Negyedik tétel, avagy a „magyar beteg”
Azt a történelmi válságot, amit a magyar társadalom most átél, négy „lét-rétegben” próbáljuk ábrázolni.
Amit a felszínhez legközelebb eső rétegben mindnyájan átélhetünk, az a közbeszéd válsága, az elemi szintű társadalmi kommunikáció szétesése. Talán a „verbális polgárháború” kifejezés illik leginkább arra az egyre hisztérikusabb küzdelemre, amelyet a mind zavarosabbá váló „narratívák” vívnak egymással. A pszichológia romboló-konfliktusnak, a játék-elmélet negatív végösszegű játszmának nevezi az ilyen helyzeteket. Fő jellemzője, hogy mindenki veszít, sőt mindenki tudja is már, hogy mindenki veszít, de már nincs kiszállás a destruktív örvénylésből. Mivel mindennek az átélése súlyos kognitív disszonanciát okozna, ezt elkerülendő a szereplőkben eluralkodik egy igen veszélyesen patologikus logika, miszerint, ha én nagyobb kárt tudok okozni a másiknak, mint ő nekem, akkor az, számomra „nyereség”. Rég óta tudjuk, hogy egy közösség önmaga által való elpusztításának ez a legbiztosabb módja. Nehéz ma már pontosan beazonosítani, hogy mikor és hogyan kezdődött mindez, hisz valamennyi szereplő szerint a „másik” a felelős, hisz „ő kezdte”. Az elemzés végén még visszatérünk erre a kérdésre, amikor a 2006 őszi „sajnálatos események” feldolgozása során a válság-rétegek áttekintése alapján teszünk kísérletet a „hazugság”, mint központi toposz szerkezeti elemzésére. Most elöljáróban csak azt a munka-hipotézist kockáztatjuk meg, hogy egy olyan globális birodalmi alávetettségben létező „lokalitás”, mint Magyarország, a politizációs rendszerben a hazugság eleve strukturálisan kódolva van. Ez azt jelenti, hogy a saját lokalitásuk stratégiai érdektörekvései („lét-érdekei”!) és a birodalmi diktátumok kényszerítő hatalmi mechanizmusai közé szorult elitek lét-eleme a hazugság (a „színlelés”, ha így jobban tetszik). Az adott lokalitás hosszú távú érdekeiből kiindulva azonban nagyon nem mindegy, hogy a „hazugság” inkább a lokalitás érdekeinek jobb érvényesítése érdekében irányul a birodalom ellen, vagy fordítva a birodalom „komfortos” kiszolgálása érdekében irányul a saját lokalitásának lét-érdekei ellen. A verbális polgárháború mai állapotában azonban mindennek a nyílt diskurzusban való megjelenítése egyelőre lehetetlennek látszik.
Maga a közbeszéd válsága csupán a válság-tér felszíni rétege, de önmagában is képes arra, hogy kizárjon minden olyan válság-kezelő mechanizmust, amely esélyt adhatna a krízisből való kikeveredésre.
A válság második rétege maga a „rendszer-válság”, a „rendszer-váltás rendszerének” a válsága. Már önmagában az is árulkodó jel, hogy mindezt csak ilyen bonyolultan lehet kifejezni, hogy „a rendszer-váltás rendszere”. Arról árulkodik, hogy a rendszer-váltási mitológia legyártóink az elmúlt húsz év során még egy soványka kis „-izmusra” sem futotta az erejükből, szemben az előző rendszerrel, amely büszkén „szocializmusnak” nevezte önmagát, noha ontológiai értelemben szinte semmi köze nem volt saját elnevezéséhez. (A cinikusok szerint a mai rendszer összebarkácsolói tudták, hogy nem is érdemes „izmust” kiagyalni arra a kis időre… ) Nyílván jó oka lehetett a rendszer urainak arra, hogy a „kapitalizmus” kifejezést lehetőleg kerüljék, és a közbeszédben való rögzülését megakadályozzák, pedig talán valóban ez a kifejezés állna a legközelebb a rendszer minőségéhez. Ám a magyar társdalom nagyobbik fele számára a kapitalizmus szó rejtett konnotatív üzenete már a „rendszer-váltás hajnalán” is inkább negatív volt, és ma még sokkal inkább az. Mint már jeleztük, magát a „rendszert” egyébként a társadalom soha nem is fogadta el, és már csak azért sem, mert, hogy erről soha senki nem kérdezte meg. Az „első szabad választásokon” ugyanis csupán a nagyjából ugyanazt ígérő, önmagukat „kinevező” pártvezetőségek között választhattak, így döntésük aligha lehetett megalapozott. Így aztán a mai magyar társadalom nagy része úgy van ezzel, mint az idevágó viccben szereplő ember, akit 1952-ben bevittek az ÁVÓ-ra. „Megcsíptünk komám”- mondják neki az ávósok, „azt hallottuk, hogy te visszakívánod a régi rendszert”. „Én?”- méltatlankodik emberünk, „hát alig várom, hogy ez is elmúljon!”
