Első tétel, avagy a „megvalósult abszurditás” világa.

Ma már unalmas közhely és bágyadt tréfák tárgya, hogy az emberiség saját élőhelyét, a Földet, mint végfelszámolási fázisban lévő, csődbe jutott vállalkozást kezeli. Pontosan látja már lét-roncsoló tetteinek fenyegető következményeit, ám makacs, perverz következetességgel folytatja mindezt, sőt valami rejtélyes oknál fogva hajlamos önpusztítását a „haladás”, a „fejlődés” és más hamis meta-fogalmakkal illetni. Ami tehát „van”, annak nem szabadna léteznie, de mégis létezik. Pontosabban, következetesen alkalmazva Hegel dialektikáját, „nem létezik, csak fennáll”, de ez éppen elég ahhoz, hogy igen súlyos következményekkel járjon az egész földi lét számára.

Az is evidencia ma már, hogy mindennek végső oka a nyugatias modernizáció planetáris dimenziójú diktatúrája, de az is egyre inkább látszik, hogy ez a létmód a XX. században kritikus elágazási ponthoz érkezett, és az itt megfogalmazódó dilemmára végzetes választ készül adni. Az a sajátos komplexum, amely tehát félrevezető önbemutatása során magát „globalizációként” nevezte meg, olyan új lét-mód az emberiség történetében, amely, ha lényegét nem értjük meg, és legalább nem korrigáljuk, egyúttal bizonyosan az emberiség utolsó lét-módja is lesz.

A XX. század első évtizede világossá tette, hogy a nyugatias modernizáció felélte öko-szocio-kulturális tartalékait, és csak olyan brutális lét-kifosztással tarthatja fenn világuralmát, ami elkerülhetetlenné teszi a permanens globális polgárháború kialakulását. Erre a súlyos dilemmára a lét-mód urai logikailag két féle választ adhattak. Az egyik lehetséges válaszmód szerint az akkor már évszázadok óta egyre mélyebbre hatoló „de-szakralizációs” folyamatot visszafordítva, a világot a lassú „re-szakralizáció” felé terelve próbálják a létezés veszélyesen megbomlott belső egyensúlyát helyreállítani. (Begyógyítva azokat a „lét-sebeket”, amelyeket a „business of the business is the business” logika ütött rajta.). A másik lehetőség az „előre menekülés” volt, vagyis a de-szakralizációs lét-roncsolás kvázi-végtelen mélységekig való kiterjesztése.

A XX. század közepének félévszázada alatt mindkét alternatíva megvalósítási kísérleteire láthattunk példákat. A de-szakralizáció brutális elmélyítésére épülő planetáris diktatúrák „prototípusai” voltak Hitler és Sztálin konstrukciói, amelyeket aztán „visszavontak” a modernizáció urai. Megjelentek azonban a re-szakralizáció óvatos és ellentmondásos kísérletei is, Roosevelt New Deal-je, illetve a „szociális piacgazdaság” eszméjére épülő nyugat európai „welfare state” képében.

A 70-es évek végétől azonban egyre világosabbá vált, hogy a techno-evolúció eddig elképzelhetetlen(nek hitt) „vívmányai” segítségével a modernitás urai egy eddig ismeretlen logikájú új lét-mód felépítése felé indultak el, amelyet dezinformatív módon „globalizációnak” neveztek el. Az új létmód úgy próbálja elkerülni a planetáris globális polgárháborús lázadás rémét, hogy egyszerűen „leváltja” a lázadni próbáló valóságot. És ezzel kezdetét veszi a „mesterséges valóság” felépítésének eddig elképzelhetetlen korszaka.

