6. jelíró (L, J, R). Vannak további átmenetek, pl. csúszós - kihágó váltás (lásd föntebb hervad~sorvad szópárt), a V, H, J hajlandóság arra, hogy kiessen (különösen szó elején), az ún orrhangúsodás, mely szerint az M szívesen ékelődik a befúvó, az N pedig a kihágó és tudós hangok elé, lehetséges a hangcsere stb., melyek kutatása jelenleg folyik; természetes az igény olyan hangtan kidolgozására, mely összhangban van a magyar nyelv szervességével, azaz páratlan képességével a világegyetem szerkezetének és működésének képletezésére. E hangátmenetek ismeretében könnyebben érthetőek lesznek Lugossy olyan hangrendi párhuzamai, mint völgy-valag, fecsérel-pazarol, duda--tüdő, gyarapodik- szaporodik- cseperedik (P-R hangátvetéssel).
Végignézve ezen a sorozaton (ne feledjük: csak szemelgettünk Lugossy ezer szópárja közül!), sokan meglepetten kérdezhetik: teljesen ésszerű és szép rendszert tárt föl előttünk a nyelvész, hát miért elfogadhatatlan ez a mai tudomány, oktatás számára? Tehát: mi volt Lugossy bűne? A válasznak van egy szakmai és egy világnézeti része; a szakmai résszel kezdjük. Tudni kell, hogy a XIX.. század közepén élte virágkorát az ún. történeti-összehasonlító módszer a nyelvtudományban. A szavak magyarázatát illetően ez az iskola egyetlen kérdést ismert el: honnan ered? Ez már akkor közhelyszerű alaptétellé vált, s igazából ma is ez a helyzet. Lugossy elismerte e kérdés jogosságát és jelentőségét, csakhogy - neki emellett volt egy- másik kérdése (bár szó szerint nem így fogalmazta meg: hová épül be? Ez a kérdés az akkor uralkodó tudományos körök számára felfoghatatlan volt, s gyorsan tegyük hozzá: ma is az sokak számára, de a hivatalos nyelvészet számára mindenképpen az. Felfoghatatlan, értelmetlen és szükségtelen- idegen szóval: "nyelvészetileg irreleváns".
Megkísérlem ezt a cifra helyzetet megmagyarázni, hátha sikerül. Durván leegyszerűsítve a dolgot, ma kétféle nyelvész van - legalábbis ami a szavak "magyarázatát" illeti. Az egyik tábor az összehasonlító- történeti iskola követője, ezek vannak ma kisebbségben. Számukra tehát egy szó magyarázata kizárólag a "Honnan ered? " kérdésre adott választ jelenti, vagyis időbeli leszármaztatást, levezetést. Tehát nyomoz visszafelé az időben, illetve vizsgálódik térben is, vagyis nyelvjárási, rokon nyelvi adatokkal dolgozik, összevetve ezeket egymással. Két vagy- több szó összefüggését csak akkor fogadja el, ha időben és térben végzett vizsgálatai ezt igazolják. Ezért fogadja el a kotyog-ketyeg párt, vagy sarkantyú kapcsolatát a serkent igével, melyeket, egy nagy hangutánzó-hangfestő szócsaládba sorol a sürög, serit stb. szavakkal. Kizárja viszont az összefüggést pl. a belénd(ek) ~bolond esetében, hiszen neki az jön ki, hogy mindkettő szláv kölcsönszó, de más-más szláv alapszóból levezetve. Meglepő, de ezen iskola képviselői ilyenkor diadallal kiáltanak fel: lám, a felszíni hasonlóság ellenére a magas tudomány kiderítette, hogy ezeknek a szavaknak semmi közük egymáshoz. Néha természetesen észreveszi a hangrendi párokat, de számára ez ötödrendű kérdés. (Vajon hogyan züllött odáig a "tudomány'', hogy a szétesettség, zűrzavar kimutatása nagy szellemi teljesítménynek számít?)
A másik táborba tartoznak az ún. strukturalisták, akiket nem a nyelv időbeli változásai meg a rokon nyelvekkel való hasonlítgatás érdekel, hanem a nyelvnek adott időpillanatban megfigyelhető és leírható szerkezete. Fennállásuk száz éve alatt rengeteg szellemes eljárást dolgoztak ki finom alaktani és mondattani különbségek megragadására. Messziről nézve úgy tűnhet, hogy akkor a strukturalisták fogják észrevenni nyelvünkben a hangrendi párokat és a szócsaládokat. Sajnos, ez tévedés, ők még annyira sem fogják észrevenni, mint a nyelvtörténészek. Ennek a sajnálatos körülménynek az az oka, hogy a strukturalista iskolának alaptétele a nyelvi jel önkényessége (vagy idegen szóval motiválatlansága). A tételt Ferdinand de Saussure svájci nyelvész fogalmazta meg száz évvel ezelőtt, s ez alapköve lett nemcsak az új nyelvészeti iskolának, hanem az egész jelelméletnek (idegen szóval szemiotikának), valójában egész jelenlegi "tudományos" és oktatási rendszerünknek. Lényege az, hogy jel és valóság között csak önkényes, vagyis megegyezésszerű kapcsolat lehet, tehát a szavak (de a népművészet képjelei is!) tulajdonképpen lecserélhetők ugyanúgy, mint pl. a közlekedési táblák. Aki ezt komolyan veszi és elfogadja, márpedig a nyelvészek óriási többsége komolyan veszi és elfogadja ugyanúgy mint egykori önmagam, az értetlenül hallgat bármiféle utalást a szókincs belső szervező elveire, hangrendi párok és szócsaládok összefüggéseire a valóság egyes darabjaival.