Mivel ma már nyílván való, hogy a társadalom legalább két harmada véglegesen vesztese a változásoknak, és az alsó egy harmad a történelemből kilökött réslakók roncs-, illetve pária-társadalmává vált, így a rendszer-váltás rendszere nem egyszerűen most bukik meg, hanem csak most derül ki róla, hogy „ab start meg van bukva”. A bukás fő oka éppen az, hogy a változások megtervezéséből és kivitelezéséből tökéletesen „kihagyott” többség olyan társadalom újratermelési „lejtőre” került, amelynek már látszanak végzetes következményei. A rendszert így „egyedül összebarkácsoló” elitek egy olyan konstrukciót hoztak létre, amely szinte teljesen képtelen volt a magyar társdalom hosszú távú reprodukciós problémáinak nem csak a megoldására, de még a stratégiai célok megnevezésére is. És mivel a rendszer-váltás kudarca egyelőre elbeszélhetetlen, az egymással egyébként gyilkos csatát vívó elit-csoportokat, gyilok ide, vagy oda, cinkos érdek-egyezség kapcsolja össze a rendszer-válság eltitkolását illetően. Sőt, változatlanul éppen azon versengenek egymással, hogy melyikük tudja önmagát a rendszerváltás „igazi örökösének” feltüntetni. Ez azért tragikomikus, mert miközben hanyatt-homlok menekülniük kellene a bukott rendszer „szerzőségének” kétes dicsőségétől, éppen e kétes dicsőség megszerzéséért készek akár elpusztítani is egymást. Ebből az aspektusból szemlélve a válság első szintjeként elemzett „diskurzus-krízis” egy diszkrét ködfüggöny szerepét játssza, amely segít a közös érdekeltség pikáns tényének elfedésében. Az elitek ugyanis azt pontosan tudják, hogy a rendszer bukása most már visszavonhatatlanul az ő kollektív bukásukat is jelenti.
A válság igazán meghatározó harmadik szintje azoknak a fő társadalom-újratermelési problémáknak a bonyolult rendszere, amelyeket a rendszer-váltó elitek nem, hogy megoldani nem tudtak, de lényegében értelmesen megnevezni sem. Bukásukat, amelyet persze még igen sokáig képesek lehetnek elodázni, éppen az erre való alkalmatlanságuk és képtelenségük okozza.
Lássuk akkor most már, hogy melyek is lennének ezek a nagy erejű társadalom-reprodukciós problémák, először csak listaszerűen, aztán egyenként részletesen is elemezve. Az első és legalapvetőbb kérdés a nemzet spirituális talapzatának helyreállítása. A második a magyar társadalom demográfiai egyensúlyának a visszaszerzése. A harmadik a népesség komplex értelemben vett testi-lelki egészségének a helyreállítása. A negyedik a generációk közötti elemi szolidaritási kötések újraszövése, a társadalmi kohézió erősítése, amelynek fontos eleme az a probléma, amely általában nyugdíj-kérdéssé szokott egyszerűsödni.
Mielőtt a részletes kifejtésbe belekezdenénk, egy rövid megjegyzés arról, hogy miért nem szerepel a „gazdaság” kérdésköre az első négy nagy erejű megoldandó kérdés között. Ahogy azt már a bevezetőben is említettem, ennek döntő oka az, hogy amit gazdaságnak szokás nevezni, az csupán derivátuma a fenti komplexumoknak. A gazdaság csak akkor lesz sikeres, ha előbb hosszú távú átfogó választ adunk ezekre a kihívásokra. Amíg ez nem történik meg, addig csak illúzió minden olyan elképzelés, amely éppen fordítva, az elvont, semmiben lebegő „gazdaságtól” várja az egyre romló társadalom-reprodukciós folyamatok jobbrafordulását. Ez egyúttal arra is ráirányítja a figyelmet, hogy milyen veszélyes leegyszerűsítés a „versenyképességet” a meghatározó gazdasági szereplők profitabilitásával azonosítani, mint ahogyan azt az uralkodó közbeszéd ma teszi.
