Második tétel, avagy „civilizációk összecsapása”?

A szeptember 11.-éhez hasonló történések valóságos mozgatórúgóit és mélyszerkezetét a dolog természetéből adódóan, soha nem ismerhetjük meg. Máig is így vagyunk például a Reistag felgyújtásával, vagy a Kennedy gyilkossággal. Két fontos támpontunk azonban általában lehet: az egyik, hogy ami történt, az, bizonyosan nem úgy történt, mint ahogyan azt a hivatalos verzió állítja, a másik pedig, hogy a hosszú távú következmények fokozatosan mégis csak „kirajzolják” azokat a mélyben meghúzódó okokat, indítékokat és szereplőket, amelyek közelebb vihetnek minket a valóság megértéséhez.

Hogy a 2001. szeptember 11.-i események „úgy” bizonyosan nem történhettek meg, ahogyan azt az „official version” állítja, az, ma már közhely. Nyilvánvaló képtelenség, hogy egy több száz, vagy akár több ezer ember több évig tartó hatalmas anyagi erőforrások koncentrálását igénylő és legalább három kontinensre kiterjedő összeesküvését néhány fanatikus irányíthatja egy afganisztáni barlangból egy szál mobil telefonnal, és, hogy mindez teljesen kívül marad a dollár tíz milliárdokért éppen mindennek elhárítása céljából üzemeltett szervezetek látókörén. És akkor még nem is említettük az akció-sorozat befejező aktusának roppant bonyolultságú tudást, logisztikai összehangolást igénylő feladatait, amelyeknek precíz végrehajtása még akkor is hihetetlen bravúr, ha mindezt az amerikai intézményi rendszer „belsejéből” sokan és folyamatosan segítik. (Ráadásul a hivatalos verzió ez utóbbira nemcsak, hogy nem utal, de teljességgel ki is zárja!)

A rövidesen kifejtésre kerülő következményekből viszont az, ma már egyértelműen kirajzolódik, hogy a globalitás birodalma számára e merényletekre múlhatatlanul szükség volt, mert a birodalom-építésének soron következő feladatai végrehajtásához olyan felhatalmazásokat kellett szereznie, amelyeket csak egy ilyen megrendítő erejű csapásra hivatkozva remélhetett megkapni. Hogy a történés „casus belli”, azt különösebben nem is tagadta a birodalom már az esemény után sem, sőt máig is a „terrorizmus elleni háború” a hivatalos neve mindannak, ami az óta zajlik. Az tehát, hogy ma világháború folyik, az nem egy alaptalan dramatizáló feltételezés, hanem a korszak „hivatalos” megnevezése. A továbbiakban arra teszünk kísérletet, hogy felvázoljuk, miért vett új fordulatot a, hipotézisünk szerint Földünkön egyébként is zajló, permanens planetáris polgárháború.

Mielőtt azonban ebbe belekezdenénk egy terminológiai kitérőt, kell tennünk. Amikor a „birodalom” kifejezést használjuk, az nem automatikusan „Amerikát” jelenti. A globalitást, mint új lét-módot igazgató „birodalom” ugyanis, szemben a történelem eddig megismert birodalmaival nem, vagy nem elsősorban a földrajzi térhez kötődő fogalom, hanem egy szimbolikus térben létező konstrukció. Az kétségtelen, hogy a földrajzi értelemben vett „Amerika” e szimbolikus térben létező birodalom szempontjából kitüntetett „műveleti terület”, de a birodalom fontos elemei, hálózatai, intézményei nem feltétlenül itt találhatók, sőt a földrajzi térben való konkrét elhelyezkedésük egyre inkább indifferens. Amerika tehát kettős szerkezetű, egyrészt a „nemzet-államként” létező USA, másrészt a globalitás birodalma, amely történetesen egy USA nevű helyi társadalom fizikai terét használja „hálózati központként”. Hogy a kettő mennyire nem azonos, az jól kiderül abból például, hogy ez a „birodalmi” Amerika gátlástalanul rabló-gazdálkodik akár saját „nemzet-testével” is. Ennek drámai bizonyítéka az afrikai szinten élő amerikai „underclass”, amelynek iszonyú helyzetéről a Katrina hurrikán következményei során, mintegy „véletlenül” értesülhettünk. És történik mindez a világ leggazdagabb országában, amelyet pedig aligha az erőforrások hiánya akadályoz meg a helyzet „konszolidációjában”.

