Harmadik tétel, avagy Európa elrablása.
Amint azt már említettük a történelmi zsákutcába jutott nyugatias modernizáció óvatos re-szakralizációs kísérletbe kezdett a számára iszonyatos áldozatokkal járó II. világháború után. Ezt kezdetben szociális piacgazdaságnak, majd jóléti államnak nevezték, amelyben legalább annyira hangsúlyos volt az ökológiai elem is, mint a szocietális harmoniára való törekvés. Az európai integrációs kísérletek az ötvenes évek során Roosevelt New Deal nevű stratégiájához hasonló módon megpróbálták meggyőzni a de-szakralizáció végtelen elmélyítése felé tájékozódó globális tőke-struktúrákat, hogy van más lét-szerveződési alternatíva is, és, hogy Európa megfelelő terepnek látszik egy ilyen modell kikísérletezésére, majd világméretű elterjesztésére.
Ma sem tudjuk pontosan beazonosítani, hogy melyek voltak azok az erők, amelyek mind az USA-ban, mind Európában végül is meghiúsították ezt a történelmi kísérletet. Az azonban egyértelműnek látszik, hogy már a dollár rögzített aranyparitásának 1971-es felmondása, majd az 1974-81 közötti két menetben lezajló energia árrobban(t)ás jelezte, hogy megkezdődött a történelmi színpad (vagy inkább mutatványos-bódé) átrendezése. Reagan és Thatcher hatalomra kerülése világossá tette, hogy a szépreményű próbálkozásnak vége, elkezdődött a „reform”. Az új hatalom-gazdasági ideológia, amelyet neoliberális közgazdaságtanként szoktak említeni elméleti téziseiben világossá teszi, hogy a fő ellenfél az állam. A késő modernitás állama, amely, mintegy puffer-zóna megpróbálta a „tőke” és „munka” permanens planetáris polgárháborúval fenyegető konfliktusát „kompromisszumos” megoldással enyhíteni. A nem rég elhunyt Nobel díjas amerikai közgazdász Milton Friedman, aki annak a „Chicagói iskola” nevű világhatalmi központnak a vezéralakja lett, amelyet a II. világháború előtt az USA-ba menekülő Leon Straus alapozott meg, aki mielőtt elhagyta Németországot még teljesen összebékíthetőnek vélte Lev Davidovics Bronstein („Trockíj”) és Adolf Schikelgruber („Hitler”) törekvéseit. Az USA mai uralmi elitjének fő bázisát jelentő „neo-konzervatívok” most már két nemzedéke máig is őt tekinti törekvései történelmi talapzatának. Friedman híres, szellemesen cinikus szlogenje, miszerint „The business of the businesss is the business” e lét-szerveződési modell lényegét minden elméletnél frappánsabban és őszintébben fogalmazza meg. Azt jelenti ugyanis, hogy, ha a tőke képes üzemgazdasági szinten profitot termelni, akkor tökéletesen érdektelen, hogy egy, esetleg két nagyságrenddel nagyobb lét-roncsolást okoz az emberi létezés külső (ökológiai) és (belső) természetében. Akárhogyan is próbálja a globalitás világhatalmi rendszere és az annak ideológiai alapjaként működő neoliberális „main-stream” közgazdaságtan mindezt a világ hatékony üzemeltetése egyetlen üdvözítő feltételeként beállítani, a világ folyamatai inkább ennek az ellenkezőjét látszanak alátámasztani. A liberalizálj, deregulálj, privatizálj neoliberális parancsa, mint már jeleztük a mindent elpusztító burjánzás metaforája.
Hogy Európa és Amerika mennyire meghasítottá vált ebben az összecsapásban, azt jól szemlélteti az Economist címlapja, amelyen egy hatalmas tektonikus törésvonal választja ketté az eddig egységes(nek látszó”) Nyugatot, azzal a drámai kérdéssel, hogy „How deep is the rift?”, vagyis „Milyen mély a törés?”
Ez az egyre mélyülő árok egyúttal azt a régóta gyanítható tényt is világossá tette, hogy a „jobb és baloldal” megkülönböztetés egyre alkalmatlanabb arra, hogy segítségével a politizációs térben tájékozódni legyünk képesek. Az elmúlt két-három évtized során ugyanis a nyugat európai politikai térnek mind a „baloldali”, mind a „jobboldali” szereplői között egyaránt megtalálhatók azok, akik a globalitás apologetikáját fesztelenül kapcsolják össze a gátlástalan, cinikus kollaboráns-komprádor attitűddel, de olyanok is, aki az adott „lokalitás” stratégiai érdekeinek és értékeinek képviseletét vélik törekvéseik alapjának.