Az emberi civilizáció, születése pillanatától kezdve három alapkérdésre keresi a választ. Mi az anyag, mi az élet, és mi a lélek? A háromnak látszó kérdés persze valójában egy, mi a létezés e három dimenziójának közös „gravitációs központja”, a káosz-elmélet titokzatos „attraktora”, a mikro-kozmosz mínusz végtelenétől a makro-kozmosz plusz végtelenéig tartó tér „közepe”? Ha tehát a létezés e három alapdimenziójának megjelenési formáit (anyag, élet és lélek) mesterséges konstrukciókkal helyettesítjük, felszámolhatóvá válik a modernitás de-szakralizációja ellen forduló lét lázadási potenciálja.

Az elmúlt három-négy évtized során a technológiai és „pszicho-szocio-technológiai” evolúció valóban olyan lét-tereket látszik megnyitni, amelyek az emberiség számára eddig elképzelhetetlennek látszottak, lévén mesze túl a létező tudások horizontján.

Az „anyag-tudományok” egész sora ontja az eddig felfoghatatlan tulajdonság-együttesekkel bíró mesterséges anyagok tízezreit. A globalitás „titánja” az anyag legmélyebb szerveződési szintjeire is behatol, és olyan brutális lendületességgel tépi fel a szerveződési szinteket védő ontológiai burkokat, hogy közben teljesen perifériára szorul néhány fenyegető kérdés. A műanyagok (és ebben az értelemben a maghasadás elvén működő atombomba és „békés célú” atom-reaktor fűtőanyaga és égésterméke is „műanyag”) olyan technológiákat alkalmaznak, amelyeknek veszélyessége hihetetlen gyorsasággal nő. Nem is lehet másként, hiszen minél erőszakosabban tépjük fel a lét-szintek védőburkait, annál nagyobb és kockázatosabb energiákat kell felhasználni e beavatkozásokhoz. És ez csak a folyamatok „input” oldala, de értelemszerűen legalább ilyen súlyú dilemmát vet fel az „output” oldal is. A természet (a „valóságos” valóság) egyszerűen „nem ismeri fel” ezeket az anyagokat, és így nem is tudja őket visszafogadni örök körforgásába.

És talán a legnagyobb, ráadásul egyelőre ismeretlen súlyú fenyegetést éppen a kettő közötti fázis, e termékek használata jelenti. Az evolúció ugyanis nem képes ilyen rendkívül rövid idő alatt alkalmazkodni ahhoz, hogy néhány évtized alatt, több százezer évnyi „változás-potenciált” kell feldolgoznia. Az életünket megkeserítő allergiáktól a rákig számos betegség legmélyebb okát nagy valószínűséggel a végtelenségig fokozódó brutális alkalmazkodási kényszer, adaptációs-nyomás jelenti. Akár metaforának is tekinthetnénk, hogy a fogamzásgátlók többsége a női szervezetből kiürülve még évtizedekig változatlan formában kering a vízkörzési rendszerekben, és az ivóvíz kiszűrhetetlen „tartozékaként” kerül vissza az állati és emberi szervezetekbe, a tengernyi egyéb gyógyszer és vegyszer maradvánnyal együtt. Talán nem kell részletezni e folyamat lehetséges következményeit.

A „műanyagok” már ma is áttekinthetetlen rendszere önmagában fokozódó „tömegével” is, de főként egymásra-hatásuk ismeretlen és feltáratlan „interferenciáinak” hatványozott gyorsasággal növekvő számával szédítő iramban és követhetetlenül növeli a „kockázatok és mellékhatások” veszélyét. És ez még mindig csak az a szint, ahol feltételezzük a maximális figyelmet, fegyelmet és jó szándékot. Mai világunkban azonban nem kell paranoiás gyanakvónak lenni ahhoz, hogy elképzeljük, a figyelmetlenség, fegyelmezetlenség, hanyagság, nyereségvágy, cinizmus, vagy éppen gonosz szándék az eddig említett kockázatokat végleg a kezelhetetlenség szintjére emelheti. (Például a polónium 210 izotóp „új felhasználási területének” megjelenése.)