Bár a globalitás lét-módjának stratégiai célja a „valóságos” valóság lázadásának kiküszöbölése volt a mesterséges valóság megteremtésével, a „projekt” sikerességét az utóbbi időben egyre több mozzanat kezdi kétségessé tenni. A két legfontosabb ökológiai és szocio-kulturális okot az alábbiakban részletesen is kifejtjük.

A nyugatias modernitás látszólagos sikerességét és erre épülő világuralmát két fontos tényezőnek köszönheti. Az egyik, hogy az agresszív de-szakralizációjával szemben a világ más kultúrái sokáig teljesen védtelennek bizonyultak. A másik, eddig talán kevésbé feldolgozott mozzanat, hogy felívelésének ökológiai alapját a fosszilis energia-források felszabadítása jelentette. Először ez utóbbit érdemes alaposabban szemügyre venni.

A modernitás kapitalizmusának expanziója semmiképpen nem épülhetett az emberiség által addig használt energia-források talapzatára. Az ugyanis, az emberi és állati izomerő, illetve az igen gyenge hatásfokkal használt szél és vízenergia, a kapitalizmus világméretű terjeszkedésének sem össz-energia igényét, sem fajlagos energia felhasználás-intenzitási igényét meg sem közelítette. Egész egyszerűen hiányzott a „kritikus tömeg”! Bármilyen furcsán is hangzik, de, ha a Nyugat nem talál rá a fosszilis energiákra, és nem tanulja meg az azokkal való rablógazdálkodást, akkor a kapitalizmus már a 18. század során elmerül a saját maga-keltette reprodukciós katasztrófák lét-örvényeiben. A két elem úgy kapcsolódik össze, hogy a kultúrák leigázásához energia kellett, és a kultúrák leigázása szolgáltatta az erőforrásokat az energia-rablógazdálkodás felépítésére, vagyis lét-roncsoló szinergia alakulhatott ki.

A ma létező szén, kőolaj és földgáz készletek nagyjából kétszáz millió év alatt jöttek létre, és a nyugatias modernizáció kapitalizmusa kb. kétszáz év alatt tüzeli el őket. A techno-evolúció tehát képes volt milliószorosára gyorsítani a természeti evolúciót, és ez az öngerjesztő dinamika 1850 és 2050 között folyamatos gyorsulást követően feltehetőleg lassítás nélkül rohan neki a „lét falának”. A fosszilis energiák ilyen módon való felhasználása ugyanis mind az „input”, mind az „output” oldalon abszolút fizikai korlátokba ütközik. A mennyiségük véges, hisz keletkezésük százmillió éve befejeződött, és néhány ezer éven belül bizonyosan nem indul újra, vagy, ha mégis, az, az emberiség számára sokkal fenyegetőbb hír lenne, mint a teljes kimerülésük. Ennél is drámaibb az „output” oldal, az emberiség ugyanis ezzel az egy milliószoros gyorsítással olyan brutálisan avatkozott be a Föld nagy cirkulációs rendszereibe, aminek potenciálisan végzetes következményeit csak most kezdjük megérteni. A szén-körzés bonyolult komplexuma több százmillió év alatt formálódott ki, és vált az elmúlt néhány tízezer év alatt egy igen finom és kényes egyensúlyokra épülő struktúrává. Egymással hihetetlenül bonyolult kapcsolatban lévő visszacsatolásos mechanizmusok, „termosztátok”, egész rendszere gondoskodik arról, hogy a példátlanul meleg és rendkívül kiegyensúlyozott klimatikus viszonyok fennmaradjanak. A modernitás és az ezt eltipró globalitás e termosztátok jelentős részét máris összeroncsolta, és jó úton van a teljes megsemmisítésük felé. A szénkörzési rendszer egyensúlyának felborulása hihetetlenül rövid idő alatt magával ránthatja a víz és lég-körzési rendszereket is, és ennek akár egy emberöltő alatt megmutatkozó következményei a legsötétebb katasztrófafilmek jóslatait is messze túlszárnyalhatják.

