Ötödik tétel, rekviem, vagy újabb létmód-váltás?

A most már majdnem egy évszázada megoldatlanul egymásra torlódó válság-ciklusok a magyar társadalmat egyre mélyebb és veszélyesebb szintekre sodorják. Ez az önteljesítő jóslatként magát erősítő folyamat egyre lejjebb taszít minket azon az általános társadalom-reprodukciós lejtőn, amelyet egyelőre megérteni és feldolgozni sem tudunk, nem, hogy megváltozatni. Azt kellene tehát tisztázni, hogy mi lehetne az a pont, amelyből kiindulva emberségesebb irányba fordíthatnánk jövőnket.

Ha a válság legmélyebb szintjéről indítjuk a megoldásokról való töprengésünket, nem túl sok biztatót mondhatunk. A globalitás birodalom-építési folyamatai most a lét-roncsolás elkerülhetetlennek látszó gyorsulását valószínűsítik. A globális világháború valamennyi frontja csak igen bizonytalanul prognosztizálható. Bár a Nyugat globalizációs birodalma egyre látványosabban mutatja fel alkalmatlanságát és képtelenségét a világ és benne saját helyzetének megértésére, de ez az állapot egyúttal eddig elképzelhetetlen „világ-egyezségek” megkötése felé mutató kényszereket is létrehozhat. Olyan eurázsiai léptékű koalíciót például, amely Párizstól Pekingig húzódó íven kísérelné meg a nyugatias lét-mód lassú és ellenőrzött korrekcióját. Ma még nagyon nehéz lenne az ilyen koalíció esélyeit megjósolni, de a civilizációs ellensúlyok új rendszere döbbentheti rá a nyugatias globalizáció uralmi struktúráit, hogy csak a világ valamennyi nagy kultúrájának a re-szakralizálódás irányába tett összehangolt lépései adhatnak esélyt az emberiségnek a túlélésre.

Ha századunk során ez az új egyezség nem tud elkezdődni, az megpecsételheti az emberiség sorsát, és a harmadik évezred első évszázada egyben az emberiség utolsó évszázadává válhat. Mindez ma már nem pusztán sötét vízió, hanem az öko-szocio-kulturális lebomlás-szétesés megannyi jelével alátámasztható, kézzel fogható valóság.

A globális lét-mód kényszerítő, fegyelmező és értelmező erőszakra épülő rombolását megállítani azért nem egyszerű feladat, mert e struktúra számos intézménye és reprezentánsa ma már maga is nyíltan hangoztatja súlyos aggályait, vagy legalább is fenntartásait az egész rendszerrel kapcsolatban. A leghatalmasabb transznacionális vállalat-óriások vezetői, a Valutaalap és Világbank volt és jelenlegi irányítói, köztük Nobel díjas közgazdászok, a legtekintélyesebb értelmező-hatalmi komplexumok, mint például az Economist egyre szélesebb nyilvánosságot adnak az egyre mélyebb kritikáknak. A lét-berendezkedés egésze tehát mutatja jelét a konstruktív tanulásnak is. Az egész masinéria azonban részben tehetetlenségénél fogva, részben azért, mert a fenti önkritikák sokszor inkább taktikai lépéseknek bizonyulnak, mint például a corporate social responsibility nevű kezdeményezés esetében, a világ folyamatainak alapvető iránya változatlanul az egyre erősödő önpusztítás.

A másik súlyos, ezzel közvetlenül összekapcsolódó probléma, hogy a globális birodalmi függés gyakorlatilag teljesen ehhez igazította a „lokalitások” elitjeinek egész rekrutációs bázisát. Logikus ugyanis, hogy az egész világ valamennyi lokalitásához „szabad hozzáférést” követelő fenti uralmi hármas az elmúlt évtizedek során professzionális szintre fejlesztette a kollaboráns elitek „megkonstruálását”. És mivel mindez túl jól sikerült, könnyen lehet, hogy ez önmagában is súlyos gátja lehet a lét-mód korrekciójának. A helyi komprádor rétegek ugyanis a lokalitások egész komplex újratermelési rendszerét olyan mértékben torzították hozzá a globalitás lét-roncsolásához, hogy minden beavatkozás nyomán a rendszer újra és újra visszaállna az eredeti állapotába. A Bibó István által „hamis realizmusnak” nevezett beállítódás olyan mélyen rögzült már, hogy nagyon nehéz elképzelni minden ellenkező irányú változást.