Mindezzel analóg tendenciák vannak kibontakozóban a lét-szerveződés következő szintjén is, ott, ahol a globalitás titánja, egyfajta genetikai „hackerként”, az élet kódjait tépi fel. A genetikailag módosított élőszervezetek létrehozásával az emberiség újabb ontológiai határokat készül átlépni. Teszi ezt nagyjából ugyanolyan „körültekintő” módon, mint ahogyan az imént a műanyagoknál láttuk. (Ontológiai értelemben egyébként a genetikailag módosított élőlények is „mű”-anyagoknak minősülnek, hiszen a lényeg ugyanaz, a lét „védőburkának” azelőtt lezajló brutális feltépése, hogy megismernénk a folyamatok valóságos természetét.) Anélkül, hogy elmerülnénk e folyamatok mélyszerkezetében, csak néhány összefüggést említenénk meg. Az emberiség tehát úgy fogott bele a most már rutinszerű génmódosított élő „termékek” előállításába, hogy az alábbi kérdésekre nem ismeri a választ.

Az un. „génsebészet” (Artificial Genetical Recombination) ma úgy juttat idegen géneket egy élőszervezetben, hogy nincs pontos képe arról, hogy az adott gén-szekvencia hová fog beépülni. Márpedig egyre több jel utal arra, hisz kezdettől fogva sejthető volt, hogy ez nagyon nem mindegy! Vagyis ma még ismeretlen mechanizmusok egészen más következményeket válthatnak ki aszerint, hogy hová épül be a mesterségesen bejuttatott elem. A másik vészjósló mozzanat, hogy a természetben egy gén-szekvencia soha nincs „állandóan bekapcsolva”. Vagyis egy ma még ismeretlen mechanizmus, csak akkor „aktiválja” az adott génszakaszt, ha arra a szervezet egésze számára szükség van. Tekintettel azonban arra, hogy egyelőre egyáltalán nem ismerjük ezeket a szabályozó folyamatokat, ezért egy erőszakos beavatkozással minden bejuttatott gén állandóan „be van kapcsolva”. Mivel ez az evolúció milliárd éves történetében soha nem fordult elő, csak találgathatjuk, mik lesznek a lehetséges következmények! Ezekhez szorosan kapcsolódik az, az új felismerés, hogy a genetikai állomány döntő többségéről eddig úgy gondolták, teljesen feleslegesen létezik, a régmúlt idők régen használhatatlanná vált maradványának, vagy „túlbiztosításnak” vélték. Most van kiderülőben, hogy ez a „hallgatag mély”, vagyis az állomány nagyobbik része valójában a „finom szabályozás” ma még teljesen ismeretlen mechanizmusok alapján működő komplex rendszere.

Akár ennyi is elég lenne, hogy szembesüljünk azzal, hogy minden genetikailag módosított élő anyag biológiai pokolgép, amelynek időzítéséről fogalmunk sincs, és legfeljebb reménykedhetünk, hogy nem akkor és nem ott lép majd működésbe, ahol a pusztító következményekre a legkevésbé számítunk .

Ráadásul mindez csak a folyamatok „belseje”! A külső hatásoknál teljesen tisztázatlan, hogy a nem génkezelt élőlényekkel való interakciók és interferenciák során milyen következmények szabadulnak el. Hogy az örökítő anyagok spontán keveredése hogyan alakíthat át egész élőhelyeket, vagy láncreakciószerűen akár az egész öko-szisztémát. Mint ahogyan az is feltáratlan, hogy a manipulált élő anyagot elfogyasztó élő szervezetek hosszú távon hogyan reagálnak majd minderre. Az időzített bomba metaforája tehát mind a belső, mind a külső terekre egyenként is igaz, együttes hatásuk pedig jelentősen tovább fokozza az amúgy is óriási kockázatokat.

A létszerveződés harmadik szintjét a „lélek”, az emberi tudat, tágabb értelemben az „emberi természet” jelenti. Az ember „biológiai teste”, mint élő-anyag már az előző szerveződési szinten a manipuláció tárgyává vált, itt most a mesterséges „identitás-felépítő” mechanizmusok gépezeteivel, és e masinériák lét-roncsoló tevékenységének lehetséges következményeivel foglalkozunk.