Mindez tehát arra utal, hogy ez a gigantikus techno-evolúciós „krematórium”, hiszen végül is valaha élt élőlény-testvéreink holtesteit égetjük el a közvetlen anyagi haszonszerzéstől hajtott önpusztítóan cinikus gátlástalansággal, végzetesnek bizonyulhat. A globalitás „mesterséges (nem lázadó) valóság” felépítésére irányuló mega-projektje tehát a „külső természet” ellenállásán meghiúsulni látszik. De hasonló következmények mutatkoznak az emberi „belső természet” tereiben is.

Ha az ökológiai értelemben vett bukás végső oka a de-szakralizációval szemben spontán keletkező lázadás, akkor ez még inkább igaz a szocio-kulturális belső természeti rendszerekre, így most röviden ezeket tekintjük át.

A nyugatias modernizáció kapitalizmusának világméretű diktatúrája tehát történelmileg a kettős lét-agresszióra épül. Mind a világ ökológiai, mind szocio-kulturális értékmezőit kiaknázandó nyersanyaglelőhelyként, illetve hulladék-tárolóként kezelte és kezeli ma is. Mindeközben olyan kultúrákat roncsolt szét, esetenként semmisített meg, amelyeknek „üledékei” ma már igen súlyos fenyegetést jelentenek. Afrika és részben Latin Amerika gigantikus globalo-latrinává változott.

A három legerősebb és kulturális talapzatát mélységében tagoltan megvédeni képes három civilizáció azonban, bár egészen eltérő stratégiákkal, de megkezdte védekezését, sőt részben ellentámadását, amit a „re-szakralizáció” első, bár egyelőre elég fenyegető megjelenéseként értelmezhetünk. Az alábbiakban tehát Kína, India és az iszlám szembefordulási kísérleteit próbáljuk áttekinteni. Mindjárt elöljáróban nem árt rögzíteni, hogy e három civilizációnak „személyes elszámolni valója” is van a Nyugattal. Eltérő történelmi tér-időkben, de mindhármuk esetében az alávetés olyan brutális és megalázó módjait használta velük szemben a Nyugat, hogy ez feltehetőleg igen mély nyomokat hagyott, amelynek következményei nehezen kiszámíthatók. Ráadásul azt sem árt felidézni, hogy mindhármuk olyan szocietális univerzumokkal rendelkeztek évszázadokon, sőt évezredeken át, amelyek társadalmi, gazdasági és kulturális teljesítménye, demográfiai potenciálja meghaladta az akkori Nyugatét, sőt az annak „előd-szervezeteként” felfogható Római Birodalomét is.

A XXI. század döntő jelentőségű fejleménye éppen az, hogy ezek a szakrális mélyszerkezetüket tekintve a nyugatias létszerveződési mód minőségét messze meghaladó onto-szociális értékekkel rendelkező kultúrák most mégis a nyugatias modernizáció és globalizáció lét-módját használják fel…hogy mire is? Ezt pontosan ma még aligha lehet megmondani. Egyelőre csak azt látjuk, hogy az őket hihetetlen brutalitással kifosztó és megalázó Nyugat lét-roncsoló eszközeinek, techno-evolúciós intézményeinek virtuóz alkalmazásával mintegy saját fegyverét fordítják kifosztójuk ellen még hozzá olyan sikeresen, ami minden képzeletet felülmúl. Közben persze az is kiderülni látszik, hogy mindez roppant intenzitású lét-szerveződési feszültségeket is kelt, hiszen mindhármuk esetében egy szakrális talapzatát még mindig örző szocietális univerzum alkalmazza elképesztő lendülettel a de-szakralizálás pusztító, nyugatias technológiai értelemben vett, valamint pszicho- és szocio-technikáit. Mindennek nyomán hatalmas dimenziójú környezet-pusztítás, és vészjósló szocio-kulturális lepusztulás is végbemegy értéktereikben. Kína a világ népességének 20%-át adja, de az üzemi balesetekben az egész világon elhunytak több, mint fele Kínában hal meg, a bányaszerencsétlenségben elpusztultaknak pedig majdnem a 70%-a. Ez azt látszik megrendítő módon igazolni, hogy bármi lesz is a gigantikus „lét-mód játszma” végeredménye, ezek a Nyugat ellen a Nyugat fegyvereivel lázadó szocietális univerzumok iszonyú árat fizetnek a játszma megnyerése érdekében.