Ezt az ideológiai téren is tükröződő meghasítottságot jól tükrözi a már többször említett Economist, amely szívesen tünteti fel magát a független és tárgyilagos újságírás történelmi csúcspontjaként, ám ez nem nagyon akadályozza meg abban, hogy rendszeresen a következő kifejezésekkel írja le ezt az összeütközést. Hogy a törésvonal két oldalán álló komlexumokat a „traditional statist dogmatism” és az „unavoidable economic facts” fogalmakkal illesse, vagyis tradicionalista etatista dogmák rabjának minősítse az egyik oldalt, míg nemes egyszerűséggel a „kétségbevonhatatlan gazdasági tényekre” épülő hibátlan logikával gondolkodónak állítsa be a másikat. Nem marad el mögötte persze a globalitás értelmező-hatalmának másik „zászlós hajója” a Financial Times sem. Egy nappal az MSZP 2004. szeptemberi miniszterelnök-jelöltet választó kongresszusa előtt budapesti tudósítója úgy fogalmazott, hogy „a szocialisták holnap a magyar Tony Blair és Leonyid Brezsnyev között választhatnak majd”. Nehéz elképzelni, hogy ilyen finom, differenciált és persze tárgyszerű megközelítés nyomán ne lenne képes bárki az „adekvát” vélemény kialakítására.
Lássuk most röviden az időzavarba került „Negyedik Birodalom” urai által „strukturális reformoknak”, a magyar kollaboráns elitek által inkább „államháztartási reformnak” nevezett brutális hatalom-gazdasági erőszak-intézmény fő „toposzait”, amelyeknek stratégiai lényege a valóság ellenállása következtében rohamosan növekvő birodalom-üzemeltetési fajlagos költségek fedezetének kíméletlen kiszivattyúzása a világ valamennyi lokalitásából. Annyira valamennyiből, hogy ez alól, mint említettük, maga az USA földrajzi értelemben vett „teste” sem kivétel. Ha nem lenne a „két Amerika” között különbség, elég nehéz volna megmagyarázni, hogyan lehetséges, hogy a világ leggazdagabb „országában”, a földrajzi értelemben vett USA-ban közel tíz millió ember él afrikai körülmények közötti elképesztő nyomorban, ahol pl. a férfiak mortalitási és morbiditási mutatói az Ugandai szintet sem érik el. A Katrina hurrikán ideológiai értelemben vett „collateral dammage”-ként fellibbentette a fátylat erről az iszonyú világról, és néhány nyers adat világossá is teszi, hogy nincs „kivételezés”. Az USA-ban a minimálbér kb. havi 700 dollár, miközben mai áron számolva a 70-es évek elején kb. 1200 dollár lehetett, és utoljára valamikor az ötvenes évek elején volt ilyen alacsony, mint ma.
A másik „pólus” minőségét jelzi, hogy a Bush kormányzat adócsökkentései nyomán az adózóknál maradó összeg 40%-a a felső 1%-nak jutott. Pedig aligha gondolhatjuk komolyan, hogy ennek a rétegnek e nélkül a 3 ezermilliárd dolláros plusz nélkül megélhetési gondjai támadtak volna. Már, csak azért sem mert míg az ötvenes években egy CEO (vezérigazgató) átlagosan 50-szer keresett többet, mint a minimálbéren lévők, ma kb. 500-szor(!).
A „strukturális reformok” fő célja a „lokalitások” védekező képességének végleges szétroncsolása annak érdekében, hogy lehetőség szerint semmi ne akadályozza az erőforrások szabad kiszivattyúzását. Vagyis a globalitás erői szabad hozzáférést („open acces”) követelnek a helyi választók által a lokalitások értékmezőinek megvédésére és gondozására felhatalmazott elitektől, amit fenyegetés-fegyelmezéssel, vagy korrumpálással („stick and carrot”) általában nehézség nélkül el is érnek. A liberalizálás, deregulálást, privatizálás általános parancsai mellett van néhány olyan nagy erejű kérdés is, amelyre már itt fel kell hívni a figyelmet, noha részletesebb kifejtésükre majd a magyar helyzet elemzésénél kerítünk sort. Mivel a tőke lappangó örök törekvése, a 24 órás napi munkaidő nulla bérért, konstrukció megváltoztathatatlan fiziológiai korlátokba ütközik, alkalmazása csak „minőségi” értelemben képzelhető el. Vagyis úgy, hogy a „munkaerő állat” dimenziójában a munkaerő árát folyamatos eróziónak teszik ki, ám az újratermelésének árát a „piacosító reformok” segítségével folyamatosan és gyors ütemben emelik. Az ebbe a harapófogóba egyre inkább beszorított „munkaerő állat” ráadásul a növekvő nyomás következtében kénytelen állandó „stand by” állapotban lenni, tehát demonstratívan jelezni, hogy minden túlmunka-végzésre „készségesen” hajlandó, mert, ha nem ezt teszi, értelemszerűen ő lehet az első áldozata a következő „racionalizálás”, „out-sourcing” stb. fogalommal illetett alig leplezett erőszaknak.