Az emberi evolúció az elmúlt tízezer év során kettős szerkezetűvé vált. A „természeti” evolúció első rétegének sok millió éves folyamata tovább halad az eredeti medrében, hisz azt a civilizációt építő ember kultúra-teremtő képességének kialakulása nem befolyásolja. Az új „spirituális evolúció” azonban a lét új minőségét teremtette meg. Kinyílik a lehetőség arra, hogy az emberi kultúra megértve a létbe rejtett rétegeit, segítsen „lét-esülni” olyan folyamatoknak is, amelyek ugyan a lét-potencialitások, de emberi beavatkozás nélkül nem valósulhatnának meg. Az ember spirituális lényege ezzel felismeri a szakrális harmónia lehetőségét, ennek gondozására való hivatását. Felismeri, és gondozni kezdi a lét-szervező értelmet, és ezzel kinyílik a lét-harmónia folyamatos újratermelésének lehetősége, hiszen a kultúra eredeti fogalma gondozást, ápolást, befogadást jelent.

A modernitás azonban máig is beazonosíthatatlan folyamatok eredménye nyomán szembefordul ezzel a szakralitással, és kezdetét veszi a nyugatias modernizáció de-szakralizációs korszaka. A „the business of the business is the business” szakralitással szembeforduló, pusztító lét-programja azonban csak úgy valósulhat meg, ha olyan rejtett pszicho-szociális arzenált hoz létre, amelynek segítségével képessé válik az emberben természet-adta módon benne lévő szakrális identitás észrevétlen „lecserélésére”. Ennek az identitás-cserének a gépezetét jelenti a globális média értelmező és tematizációs hatalma, beleértve a „szükséglet-termelés” egész reklám-marketing masinériáját is. A tematizációs hatalom kettős szerkezetű. Egy felől mérhetetlen rejtett hatalmat tart a kezében az, aki eldöntheti, hogy a világ végtelen történés-folyamából mi válik „hírré” és mi nem. Más felől óriási rejtett lélektani hatása van annak a sugallatnak, amit az fejez ki, hogy a hír-hierarchiában melyik hír hol foglal helyet, sugallva ezzel a világ figyelemre méltatott történés-folyamának belső fontossági hierarchiáját. Az értelmező hatalom talán még ezeknél is nagyobb jelentőséggel bír, hiszen az, hogy milyen értelmezési keretben és milyen fogalom-készlettel írjuk le a hírré váló történéseket, az a mit sem sejtő befogadó számára eleve eldönti a világ-szervező értelem általa felfogott minőségét. Mindez egyformán érvényes a verbális és a vizuális „képi-értelmező” hatalom minden megnyilvánulására.

A globalitás lét-módja ezzel a tetszés szerinti identitás-cserével lehetőséget kap a mesterséges lélek felépítésére. Megnyílik előtte az út az engedelmes „tudat-cserélt” munkaerő és fogyasztóerő állatok gigantikus csordáinak „legyártására”. Ez a folyamat hasonlít a vírus patogenezisére. Amikor ugyanis a vírus behatol a gazdaszervezet sejtjébe „az első dolga”, hogy a sejtmag örökítő anyagában átépítse a genetikai kódokat, így a sejt ettől kezdve nem a saját szervezete specifikus fehérjéit fogja szintetizálni, hanem a víruséit, a gazdaszervezet sejtjei tehát „vírus-gyárakká” válnak. A „nyálfolyós konzum-idióta” legyártott létkaraktere így válik a tőke forgási sebessége gyorsításának biológiai „kellékévé”, akinek, mint egy sajátos „bél-traktusnak” mindössze annyi a feladata, hogy minél gyorsabban és engedelmesen átpréselje magán azt a „junk food” logikára épülő fogyasztási-cikk tömeget, amely már termelése pillanatában veszélyes hulladékként tételezhető.