Kína gazdasági növekedése most már gazdaságtörténeti kuriózum, mert soha egyetlen ország modernizációs folyamatának „take-off” periódusa nem produkált ilyen hosszú ideig ilyen magas növekedési ütemet. Mindez a Nyugat uralta világgazdaság hatalmi rendszerét fergeteges gyorsasággal alakítja át. Óriási import keresletet teremt minden nyersanyag és energiahordozó iránt, és szinte letarolja a világ export piacait, leírhatatlan feszültségeket teremtve a világkereskedelem eddig fennálló rendszerében. A világtörténelem legnagyobb deviza-tartalékát felhalmozva Kína több mint ezermilliárd dollárnyi amerikai államkötvényt birtokol már, így aligha véletlen, hogy a Wall Street utca táblája elé a „Great” szót biggyesztve az Economist már a címlapján utal az új világ-pénz-hatalmi komplexum létrejöttének tényére. Demográfiai súlya és hatalom-gazdasági térnyerése akár egy-két évtizeden belül is a Nyugat globális birodalmának kihívójává teszi Kínát, visszaadva számára azokat a világhatalmi pozíciókat, amelyeket a XIX. század elejéig a Nyugattal szemben elfoglalt. Ráadásul globális hatalmi tényezővé válásának van egy olyan dimenziója is, ahol a Nyugat tökéletesen eszköztelen a kínai szocietális iniverzum térnyerésével szemben. Ez a jobb híján „mikro-globalizációnak” nevezhető folyamat, amelynek során, kihasználva a már egy évszázada meglévő alapszerkezeteket, Kína sikeresen épített ki egy rejtett világhatalmi struktúrát, a családi mikro-vállalkozások ma már egész Földünket átszövő hálózatát. A legszerényebb becslések szerint is legalább tíz millió kínai család él ma már az öt kontinens szinte valamennyi országában, beleértve Fekete Afrika „legsötétebb” zugait, vagy éppen Amazónia őserdeit. Az is egyre nyílvánvalóbb, hogy a Mennyei Birodalom évezredes tudásait rekonstruálhatatlanul finom hálózatokon keresztül professzionális módon használja fel e gigantikus rendszer tökéletes összehangolására, arra, hogy mindenütt képesek legyenek komplex társadalmi-gazdasági-kulturális értelemben egységes egészként fellépni a világhatalmi törekvéseik eszközeiként. Akár egyetlen évtizeden belül kiderülhet, hogy a világ teljes termék- és szolgáltatás igényét Kína, akár egyedül is képes kielégíteni (de Indiával együtt egész biztosan!) a jelenlegi átlagos árak töredékét jelentő ellenértékért. Ez azonban a Nyugat munkavállalói számára végzetes következményekkel járna. Aligha véletlenül fogalmaz úgy az Economist, hogy a „világ kapitalistái paradox módon egy kommunista diktatúrának köszönhetik jó szerencséjüket”. Vagyis az átlagos nyugati bérek kevesebb, mint egy tizedéért a kínai munkás szinte minden, a világpiacok számára szükséges terméket, vagy szolgáltatást képes előállítani.