A megoldandó társadalom-újratermelési kérdések között első helyen kell tehát értelmeznünk azt, amit az imént a nemzet spirituális talapzata helyreállításaként említettem. Bár a spiritualitás megroppanása a globalitásba forduló nyugatias modernizáció világszerte jelentkező következménye, a magyar társadalom számára ez még súlyosabb kérdésként merül fel. Ennek fő okai között szerepel az a tény, hogy az 1918 és 1956 között eltelt időszak során több olyan hatalmas erejű trauma érte a nemzetet, amelyből évszázadonként egy is elég volna a spirituális talapzat megroggyanásához: Trianon, a Holokauszt, a világháborús pusztítás, (kitelepítések, „málenkíj robot” stb.) és végül maga 1956. Ezeknek a megrendítő történéseknek nemcsak a feldolgozása nem zajlott le, hanem ezt színlelve valójában pusztító elfojtások, elhallgatások egymásra torlódó rétegei mérgezik ma is a „kollektív tudattalant”. A neuro-immuno-biológiai kutatások ma már meglehetősen egyértelmű összefüggést tudnak kimutatni az ilyen típusú elfojtások és a morbiditási és mortalitási ráták alakulása között. Ha egy közösség nem élheti át szabadon saját azonosságát, tehát nincs „eredet-mítosza”, „üdv-története” és „szenvedés-története”, akkor az előbb, vagy utóbb az egész társadalom-reprodukciós rendszer meggyengüléséhez, hanyatlásához és végül pusztulásához vezethet. Az elmúlt évszázad során a magyar nemzet szinte teljesen elvesztette ezeket a spirituális pilléreit, e komplexum fő elemeinek átélését tiltották, megbélyegezték, megalázták, vagy egyszerűen csak nevetség tárgyává tették a nyílt, vagy napjainkban inkább rejtett „értelmező és tematizációs” hatalmak. A destruktív folyamatok megállítása és a spirituális talapzat helyreállítása természetesen a lehető legkedvezőbb feltételek között is több évtizedig tartó türelmes munkát igényel, és egyelőre e munka megkezdésének szinte minden feltétele hiányzik. Azonban minél később kezdődik el, annál hatalmasabb erőfeszítéseket igényel majd, ezért döntő jelentősége van mindennek, ami ezen a téren történik.
A társadalom-reprodukciós kérdések összes többi eleme valójában a spirituális talapzat megrendülésével hozható összefüggésbe, és közvetlenül kimutatható a második kérdéskörnél, a demográfiai-reprodukció komplexumánál. Ben Wattenberg amerikai demográfus kissé cinikus, de találó szállóigéje szerint „The capitalism is the best contraception.”, vagyis a legjobb fogamzásgátló, maga a kapitalizmus. Az elmúlt évszázad története kétségtelenül alátámasztani látszik mindezt, hiszen a termékenységi ráták visszaesése annál gyorsabb volt minél viharosabban zajlott le az adott társadalom westernizálása. Ahhoz, hogy egy társadalom népessége egyensúlyban legyen, a teljes termékenységi mutatónak 2,2 és 2,1 között kell mozognia. Magyarországon először a Trianon utáni évtizedben zuhant a termékenység 4,5-5.0 körüli értékről 2,5-2,8-re, és utoljára az ötvenes évek „Ratkó nemzedékénél” maradt stabilan az egyensúlyi érték felett. 