A helyzet tehát abszurdnak látszik, hiszen olyan elemek lennének a változás alapfeltételei, amelyekhez éppen a változások nyomán juthatnánk el. Ráadásul a lokalitások szintjén a politizációs tér hiszterizálása, mint nálunk is, olyan szintre jutott, hogy ez önmagában is megbénít minden korrekciót, pontosabban az abszolút erőfölényben lévő, a globális „hidraulikát” működtető erők számára teszi teljesen szabaddá a további rombolást „reformok” címén.

Az egyetlen esélyt csak az adhatná, ha az Európai Unió legmagasabb hatalmi struktúrái maguk kezdeményeznék a lét-mód világméretű korrekcióját, és egyúttal összehangolt stratégia keretében hozzá is látnának a re-szakralizációs reformokhoz. Ezek a változások éppen ellentétes irányba mutatnának, mint a globarokrata erők neoliberális reformjai napjainkban. Egy újabb európai identitásra épülő „New Deal” megkötésére épülhetne mindez, amelynek lényege hasonló volna Roosevelt és a háború utáni európai jóléti állam és szociális piacgazdaság stratégiáihoz. A liberalizáció, dereguláció, privatizáció indoktrinációjának a rosszindulatú burjánzás metaforája helyett az élet szabályozására és önszabályozására kellene épülnie. A helyi cselekvés, önszabályozó öko-szociális egyensúlyra épülő lokális piacok erőfölényt és az azzal való fenyegetést eleve kizáró integrációjára épülő szerves rendszer megteremtése lehet az egyetlen kiút. Az EU-nak teljes anyagi és erkölcsi támogatást kellene adnia a lokalitások sokszínű koalícióinak, és az open acces volna a ritka kivétel és nem a szabály. A nacionalista, populista, protekcionista megbélyegző jelzők helyett a lokalitások helyi társadalmai egyenjogúságra épülő öntudatának pozitív jelzői lennének, hiszen eredeti jelentésük „hazaszerető, népakaratot követő, és védelmező”, csak a globális értelmező erőszak fordította ellentétébe ezt az eredeti jelentést.

A folyamat egyik legkényesebb eleme a belső „kiegyezés”. A fő nehézségét az adja, hogy az elitek döntő többsége olyan mértékben azonosult már a kollaboráns-komprádor mintákkal, hogy, még ha be is következne a fent vázolt globális fordulat, a lokális szintű szocializációs determinációk, sőt fixációk újra és újra visszaterelnék a folyamatokat jelenlegi patologikus medrükbe. Ma még nagyon nehéz elképzelni, hogy a kóros beállítódás, és a verbális polgárháború során okozott sérelmek talapzatán hogyan is épülne fel az új lokális lét-mód.

Aligha túlzás tehát azt állítani, hogy merő utópia az itt vázolt megoldási stratégia minden eleme. Ennél azonban csak az volna még utópisztikusabb, ha bárki azt képzelné, hogy a jelenlegi szerveződési mód hosszú távon is fenntartható. Hiszen paradox módon ma egyetlen dologban a végletesen hiszterizált diskurzus tér minden szereplője tökéletesen egyetért. Ez pedig az, hogy „ez így tovább nem mehet”! Mindössze egy egészen jelentéktelen apróság maradt tisztázatlan még, hogy, ha így nem, akkor hogyan mehet tovább?

Aligha lehet persze kétségünk afelől, hogy rövidtávon a létezés szuper-makro szintjeitől a szub-mikro szintekig bezárólag a válság-hullámok további elmélyülésére a káosz-örvények további súlyosbodására számíthatunk. A csapdába került emberi létezés egyetlen esélye, ha pánik helyett bölcs derűvel neki látunk, hogy megismerjük „csapdáink természetét”. Ez a töprengés-sor e munkához kívánt hozzájárulni.

Bogár László