Az oktatás, az egészségügy és a nyugdíj rendszer „globalo-privatizálásának”, tehát az „államháztartási reform” fő elemeinek éppen az a célja, hogy ez a csapda minél hamarabb bezáruljon a munkaerő állatok körül. A „fogyasztóerő-állat” dimenziójában is hasonló folyamatok mennek végbe. A globális értelmező-, és tematizációs hatalmak „soft” terrorja által precízen távirányított engedelmes fogyasztó a „tudat-bővítők” hatására térben és időben végtelen felé tágítja fogyasztó-képességét, és ezzel lényegében a pénzforgási sebességet növelő „biológiai nyúlvánnyá” válik. Térben: vagyis akkor is fogyaszt, és azt is, amikor és amire semmi szüksége nincs (sőt, ami akár pusztítja épségét és egészségét!), de a karakterében raffináltan előállított hamis-szükségletek hajtó-erejének már képtelen ellenállni. Időben: vagyis, akkor is fogyaszt, ha ennek már, éppen a munkaerő állatként való növekvő arányú kifosztása következtében, nincs meg a fedezete. Erre szolgál a korlátlan hitel-felvétel, a rohamos gyorsaságú eladósodás, a hatalmasra fújt „bubble economy”.
A nyugat európai társadalmak és elitjeik láthatólag egyre kevésbé képesek a növekvő öko-szocio-kulturális feszültségeknek akár csak a megfogalmazására is, a megoldásról nem is beszélve. Mindez növekvő frusztrációt, elégedetlenséget okoz, ami még tovább rontja a konstruktív diskurzus-mezők felépítésének esélyét. Nyugat Európában ez még nem vezetett el a Kelet Európában és különösen Magyarországon már vészjóslóan mélyülő „verbális polgárháborúhoz”, de ennek kockázata láthatólag ott is növekszik. A helyzet döntő fontosságú eleme, hogy az Európai Unió elitjei egyre távolabb látszanak kerülni az „adekvát narratíva” megteremtésétől. Az elitek nagy része ugyan érzi, hogy a main-stream neoliberális „elbeszélési mód” folyamatos használata egyre több „kockázattal és mellékhatással” jár, de, vagy belső meggyőződésből, vagy cinikus számításból, kitart e diszfunkcionális megközelítési-mód mellett. Ráadásul a 2001. szeptember 11.-e utáni új birodalmi építkezés „elbeszélésére” való képtelenség kezd végzetes következményekkel járni. A német-francia tengely nemcsak, hogy képtelen volt megakadályozni, hogy az akkor még formálisan az Európai Unióba fel sem vett országok uralkodó csoportjai fesztelen és cinikus természetességgel csatlakozzanak a „Negyedik Birodalomhoz” a „nyolcak levelében”, de valójában még a helyzet felismerésére is képtelennek bizonyult. Arról nem is beszélve, hogy döntéseiből ítélve változatlanul képtelen a kelet és közép európai társadalmak valóságos állapotának a megértésére. Mindezt jól mutatják azok a reakciók is, amelyeket a Magyarországon kialakult helyzetre adtak az elmúlt hónapok során.
Európa tehát elveszteni látszik szinte minden előnyét, amelyet a világ re-szakralizációs fordulatának esélyeit illetően a XX. század folyamán felhalmozott. Bár időnként mutatja jeleit annak, hogy képes felmérni a „Negyedik Birodalom” pusztító lét-stratégiájának végzetes következményeit, hisz az iraki invázió elleni tiltakozása, és a neoliberális roncsolás elutasítása, vagy legalább is térnyerésének lassítása erre látszanak utalni, de a hibás narratíva újra és újra hamis irányokba tereli. Hisz nincs koherens stratégiája sem a Birodalom három riválisának kezelésére, sem a neoliberális globalo-szivattyú hidraulikájának gyilkos logikájával szemben. Sőt például a Lisszaboni folyamat nevű „reform” kezdeményezésével éppen ő maga rögzíti azt a manipulált hamis logikát, hogy Európa „van lemaradva” a neoliberális globalo-reformok terén, és ezek gyors bevezetése jelentheti Európa „felzárkózását”. Ez a tragikomikus, de hosszú távon egyértelműen öngyilkos stratégia is jól jelzi, hogy Európa nem képes kitörni a részben általa is gerjesztett hamis értelmezési keret ketrecéből. Pedig súlyosbodó népesedési helyzete, és az ezzel szorosan összefüggő bevándorlás által kiváltott roppant méretű szocio-kulturális konfliktusok olyan időzített szerkezeteknek bizonyulhatnak, amelyeknek lehetséges következményei végzetesek. Ráadásul Kelet és Közép Európa nemcsak hogy nem jutott túl a „rendszerváltás nehezén”, hanem, mint azt a továbbiakban bizonyítani igyekszünk pusztító válság közepette éppen most kezdődött el a „rendszerváltás rendszerének” az összeomlása. E folyamat főbb összefüggéseit Magyarország példáján igyekszünk részletesen szemléltetni.