A globalitás tehát olyan új lét-mód az emberiség történetében, amelynek stratégiai célja a fentiekben vázolt „mesterséges valóság” legyártása és üzemeltetése, annak érdekében, hogy egyszer és mindenkorra kiküszöbölje azt az öko-szocio-kulturális lázadást, amelyet a modernitás létroncsolása váltott és vált ki a világ „lokalitásainak” érték-mezőiben.

Ez a lét-mód az elmúlt évtizedek folyamán komplex intézményrendszert épített fel, amelynek kiterjeszkedését hatalmas mértékben segítik azok a gigantikus techno-evolúciós változások, amelyek éppen az elmúlt évtizedek során gyorsultak fel szinte követhetetlen tempójúvá. A terjeszkedés kulcs-szavai a liberalizálás, deregulálás és privatizálás. Ezek azok a planetáris hatalom-technikák, amelynek segítségével a „globalitás” felnyitja a „lokalitások” védőzárait, hogy korlátlan hozzáférést nyerjen annak érték-mezőihez. Mindez a „hálózat” kifejezéssel írható le, amely egyúttal egy vészjósló metaforát idéz elénk. Van ugyanis korunknak egy sötét és fenyegető főszereplője, amelynek stratégiáját pontosan a liberalizálás, deregulálás, privatizálás hármas jelszavának hálózati törekvéseivel lehet a legpontosabban megjeleníteni. Ha „perszonifikáljuk” e szereplőt, valószínűleg a következő, logikailag hibátlan levezetést hallhatnánk tőle.

„Teljes liberalizálást akarok, tehát semmi és senki ne korlátozza a sejtek teljesen szabad szaporodását, teljes deregulációt akarok, tehát a szervezet neuro-endokrin szabályozó-rendszere nekem ne szabja meg, hogy mit és hogyan teszek. És végül teljes privatizációt akarok, hisz mindenki tudja, hogy a szervezet legrosszabb tulajdonosa az immun-rendszer, tessék tehát privatizálni a tulajdonában lévő szervezetet, például az én javamra.” És már ki is találta a nyájas olvasó, a rák-sejtről van szó. A globalitás lét-módjának planetáris dimenziójú hatalmi rendszere a rák metaforája. Hogy aztán a globalitás urai tudják-e, és cinikus gátlástalansággal mégis „teszik”, vagy esetleg a végzetes tudatlanság okozza mindezt, az igen nehezen megválaszolható kérdés. Talleyrand híres mondása, miszerint „Ez több mint bűn, hiba” szellemesen mutat rá erre a dilemmára, amellyel még számos alkalommal kell, hogy szembenézzünk ebben a dolgozatban. Arra a dilemmára, amely választ adhatna, hogy a felvilágosodás két kulcs-fogalma, az Ész és Erény melyikének vannak inkább híján az új lét-mód globális és lokális kollaboráns szereplői. (Az persze más kérdés, hogy elfogadjuk-e a híres francia sugallatát, miszerint az nem baj, ha gazember vagy, az a baj, ha tisztesség ne essék szólván, hülye vagy.)

A planetáris hálózatok e „szép új világa” három nagy intézmény-komplexum talapzatán nyugszik, a kényszerítő hatalom, a fegyelmező hatalom és az értelmező hatalom pillérein.