1956 óta azonban mindössze két olyan év volt a hetvenes évek közepén, amikor 2,0 fölé tudott kerülni. Folyamatos süllyedés nyomán, mai értéke 1,2 körül van, és részben ennek köszönhető, hogy ma már több mint 50%-kal többen halnak meg Magyarországon, mint, amennyin születnek. Csekély vigasz, hogy a nyugatosodás mindenütt hasonló következményekkel jár. Ma már néhány ország kivételével mindenütt hasonló a helyzet Nyugat Európában, csak ezt egyelőre elfedni látszik az a tény, hogy ott egyelőre lényegesen jobbak a halálozási mutatók. A fő ok a nyugatias létmódban rejlik, amelynek lényege, hogy a gyermek-vállalás, vagy „öröm-jószág tartásaként”, vagy piaci tranzakcióként tételeződik, tehát, vagy egzotikus hóbort, vagy deficites vállalkozás, és, mint ilyen a kalkulatív mentalitás számára elfogadhatatlan. Mindez egyúttal azt is jelenti, hogy szétverődőben van a gyermek „természetes élőhelye” a család is. A globalizálódó gazdaság a pénzforgási sebesség gyorsítása érdekében a fogyasztást irreálisan kiterjeszteni igyekszik, mind térben, mind időben. Ez azt jelenti, hogy az engedelmes „fogyasztóerő” (a munkaerő mintájára), azt is elfogyasztja, amire nincs szüksége (térbeli dimenzió), és (hitelben) akkor is fogyaszt, ha nincs jövedelem-fedezete, és ezzel a jövőjét éli fel (idő dimenzió). Mindez értelemszerűen hatalmas ösztönző erőt jelent a családnak, mint intézménynek a visszaszorítására. A spirituális talapzat megroppanásától a globális pénzhatalmi érdekeken át a minket körülvevő lét minden eleme szembe megy tehát a demográfiai egyensúly helyreállítására irányuló erőfeszítésekkel, így itt is hatalmas energiáknak kellene megmozdulni ennek érdekében. És az idő sürget, az emberi világ ugyanis nem ismeri a demográfiai „űr” fogalmát. A történelem során a fogyó népességű térségekbe a demográfiai vákuum kikerülhetetlenül beszippantotta azokat a kultúrákat, amelyekben népesedési „túltermelés” zajlik.
A harmadik nagy kérdéskör az egyszer már érintett egészség-komplexum. Azért nem szerencsés mindezt egészségügyi kérdésként kezelni, mert az egészségügy, mint funkcionális alrendszer csupán kb. 10%-ban járul hozzá egy társadalom testi-lelki, vagyis mentális intellektuális, morális, spirituális „lét-teljességéhez”, vagyis egészségéhez. A magyar társadalom a 60-as évek vége óta folyamatosan igen rossz reprodukciós teljesítményt nyújt ezen a téren. A születéskor várható élettartam és a megbetegedési, valamint halálozási mutatók egyaránt jelentősen romlottak a 90-es évek közepéig. Azóta ugyan érzékelhető szerény javulás, de ennek fő oka, hogy az elit-csoportok általános egészségi állapota jelentősen javult, míg a többség megrekedt a ma már nemzetközi összehasonlításban is tűrhetetlenül alacsony szinten. Hangsúlyozni kell, hogy ez nem azt jelenti, mint amit a main-stream narratíva sújkolni igyekszik, hogy tudni illik „az egészségügy alacsony hatékonyságú ágazat”. Erre a kérdésre egyébként egyelőre nem is lehet pontos választ adni, hiszen az egészségügyre fordított összegeket azzal a pénzben is kifejezhető „output”-tal kellene összevetni, amit a sok ezer megmentett élet, illetve a sok százezer meggyógyított betegség gazdaságilag is kifejezhető hozadéka. A vita azonban, jellemző módon a nélkül zajlik, hogy kidolgoztuk volna ezeket az „egészség-vagyon” reprodukciójával összefüggő alapkérdéseket. És, ha már van egészség-vagyon, akkor van valamilyen „amortizációs” rátája is, márpedig szinte biztosra vehető, hogy a ma Magyarországon az egészségügyre fordított teljes összeg legfeljebb a felét teszi ki ennek az amortizációnak, vagyis évtizedek óta „szűkített újratermelés” folyik az egészség-vagyon területén, ennek minden nyilvánvaló következményével. A jövőben tehát teljesen új alapokra kell helyezni a nemzet egészség vagyonának hosszú távú reprodukciós kérdéseit, mert ennek elmaradása „üzemgazdasági” értelemben is folyamatosan olyan veszteségek forrása, amelyek önmagukban is lehetetlenné tehetik társadalmi fejlődésünket.