Bár a három nagy komplexum közül egészen biztosan India Nyugat általi kifosztása volt a legalaposabb, ehhez képest ez a szocietális univerzum mutatja a leginkább „low profil” lázadást kifosztói ellen. Sőt, egyelőre legalább is, nem látszanak nyomai a másik két rivális (különösen az iszlám!) esetében már felsejlő tektonikus törésvonalaknak. Ennek részben az lehet az oka, hogy spirituális értelemben ez a roppant méretű, és mélységű univerzum mindig is bölcs derűvel szemlélte az izgága fehér ember diadalmas előrenyomulásnak álcázott kétségbeesett menekülését a benne növekvő spirituális űr elől. India politikai elitjei számára részben nyílván taktikailag is célszerű az, egy másik dimenzióban szintén riválisként feltűnő, iszlámmal szemben árnyaltabb stratégiában lázadni a Nyugat ellen. A szubkontinens geopolitikai helyzete, elképesztő erejű demográfiai potenciálja, és hatalmas lendületű elektronikai-informatikai térnyerése, kutatás-fejlesztési dinamikája, sőt egyes hagyományos nehézipari globalo-pozíciók megszerzése, és végül, de nem utolsó sorban intenzív hagyományos és nukleáris fegyverkezése azonban összességében azt jelzi, hogy a XXI. század végére feltehetőleg visszanyeri a világtérben a XVII. század előtti évezred során elfoglalt pozícióit.

India nagyjából éppen a közepén fekszik annak a roppant méretű civilizációs övezetnek, amely Marokkótól Pápua Új Guineáig húzódva az iszlám kulturális dinamikáját testesíti meg. Bár az iszlám soha sem volt képes arra, amire két imént említett riválisa, hogy civilizációs univerzumát egyetlen országként „üzemeltethető” komplexummá szervezze, de világ-stratégiai törekvéseinek teljesítését mindez nem nagyon látszik megakadályozni. (Tegyük hozzá, ha ez valaha is sikerült volna, vagy sikerülne a jövőben, ezt követően már aligha lehetne riválisa a Földön.) Az övezet, és ez akár metafora is lehetne, mint egy varázslatos „perzsa szőnyeg” hihetetlenül színes, tarka képet mutat. Elitjei és népei, bár a Nyugat általi kifosztásuk mélysége meg sem közelíti azt, amit Kína és különösen India elszenvedett, a Nyugattal szembeni igen erős és növekvő gyanakvásuk és vagy legalább is averziójuk valójában folyamatosan nő. Ezt ugyan a legkülönbözőbb taktikai lépésekkel igyekeznek együttműködésnek álcázni, és alapvető áramlataik egyes „tér-időkben” egymás ellen is ádáz csatákat vívnak, az azonban egyre világosabban látszik, hogy a nyugatias modernitás, és az erre épülő globalitás létmódjának legmilitánsabb kihívója az iszlám. Sőt, minél inkább sikeres(nek látszik) e lét-mód benyomulása az iszlám szocio-kulturális létének hétköznapi mikro-struktúráiba, annál hatalmasabb erők ébrednek a tektonikus mély-szerkezetekben. A Nyugat iszlámmal kapcsolatos végzetes tévedésének lényege abból a tényből ered, hogy a Nyugat valóban elhinni látszik saját hatalmi ideológiáját arról, hogy a liberális demokrácia, jogállam, piacgazdaság hamis meta-fogalmaival leírható rejtett de-szakralizációra épülő erőszak és diktatúra „minden világok legjobbika”. Ahogyan, Hegel és Kant után „szabadon” Francis Fukuyama fogalmazta, az emberiség a globális liberális kapitalizmussal eljutott végső fejlettségi fokára, beköszönt az örök béke és jólét korszaka, vagyis, művének címével élve eljött „A történelem vége”. Szó se róla 2001. szeptember 11.-én egy pillanatra valóban úgy látszott, hogy vége a történelemnek, de tartok tőle, Fukuyama és követői ezt nem egészen így képzelték el. A nyugati ember súlyos, végzetes tévedése, hogy elhinni látszik, lét-módja neki magának, de egyúttal az egész emberiségnek a „természetes” állapota, és minél hamarabb éri ezt el a Föld többi része, annál jobb. Mint eddig bizonyítani igyekeztem, ez feltehetőleg nem egészen így van, sőt.

