Egy eltűnőben lévő hangszer dallamvilágát igyekeztek így megmenteni, hiszen a középkori és kora újkori Európában még a társadalom minden rétegében igen népszerű dudát a XIX. század Magyarországáról rohamosan kezdte kiszorítani a cigányzene. Olyannyira, hogy Vikár Béla a századfordulón már megkongatta a vészharangot, így a néprajzi gyűjtők ifjú nemzedéke fonográfokkal felszerelkezve látott neki, hogy zenélésre bírja a konok pásztornépet. Az ipolysági dudaverseny Györffy leírása szerint minden résztvevő megelégedésére szolgált. A tudósok a fonográffelvételek mellett fényképeket is készítettek a felvonult versengőkről, sőt gyakorlatilag levetkőztettek egy ipolykeszi kanászt, akinek minden ruhadarabját és a dudáját is megvették a gyűjtemény számára. Persze a pásztorok sem jártak rosszul: megkapták az őket illető versenydíjakat, igaz, a tudomány érdekében némi várakozás elengedhetetlen volt. Mint Györffy fogalmazott, „A munka estig tartott. Ezalatt a kanászság józansági szempontból az udvarra volt internálva, ahol az öregek dudaszó mellett serényen cifrázták a kanásztáncot”. Az ipolysági dudaverseny persze csak egy volt a látványos eredmények sorában. A dudák és sípok gyűjtése azóta folyik, amióta a néprajztudományt művelik Magyarországon. Xántus János 1869–70-ben hazahozta a kínai gyalogság trombitáját – magyarán egy sípot a hozzá való dobbal – Kelet-Ázsiából, és az azóta eltelt százharminc év alatt a Néprajzi Múzeum Európa-, Ázsia-, Afrika- és Amerika-gyűjteménye, akárcsak a népzenei kollekció számos síppal és dudával gazdagodott. Hogy pontosan mennyivel, arra az „Aki dudás akar lenni…” címmel most megrendezett kiállítás kurátora, Szabó Zoltán is hökkenten csodálkozott rá. A Néprajzi Múzeumban évek óta folyó „tárgyfeltáró” munka során olyan hangszerek bukkantak elő a raktárak mélyéről, amelyek létezését homály, pontosabban porlepte katalóguscédula-halom fedte. A kiállításon háromszáz hangszert láthatnak, sőt sok esetben hallhatnak is a látogatók. A földszinti teremsorban a rendezők végigkalauzolják az érdeklődőket a dudakészítés történetén, bemutatják a hangszer különféle típusait, felvonultatják a Kárpát-medencében használatos fajtákat – ahhoz képest, hogy az európai „dudairodalomban” a térség eddig szinte felfedezetlen volt, elképesztően gazdag az állomány –, föltárják a sípok és dudák működését, készítésük módját. A hatszögletű, körbejárható tárlókban ott a temérdek síp és fütyülő, köztük sok száz évesek és olyanok is, amelyek nemrégiben keleti bazárokból vagy épp magyar vásárosok keze alól kerültek ki. Fém, fa, csont, nád. Hallani a hangjukat, közben pedig pereg a film, amelyet egy dudakészítőről forgattak néhány évvel ezelőtt. A sípoktól a tényleges dudákhoz vezet az út. Szabó Zoltán csodálatos darabokat mutat: egy bársonyos zöld anyagból és intarziával díszített fából készült franciát, meg egy kockás tartánnal borított valódi skót dudát, illetve egy olyan észt munkát, amelynek a tallinni hangszermúzeumban sincs párja; minden darabja megvan ugyanis, beleértve a szürkefóka gyomrából készült tömlőt. A tárlatról persze a készítés apró műhelytitkai is megtudhatók: az a tény például, hogy míg nyugaton cserzéssel, többéves munkával állították elő a levegőt magában tartó tömlőt, keleten timsóval, egy-két hét alatt tartósították az úgymond „tömlőre nyúzott” állat – amely kecske, bárány vagy akár kutya is lehetett – bőrét. A látható és hallható, sőt egyes tárgymásolatok esetében meg is tapintható sípok és dudák után a hangszerrel kapcsolatos hiedelmekkel ismerkedhet meg a látogató. Aki dudás akar lenni, annak valóban pokolra kell menni – derül ki például Kokorics Simon drávasztárai horvát dudás elbeszéléséből. Ő annak idején úgy mondta el a játékhoz szükséges különleges tudás megszerzésének történetét, mint egy csodás fordulatokkal teli tündérmesét. Próbatétel, ördög és varázslatosan éneklő tündérek szerepelnek a regében, míg másokéban boszorkányok, a mesterséget „átadó” hangyák és darazsak bukkantak fel. Arról is vannak adatok, hogy az öreg dudások nagyon is komolyan vették az ördöggel kötött szövetséget: esetenként elásták vagy éppen kemencében égették el életük alkonyán a hangszerüket. A kiállítás utolsó termeiben azt is láthatjuk, milyen szerep jutott a dudásoknak a karácsonyi ünnepkörben, illetve farsangkor. Bemutatnak itt számos betlehemet – az aprócska figurák vállán olykor jól azonosítható hangszertípust pillant meg a szakértő szem –, és persze látni mohácsi busókat is. A tárlat első képe és az utolsó terem tárgyai viszont egymásnak felelnek. A bejárattal szemközt az a dudás fogadja a látogatót, akinek az alakját nemrégiben tárták föl a XIII. és XIV. század fordulóján épült alsóörsi templom külső falán. A kiállítás utolsó termében viszont ott vannak azok a rekonstruált, illetve új készítésű hangszerek, amelyeket például a hetvenes években alakult táncházakban használtak. Egy veszni látszó hagyomány, lám, mégiscsak feléledt.