A negyedik kérdéskör a társadalom belső kohéziója, azon belül is a generációk közötti elemi szolidaritási kötelékek megerősítése, e bonyolult háló történelmi újraszövése. Dolgozatunk terjedelme nem teszi lehetővé, hogy a kérdéskör minden rétegét részletesen elemezzük, így csak egy fontos, általában legtöbbször vita tárgyát képező elemét, a nyugdíjrendszer ügyét emeljük ki. A nyugdíj jellegzetesen a modernitás intézménye. A tradicionális társadalmakban ugyanis a közösségek a nagy-család keretei között működtették azokat a komplex mechanizmusokat, amelyek szabályozták a munkavégzésre már nem képes időskorúak méltó életfeltételeinek biztosítását. A modernitás ipari tömegtermelési rendszere azonban szétroncsolta ezeket a mechanizmusokat és intézményeket, így egy sok szenvedéssel járó anarchikus átmenet után kialakult az a struktúra, amit az óta általában csak nyugdíjrendszerként szokás említeni. A rendszer lényege az volt, hogy a mindenkori aktív generációk lemondanak a fogyasztásuk egy részéről, és az így felhalmozódó összeg lesz majd a fedezete annak a nyugdíjnak, amelyet aktív koruk lezárulta után kapnak. Minden ilyen logikára épülő rendszer azonban csak addig működtethető, amíg a népesség bővített újratermelése tartósan fennmarad. Tekintettel azonban a demográfiai részben már említett szlogenre, miszerint a kapitalizmus a legjobb fogamzásgátló, a Nyugat társadalom-reprodukciós rendszerének egyik legsúlyosabb kihívását e rendszerek kikerülhetetlennek látszó megrendülése, esetleg akár összeomlása jelenti. Fontos azonban rögzíteni, hogy nem magával a nyugdíj-rendszerrel és annak belső logikájával van a baj, hanem a globalitás-kori western társadalmak végleg felborulni látszó népesedési egyensúlyával. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert e nélkül tovább élhet az a nagyon veszélyes illúzió, amely úgy véli, hogy a piaci alapú magán nyugdíjrendszerek megoldást kínálnak a klasszikus, helytelenül és félrevezető módon „felosztó-kirovónak” nevezett rendszerekkel szemben. Ez azért nem lehet igaz, mert a demográfiai válság ezeket a rendszereket ugyanúgy érinti, hisz éppen a piac értékeli le a keresleti-kínálati mechanizmusokon keresztül a magán-pénztári rendszerek nyugdíj ígérvényeit is. Az illúzió valószínűleg abból táplálkozik, hogy a globális nyugdíj biztosítók olyan multinacionális vállalatok részvényeibe fektetnek be, amelyek a világ olyan tereiben tevékenykednek, ahol éppen demográfiai túltermelés van, a munkaerő olcsó, és így extraprofit nyerhető, ennek egy részét engedik át azoknak a nyugdíjasoknak, akiknek ígérvényei a Nyugat belső tereiben folyamatosan elértéktelenednének. Ez azonban csak addig járható út, amíg ez a strukturális erőszakra épülő világhatalmi rendszer fennáll, vagyis „lezsilipelhetők” az alávetett lokalitások demográfiai és anyagi erőforrásai. Hogy ez meddig lesz így, arra azonban ma csak igen bizonytalan válasz adható. Ám az, biztos, hogy a generációk közötti elemi szolidaritási kötések helyreállításának egyetlen módja hosszú távon csak a demográfiai megteremtése lehet.
Az eddig vázolt négy kérdéskomplexum valójában ugyanannak az összefüggésnek a különböző aspektusból való vizsgálatát jelenti. Az emberi létezés „belső természetének” harmóniája nélkül minden emberi közösség széthullik, lét-teljesítménye hanyatlik, és végül elpusztul. A magyar társadalom szerencsére még nem tart itt, de a hosszú távú trendjei komoly aggodalomra adnak okot.
A bevezetőben említett négyrétegű válság-tér negyedik, legmélyebb rétegét az, az összefüggés-rendszer fejezi ki, amelyről az első fejezetben szóltunk részletesen. A magyar társadalom lassan egy évszázada mélyülő reprodukciós válsága ugyanis csupán visszatükröződése mindannak, amit a „globalitás lét-módjaként” írhatunk le. Ennek újabb részletes kifejtése helyett, most azt igyekszünk áttekinteni, hogy a „sajnálatos őszi eseményekben” hogyan tükröződnek ezek a válság-szintek, és végül az ötödik, záró-fejezetben a jövő kritikus elágazási pontjait próbáljuk összefoglalni.
Amint azt már említettük, az elmúlt két hónap kaotikusan örvénylő eseményinek központi toposzává a „hazugság” vált, ezért akár ebből a fogalomból is kiindulhatunk.
A mai magyar társadalomban a társadalmi cselekvési tér hazugság-struktúráinak lényegi elemét a rendszerváltást övező hazug mitológiai szerkezet képezi.