Az iszlám számára mindez az emberi létezés belső egyensúlyait elpusztító lét-roncsoló szerveződési mód, és mi tagadás, ebben igaza is van. A nyugati embernek, még ha önmagát mélyen vallásosnak tartja is, a vallás legfeljebb egy „érdekes hobbi”, a többségnek pedig még ezt sem jelenti. Ez a szemléleti korlátoltság teszi lehetetlenné, hogy megértse, vagy legalább átérezze, hogy más kultúrák esetében ez nem így van. A nyugati embernek eszébe sem jut, hogy vallásának „világ-szervező értelmét” és az ebből származtatható morális parancsokat a hétköznapok során komolyan be is tartsa, így aztán nem tudja elképzelni, hogy vannak olyan kultúrák, ahol viszont ezek be nem tartása az elképzelhetetlen.

Aminek tehát tanúi vagyunk, az nem más, mint az iszlám, és elmosódó pasztell színekkel ugyan, de Kína és India ősi kultúráinak re-szakralizációs kísérlete az emberiséget evolúciós zsákutcába hajszoló Nyugat lét-rontó de-szakralizációjával szemben.

Összefoglalva most már az eddigieket, a XX. század második harmadától kezdve a nyugatias modernitás a permanens világ-polgárháború fenyegetésével nézett szembe, és így evolúciós válaszút elé került. A választás ontológiai lényege, hogy vagy egy re-szakralizációs kísérletbe fog bele, vagy a de-szakralizációt viszi tovább, kvázi-végtelen mélységekbe. A válaszok nyalábja meglehetősen ellentmondásos képet rajzol ki. A Roosevelt féle New Deal és a II. világháború utáni nyugat európai jóléti állam óvatos tájékozódás a re-szakralizáció felé. Ám ezzel párhuzamosan a Nyugat „belsejéből” vezérelve és finanszírozva két szélsőségesen de-szakralizációs globális diktatúra felépítése is elkezdődött, a fasizmusé és a kommunizmusé. Ez volt tehát a globalitás „Első Birodalmának” konfúz ön-felépítési kísérlete, amely a II világháború végével le is zárult. A „Második Birodalom” nagyjából a 80-as évekig tartott, és ennek keretei között „Euramerika” folytatta óvatos re-szakralizációs kísérletét „Amerópa” azonban már elkezdte felépíteni a „valóság leváltására” alapozódó lét-modelljét. Ám miután a 80-as évektől ez utóbbira látszólag minden készen állt, a „szocializmus” oligarchikus politikai kapitalizmusa elvégezte feladatát, vagyis brutálisan letarolta a Kelet Európát még védő szakrális lét-zárakat, védtelenné tette ennek érték-tereit, előkészítve így a kifosztó hidraulika felhelyezésére, amely aztán „rendszerváltás” néven végbe is ment, elkezdődhetett a „Harmadik Birodalom” létrehozása. Kína és India hosszas előkészítés után alkalmassá vált, az akkor legalább is úgy látszott teljesen „kézben-tartható” felnyitásra, és az iszlám is, a szovjet birodalom afganisztáni kalandba való ügyes belerángatásával a nyugatias globalitás jól kézben tartott eszközének tűnt fel.

Tehát elérkezni látszott az idő a „reformra”. Vagyis arra, hogy a „valóság leváltása” nyomán úgy lehessen vissza-alakítani (RE-FORMÁLNI!) a kapitalizmus eredeti brutalitását az egész Földön, hogy ezt már semmilyen lázadás ne kísérje. A tőke ugyanis soha nem lesz képes megszabadulni a „24 órás napi munkaidő nulla bérért” konstrukció bűvöletétől, ez ugyanis a „versenyképesség” (profitábilitás) legvégső fizikai határa. A tőke tehát felesleges erőforrás pazarlásnak tart minden ettől „szoftabb” megoldást. A 80-as évek neo-liberális „re-formjai” tehát a valóság leváltásával ezt a folyamatot kívánták elindítani.