Tehát menjünk szépen vissza Lugossyhoz, mert az ún. "modern tudomány" észre sem veszi azt, ami nyelvünknek nyilvánvalóan alapvető sajátossága. Ezzel szemben Lugossy egyáltalán nem volt kirekesztő, hiszen elismerte a történeti módszer jogosultságát Igaz, nem ezt tartotta elsőrendűnek; a szócsaládosításról írott művében a hangrendi párok és szócsaládok feltárását tartotta első feladatnak, és sorrendben másodiknak a történeti-összehasonlító eljárást (Lugossy 1856).
Nézzük most a világnézeti oldalt. Vajon mi váltotta ki ellenfelei dühét Lugossy Józseffel szemben? Mi indíthatta őket arra, hogy a vitát kiemeljék a szűk szakmai keretek közül, kivigyék a nagy nyilvánosság elé, és a Peti Napló 187. évfolyamában súlyos sértésekkel teli, durván lejárató, gúnyos hangvételű írások hosszú sorozatában "rendezzék el" Lugossy ügyét? Hogy ötökre elhallgattassák, művét és személyét százötven évig tartó feledésre ítéljék? Hogy jó időre elvegyék a magyarság kedvét attól, hogy saját nyelvére és máshonnan le nem vezethető szellemi hagyományára szabott tudományt dolgozzon ki? Úgy vélem, a magyarázatot szerzőnk két kitételében fogjuk megtalálni; bár néven nem nevez senkit, az utalások egyértelműen azok ellen irányulnak, akik a Bach-korszakot kihasználva rákényszerítették a magyarságra a maguk zagyva indogermán elméleteit, máig ható érvénnyel - nemcsak a nyelvtudományban, hanem a kutatás és az iskolai oktatás egész tartományában. Lássuk a két kitételt: "Sajátunkból kell sajátunkat kifejtenünk, nem az árja nyelvészet kész törvényeit átírnunk s nyelvünkre erőszakolnunk; például sajátos hangzórendszerünk megalapítására nem elég, sőt nem szabad a maga helyén különben oly igaz a, u, i árja hangzórendszeri alapot nyersen vennünk át; bármily tudományosnak kiáltassék is az, nyelvünk alkotmányától idegen. " (1858: - Kiemelés tőlem.) S a másik: "-.. bátran mondható: te, ki hazai nyelveden kívül csak egy- kettőhöz értesz, sőt ha egyedül ennek észlelésére vagy is szorítva, bírj csak ez egyben józan ítélet 's helyes tapintat, és a' mi legfőbb, nemzeti érzéked tiszta megőrzése mellett nyelvészeti búvárlatokkal 's némi egyetemes nyelvészeti ismeretekkel: hasznos munkát tehetsz szócsaládaink előleges rendezésében, sokkal hasznosabbat, mint ki számos nyelv birtokában van, de azokat bölcseletileg áthatni vagy képessége, vagy búvárlati szorgalma s talán épp nyelvérzéke hiányzik, annál kevésbé, ha nyelvünket bármi okon nem az anyatej tisztasága, édessége és melegsége fokáig bírja hatalmában" (1856: 39-40. - Kiemelések tőlem.. )
Világosan látható: a mi Lugossynk bizony nem tett lakatot szájára, de még hangtompítóval se nagyon élt. Jól tudta, hogy katonai megszállás mellett szellemi megszállás is folyik hazájában, és a magyar szabadságot, nemzeti érzületet sárba taposó hatalom puskacsövei előtt is szemébe meri vágni a barbár osztráknak és hazai labanc segítőinek: nyelvünket saját belső rendszeréből kitekintve tehet és szabad csak leírni, nem pedig idegen nyelvek kaptafájára húzva, és ezt a leíró munkát magyar ajkú és érzelmű személyeknek kell végezni. Ha ma azonnal ráismerünk, kik ellen irányultak e szavak, akkor nyilván a kortársak is jól tudták, hogy az Akadémiát akkor már uraló Hunfalvy (született Hunsdorfer) és bandája ellen. A szepességi szász Hunsdorfer 17 éves koráig, a magyar nyelv "átdefiniálásában" később hozzá csatlakozó birodalmi német Budenz pedig 21 éves koráig egy szót sem tud magyarul. Mai finnugristák hiába igyekeznek kézzel-lábbal bizonygatni, hogy- tisztán szaktudományos kérdésekről volt szó, mindenféle politikai-világnézeti szempontok nélküli, ezt rajtuk kívül ma sem sokan hiszik el, 150 évvel ezelőtt pedig még kevesebben hitték.