Az a tény, hogy aki „alacsonyabb konfliktus nívót” akar, az, jobban teszi, ha hallgatólagosan elfogadja azt a nyilvánvalóan hamis állítást, hogy a rendszerváltás a szabadság, felemelkedés, jólét stb. irányába tett történelmi lépés, amelynek fő irányaival és elveivel a társadalom többsége egyetért, sőt kezdettől fogva cselekvően támogatja azok valóra váltását, eleve meghatározza a hazugság-rendszereink lényegét.
Az igazság ugyanis az, hogy valójában csupán a függés, alávetés, elnyomás, kizsákmányolás stb. konkrét formái, eszközei és intézményei változtak 1990 után, vagyis egy új birodalmi „szuverenitás-gazda” uralja társadalom-újratermelési tereinket. Ráadásul az is kiderült, és ennek okait már a bevezetőben igyekeztünk feltárni, hogy az új szuverenitás-gazda eszközei és intézményei sokkal hatékonyabbak és veszélyesebbek. Veszélyességüket evidens módon éppen az adja, hogy az álcázási, színlelési technikáik, manipulációs gépezetük identitás-cserélő potenciáljuk összehasonlíthatatlanul szofisztikáltabb, mint az előző rezsimé volt. Az egyén és a kisebb, nagyobb közösségek túlélési stratégiája tehát, mint az elmúlt néhány évszázad során annyiszor, a birodalmi hazugság-gépezet manipulatív állításaihoz való színlelt formális alkalmazkodásnak, és az ezzel való rejtett hétköznapi mikro-szembefordulások sűrű szövedékének összekapcsolására épül.
Ha a „nyers igazságot” akarjuk kimondani, ez nagyjából annyi, hogy Magyarországon a 80-as évek vége óta kiépülőben van a globalitás birodalmi hatalom-gazdaságának diktatúrája, amely a kényszerítő, fegyelmező és értelmező erőszak konkrét, közvetlen alkalmazását a kollaboráns komprádor elitekre bízza. Valójában tehát, ami eddig történt, az annak a bonyolult „szivattyú-rendszernek” a felépítése és beüzemelése volt, amely lehetővé teszi, hogy ez a hatalom-gazdasági komplexum a birodalom működtetéséhez szükséges erőforrásoknak a Magyarország nevű „lokalitásra” kivetett „sarcként” értelmezhető részét kíméletlenül kiszívja innen. Ezt az alábbi három elemből álló számsor pontosan szemlélteti.
A magyar társadalom döntő többségét kitevő „munkaerő tulajdonosok” reálbérei az 1988 és 2008 közötti húsz év során évente mindössze 0,7%-kal növekednek, ami még szimbolikusnak is alig mondható, hisz általában évi 2%-os szint alatt a növekedés lélektanilag nem is érzékelhető. Az összjövedelem, tehát a GDP éves növekedése is kifejezetten szerény ugyan, 2,3%, de azért mégis több mint háromszorosa a bérből és fizetésből élő többség pozíció-javulásának. (Ebből persze az is kiderül, hogy e két évtized során a magyar gazdaság egyáltalán nem közeledett az európai átlaghoz, tehát minden ellenkező híreszteléssel szemben semmilyen felzárkózás nem történt. Arról nem is beszélve, hogy ráadásul a GDP még „felfelé” is torzít, hisz a repatriált profitokat is tartalmazza, a valóságban tehát még ezen a formális gazdaság-technikai szinten is lemaradóban vagyunk.). Helyzetünk lényegét azonban a harmadik adat fejezi ki, mely szerint az itt tevékenykedő külföldi tulajdonú, döntően transznacionális vállalatok adózás utáni profitjának éves átlagos növekedési üteme kb. 23% volt! A rendszer egyetlen szereplőjének ilyen kirívóan magas részesedése csak úgy képzelhető el, ha nagy és rohamosan növekvő erőfölénye van, és ezzel gátlástalanul vissza is él. Jóhiszeműen azt gondolhatnánk, hogy ez az elképesztő dinamika csak a folyamat kezdetén volt nagyon magas, és az óta csillapodóban van, a helyzet azonban ennek éppen a fordítottja. 2005-ben például ez az adat 35% volt, és 2006-ban valószínűleg ennél is magasabb lesz. Az előttünk álló két év során a multinacionálisok tiszta profitja lényegében megkétszereződik, míg a fizetésből élő többség reálbérei kb. 10%-kal csökkenni fognak.