2001. szeptember 11.-ével azonban elkezdődött a „Negyedik Birodalom” felépítése, a globalitás urai ugyanis idő-zavarba kerültek. (Aligha véletlen, hogy a Mátrix típusú „kibeszélő” filmek, és a Michael Crichton „Negyedik Birodalom” című „globalo-krimije” segítségével a globalitás urai igyekeznek ezeken a transzcendens csatornákon keresztül is „elengedni a gőzt”.). De ebbe a vonulatba tartozik most már 23 nyelvre lefordított, magyarul is megjelenő bestseller, John Perkins „Egy gazdasági bérgyilkos vallomása” című könyve is, amelyben a szerző több évtizedes CIA múltját feltárva részletezi, hogy a globális birodalom hogyan folytatja „üzemszerűen” a világ „lokalitásainak” szétroncsolását, a helyi elitek megfélemlítésével és/vagy korrumpálásával.). Kiderült, hogy a valóság-leváltási projekt technológiai feltételei még nem igazán adottak, és a valóság lázadási potenciálja sokkal nagyobb, sőt növekvő mértékű, mind ökológiai, mind szocietális értelemben. E kettős lázadás főbb szerkezeti elemeit próbáltuk az előzőekben felvázolni.

A fosszilis energiák kettős szorítása, az inputok (források kimerülése), és az outputok (a környezeti terhelhetőség végső határai, üvegház hatás, globális felmelegedés stb.), másrészt a nyugati globalizáció ellen lázadó, a Nyugatot saját fegyvereivel legyőzni akaró, új re-szakralitást hírdető három rivális, Kína, India és az iszlám. A nyugati globalitás urainak, ha ki akartak lépni az időzavar csapdájából, cselekedniük kellett. Szeptember 11.-e diszkrét megtörténni engedése („let it happen”) éppen ezt a célt szolgálta. A korlátlan cselekvési szabadságra adott globális-egyetemes legitimitás. A „terrorizmus elleni háború” meghirdetésével azt is jelezte, hogy ez valóban a „JÓ” apokaliptikus küzdelme a „ROSSZ” ellen, új Armagedon tehát.

Irak és Afganisztán, majd a távlati célok szerint Irán és Szíria agresszív megszállása azért látszott (látszik) elkerülhetetlennek, mert ezzel átmenetileg mindkét probléma megoldódik, vagy legalább is „kezelve van”. Az egyik a három rivális (Kína, India, iszlám) közvetlen fenyegetésre épülő ellenőrzése. A Boszporusz és India közötti tér feletti totális rendelkezés azt jelenti, hogy innen nem csak kényelmesen „belőhető” mindhárom rivális, hanem azt is, hogy egyúttal a fosszilis energiaforrások kimerülésének korszakában a legmilitánsabb rivális, az iszlám kezében lévő leggazdagabb lelőhelyeket nyers katonai erővel is kontroll alatt tartja. Ebben a pontban ugyanis a nyugatias lét-szerveződés leggyengébb elemét ismerhetjük fel. Ha ugyanis a szakrális értelemben vett legfőbb onto-szociális ellenfele ráadásul még az egész modernitást ökológiai oldalról is megalapozó fosszilis energia-forrásokat is a kezében tartja, ráadásul az élet legnyersebb alapját jelentő demográfiai dimenzióban is letarolja a Nyugatot, akkor az egész félévezredes játszma fél évszázad alatt a Nyugat, és ezzel együtt modernitásból globalitásba átmenő lét-szerveződési módjának látványos és teljes bukásával járhat együtt.

A Negyedik Birodalom” szeptember tizenegyedikével kezdődő felépülése tehát egy olyan soha nem látott bonyolultságú és kegyetlenségű planetáris dimenziójú globális háború kialakulásához vezetett, amely Irakban most egy mindent elnyeléssel fenyegető „fekete lyukká” kezd válni a Birodalom számára. Ennek anyagi és erkölcsi deficitjét igyekszik most a világra, főként riválisaira áthárítani.

A továbbiakban azt tekintjük át, hogy hogyan érinti mindez szűkebb hazánkat, Európát, és azt a zavaros konfliktusok örvényeiben elmerülni látszó „lokalitást”, amelyet a hétköznapi diskurzusban egyelőre „Magyarország” néven szoktunk említeni.