Hunsdorfer és bandája előtt ott állt a feladat: Lugossyt meg kell rendszabályozni, ha pedig nem sikerül, ki kell iktatni a (tudományos) közéletből. És ezt úgy kell bonyolítani, hogy, mások számára is intő példa legyen, hogy járhat és mit kockáztat az, aki nem hajlandó elfogadni az "árja (mai közismert nevén: indoeurópai) nyelvészet" alkalmazását a magyar nyelvre, valamint azt, hogy a magyar nyelvvel foglalkozhassanak - méghozzá meghatározó jelleggel - olyanok, akik e nyelvet ugyebár nem az "anyatej tisztasága fokán" bírják (Hunsdorfer igen, de Budenz soha életében nem tanult meg rendesen magyarul, de azért ma őket tiszteljük a magyar nyelvtudomány megalapítóiként.) Tehát Lugossy megrendszabályozása egy ideig szakmai kereteken belül folyik, de ez nem vezet eredményre. Ekkor kap megbízást a piszkos munkára Brassai Sámuel, az igen tehetséges, sok mindenhez értő, de az indogermán műveltség talaján álló, szívében labanc értelmiségi, hogy vigye ki a vitát a nagy nyilvánosság elé. Arra kap lehetőséget (és nyilván "felkérést" is), hogy a Pesti Napló 185. évfolyamában cikksorozatban járassa le, gúnyolja ki és tegye minden módon nevetségessé a "magyarkodó" Lugossyt, közben kimutatva az indogermán gondolkodás fölényét az őáltala képviselt rokonító magyar észjárással szemben. Lugossy ugyanis azt mondja, hogy szavaink egymást magyarázzák, vagyis nekünk nincs szükségünk "definíciókra", mint az indogermánoknak. Ezt a gondolatot - mely valójában az ún. rokonító (analogikus) elv, illetve észjárás megfogalmazása - Hunsdorferék láthatóan nem értik. Egész egyszerűen nem értik - szűk szaktudományos szempontból sem értik! - miről beszél Lugossy (a magyar ajkú Brassai sem, vagy legalábbis nem akarja érteni), és ugyanúgy "nem értik" az őket követő nyelvésznemzedékek, a mai napig.
A piszkos munkát Brassai lelkiismeretesen elvégzi, Lugossy kiiktatása ezzel lezárul. Még néhány közleménye megjelenik, de a meg-megújuló támadások (melyeknek már nincs írásos bizonyítéka) kikezdik lelki és testi egészségét. 1861-ben szélütés éri egyetemi előadása közben. Tizenöt évig nyomja a betegágyat, s bár felgyógyul és visszatér a Kollégiumba szanszkrit nyelvet tanítani, nagy szócsaládosító művét nem folytatja, illetve nem teszi közzé (sajnos nem tudjuk, mi maradt fenn tőle kéziratban, és az hol lappang). Győzött az "árja nyelvészet", s győzelme jogosságát alig néhányan vonták-vonják kétségbe. Még úgynevezett nemzeti érzelmű értelmiségünk főrésze is azt hiszi mai napig, hogy nekünk "európai módon" kell gondolkodni, vagyis ugyanazokat az indogermán mintákat követve (formális logika, racionalizmus, harmadik kizárásának törvénye stb.), melyek ellen Lugossy harcolt. Ilyen szempontból nincs teljes tudománytörténeti áttekintésem az eltelt 150 évről, de annyi bizonyos, hogy a rokonító észjárás, mellérendelő gondolkodás ügyét a XX. század harmincas éveiben újra fölveti Karácsony Sándor (bár felemás módon csak a mondatfűzésre alkalmazva, a szókincsre nem). A hetvenes évek óta kitartóan Molnár V. József és Pap Gábor igyekeznek bevinni a köztudatba (azaz visszamagyarosítani a közgondolkodást) -a köztudat azonban ellenáll, köti az indogermán áfium. Őáltaluk ugyan tízezrek ismerték meg azt, hogyan nyilvánul meg ez az észjárás népművészeti hagyományunkban, szokásrendünkben, de most már itt volna az ideje, hogy ezt a gondolkodásmódot érvényesítsük, alkalmazzuk szakmai munkánkban, mindennapjainkban is, mielőtt beolvaszt bennünket a Szovjet-, akarom mondani Európai Unió.