Történik mindez olyan körülmények között, amikor e tőke-struktúrák képviselői minden megnyilatkozásukban arra panaszkodnak, hogy összeroppannak a rendkívüli adóterhek súlya alatt, miközben, legalább is szerintük, az állam és a lakosság éppen az ő pénzükből „túlfogyaszt, pazarol, hedonizál stb.”, ami így tovább nem mehet, sürgős és radikális változásokra van tehát szükség. Nagyjából tehát így fest ma az a hazug mitológiai háttér, amelybe „berobbantak” az őszi történések.
A globális értelmező erőszak hamis narratívája szerint tehát a „gazdaság jól teljesít”, de az állam és annak polgárai súlyosan eladósodtak, mert pazarolnak és túlfogyasztanak, s mindezért drasztikus erőforrás-megvonással kell őket büntetni. Ráadásul, hogy ez többé ne fordulhasson elő olyan „reformokat” kell bevezetni, amelyek végleg rögzítik is az új elosztási rendet. Az „Egyensúly és Reform” lettek tehát az új kormánystratégiai fő pillérei.
Ami igazán abszurddá teszi mindezt, az, az, hogy az egymással gyilkos küzdelmet vívó „jobb és baloldal” között a lényeget illetően valójában nincs különbség, hisz a hamis logika lényegét mindketten evidenciaként kezelik. Csak éppen egy hamis meta-nyelven zajló verbális polgárháborúban kölcsönösen egymást teszik a soha nem látott súlyosságú egyensúly-vesztés okává. Az ellenzék azt állítja, hogy a kormányoldal hibái és bűnei vezettek a helyzethez, a kormányoldal meg egy kicsit bonyolultabb logikával azt, hogy ő már eddig is belevágott volna a megszorításokba és reformokba, ha a cinikus-gátlástalan ellenzék nem hajszolta volna bele a pazarló jóléti intézkedésekbe, és…igen, a hazugságokba! A lényeget azonban mindkét fél elfedni, és nem felfedni igyekszik.
Azt most már soha nem tudjuk meg, hogy az őszödi beszéd tudatos stratégián alapult-e, véletlen, vagy ellenzéki akció volt-e, ennek azonban most már nincs is igazán jelentősége. Hiszen csak annyi történt, hogy közvetlen „bizonyíték” keletkezett arról, amit egyébként előtte is tudott már mindenki. Arról tudni illik, hogy egy birodalmi függésben lévő ország, komprádor elitek által dominált uralmi terében a hazugság a napi rutin alapeleme. A kollaboráns elit állandóan hazudik részben saját népének, részben „kitartóinak”, a globális gazdáknak, e nélkül ugyanis egyszerűen nem lehet kormányra kerülni.
A valóságos folyamatok lényege „elbeszélhetetlen”, a nép már úgy sem értené, a „globalo-gazdi” viszont annál inkább, és azonnal megsemmisítene minden olyan politikai erőt, amely nyíltan ezzel próbálkozna. Pedig ez a lényeg nagyon egyszerű.
Arról van szó, hogy az állam és polgárai nem „túl-felhasználók”, hanem „alul-finanszírozottak”.
A multinacionális tőke-struktúrák ugyanis minden lokalitás értékmezőit úgy akarják használni profit-termelésre, hogy ezért a lehető legalacsonyabb „használati díjat” akarják fizetni.
Úgy használják tehát a „lakosság-üzem” termelvényét, a jól képzett, fegyelmezett, innovatív, kreatív „munkaerőt”, hogy azonos teljesítményért harmad, negyed annyi bért fizetnek, mint amennyi a Nyugat belső tereiben az ilyen minőségű munkaerő egyensúlyi ára.
És úgy használják az „állam-üzem” termelvényeit, az egész komplex infrastruktúrát, amely részben a munkaerő megtermelését, részben a jogrend, közrend, környezet stb. reprodukcióját foglalja magába, hogy azért sokkal alacsonyabb adó és járulék-tömeget fizetnek be, mint, amennyit ebből a rendszerből nap, mint nap elhasználnak. Ha pedig e két „üzem” tartósan nem kapja meg tőlük az egész „lokalitás” egyszerű újratermelésének minimális fedezetét sem, akkor két dolgot tehetnek, vagy folyamatosan lepusztulnak, vagy éppen ezt a lepusztulást elkerülendő, rohamos gyorsasággal eladósodnak, annak érdekében, hogy a globális tőke-struktúrák által való kifoszthatóságukat a jövőben is fenntarthassák. És valóban éppen e két stratégia roncsoló kombinációját igyekezett megvalósítani a mindenkori állam és annak polgárai.
Ami most „egyensúly és reform” címén elkezdődött, az nem más, mint, hogy a kifosztók arra kényszerítik az általuk eddig is kifosztottakat, hogy azonnal fizessék vissza azokat a hiteleket, amelyeket éppen azért kényszerültek felvenni, mert a kifosztók az általuk termelt „jószágok” ellenértékét tartósan nem fizették meg.
A munkaerő tulajdonosok reálbéreit láthatólag végleg rögzítik a 70-es évek végének szintjén, hisz 2008-ban az egy keresőre eső reálbér pontosan azonos lesz az 1978-assal. A másik oldalon viszont a munkaerő-újratermelést végző intézmény-rendszer privatizálásával a humán-reprodukció költségeit globális piaci szintre viszik fel néhány éven belül. Az „öngondoskodás” hamis és gonosz mítoszával biztatják az így harapófogóba került vesztes többséget arra, hogy a jelenlegi Kádár kori szintű béreivel most szíveskedjék a „pénztárhoz fáradni” és üzleti alapon fedezni maga és családja oktatási, kulturális és egészségügyi szükségleteit. (Azokat a szükségleteket, amelyeknek fedezetét a Kádár korszakban egyszer már levonták tőle, anélkül, hogy erről értesítették volna!) Ha pedig erre valami rejtélyes okból nem lenne képes, akkor ezért csak magát okolhatja, hisz világosan „meg lett mondva”, a Kádár korszak véget ért, „nincs több ingyen ebéd”. Nos, „mindössze” ennyit kellene a nyilvánosság elé tárni, hogy a magyar társadalomnak esélye legyen arra, hogy élve kerüljön ki abból a társadalom-reprodukciós kataklizmából, amibe elitjeinek hála, az elmúlt évtizedek folyamán belesodródott.
Az őszödi beszéd és annak fogadtatása azért tragikomikus, mert a legvadabb bírálók is mindössze a lényeget vétik el. Azt tudni illik, hogy a miniszterelnök éppen akkor hazudik igazán ebben a beszédben, amikor látszólag igazat mond a megszorítások és „reformok” szükségességét illetően. Mint ahogy az is mulatságos, hogy óriási felháborodást váltott ki, hogy „másfél évig nem csináltunk semmit”. „Még szerencse”- mondhatnánk, hisz a kollaboráns liberális elitek szótárában a „csinálni valamit”, az azt jelenti, hogy „reformokat” hajtanak végre. A „reform”, meg a helyreállítását jelenti, mindannak amit a XIX. századi kapitalizmus pusztító világával már végleg meghaladottnak vélt a nyugati ember. Hasonlóan groteszk persze az is, hogy a választásokon győztes liberokrata oligarchia kizárólag azokat csapta be, akik rászavaztak, mert hittek neki, de ezek aligha tüntettek utólag ellene. A társadalmi tiltakozás részvevői kizárólag azok voltak, akik már a választások előtt is pontosan tudták, hogy szemfényvesztés az egész, így felháborodásuk hitelessége nem látszik igazán megalapozottnak. Íme a hazugság-örvények és fortélyos félelmek kegyetlen logikájának kikerülhetetlen következménye. A nemzet döntő többségének megalázott szomorú és reménytelen „némasága” nagyon is „beszédes” jel.
Az 1956 ötvenedik évfordulójára „rácsúszó” felháborodási hullám alaktalan, zavaros, megformálatlan lázadása látványosan mutatta meg, hogy sem a magyar társadalom kifosztott, vesztes többsége, sem az ezek nemzet-stratégiai felemelését ígérő politikai erők nemcsak ilyen stratégiával nem rendelkeznek, de nem is értik az egész folyamat lényegét. Vagy, ami még rosszabb, nagyon is értik, de ők is a globális gazdával való „együttműködés” lehetőségét keresik, hogy mind eközben saját oligarchiájuk jólétét a nemzet felemelkedéseként ünnepelhessék. Így aztán 1956 tragikomikus „újratöltése” egyszerre volt silány paródia és vészjósló „dance macabre”. Hogy mi olvasható ki ebből a nem túl bíztató keverékből, azt a most következő zárófejezetben igyekszünk felvázolni.