A kényszerítő hatalmat, kissé leegyszerűsítve, a transznacionális, multinacionális vállalatok „gazdaságinak látszó” intézményi-hálózata jelenti. A modernitás tőke-viszonyának megélhetési, „testi” kényszerét ez a komplexum gyakorolja a munkaerő és fogyasztóerő állatok tömegei felett. A munkaerő tulajdonosok egy kisebb hányada közvetlenül az ő alkalmazásukban áll, egy további jelentős hányada a beszállítóiknál, végül a maradék tömeg azokban a terekben, amelyeket közvetve úgy foszt ki ez a hatalmi-intézmény, hogy ehhez a lokalitások megfélemlített-korrumpált elitjeit használja közvetítőként. Az így kifosztottak sanyarú helyzetére hivatkozva szokták a globalitás apologétái felhívni a figyelmet arra, hogy milyen szomorú sors vár mindazokra, akik, szerintük, „kimaradnak a globalizációból”. (Pedig ez a globális „roncs-társadalom” a globalitás legjellemzőbb „anyagcsere végterméke”, tehát nagyon is „belül” van a globalitáson, csak mivel a globalitás urai „odakinn” tárolják őket, így sugallható a kívül maradottság hamis látszata..). A kényszerítő hatalom szabad hozzáférést („open acces”) követel a lokalitások értékmezőihez, és minél alacsonyabb adót és bért kíván fizetni, illetve a lehető legalacsonyabban akarja tartani a szabályozási szintet, a lokalitás terében érvényesülő ökológiai és szociális normákat. Viszonylag könnyű belátni, hogy az a patologikus, perverz helyzet, hogy éppen ők azok, akik sikeresen „versenyeztetik meg” a lokalitásokat, hogy azok maguk szorítsák le minél alacsonyabb szintre a saját elemi szintű újratermelésükre még megmaradó erőforrásaikat, az egész világ gyorsuló ütemű lepusztulásához vezet.

A globalitás hatalmi intézményi rendszerének másik fő eleme a fegyelmező hatalmak világa. Az IMF, a Világbank, a WTO, a nagy hitelminősítő intézetek, illetve auditáló óriáscégek képezik e döntő jelentőségű institúció részeit. A fő feladatuk, hogy a ők termeljék meg azt az ideológiát, amely a lokalitások alávetését megalapozza. Aligha véletlen, hogy a liberalizálás, deregulálás, privatizálás hármas jelszava 1989 nyarán az IMF székházában tartott konferencián, Washingtoni Konszenzus néven éppen e szervezetek vezetői által fogalmazódott meg. A stratégia lényege, hogy a lokalitások elitjeinek indoktrinációja segítségével a kompádor-kollaboráns viselkedési mintákat tegyék az egyetlen lehetséges kritériummá. És, hogy természetesen szigorúan büntessenek minden „elhajlást” az ideológiai kánontól. A figyelmeztetés először csak az ideológiai megbélyegzés szintjén zajlik, és, ha ez nem éri el célját, akkor kerülnek elő a fenyegetés-fegyelmezés eszközei. (A megbélyegzési fázisban, mint látni fogjuk, a fő feladat a harmadik intézmény-együttesnek, a globális értelmező hatalomnak jut.). Ezek egyik klasszikus eszköze a „leminősítés”. A hitelminősítő intézetek tehát tevékenységükkel, akár már csak a leminősítés kilátásba helyezésével pillanatok alatt milliárddolláros összegek kiszivattyúzását tehetik lehetővé a lokalitások értékmezőiből. A hatalmas auditáló cégek részben ellenőrző funkciókat látnak el, részben pedig igyekeznek azt a (hamis) látszatot kelteni, hogy a kényszerítő hatalmakként működő multinacionális óriások tökéletes és megkérdőjelezhetetlen kontroll alatt állnak általuk. Az elmúlt évek során kirobbant globális botrányok, sok milliárddolláros csalárd csődök azonban azt látszanak bizonyítani, hogy a nagy consulting cégek ugyanolyan gátlástalanul asszisztálnak a mérlegek meghamisításához, mint ahogyan a multinacionálisok hamisítják azt.

És végül a globalitás hatalom-szerkezetének harmadik intézményi elemét az értelmező hatalmak jelentik, amelyek lényegében a globális média rendszerén keresztül nyilvánul meg. A fő feladata, hogy létrehozza, illetve folyamatosan újraalkossa és üzemeltesse azt az értelmezési keretet és fogalom-készletet (összefoglaló néven: ”narratívát”), amely a globalitás hatalmi rendjét, mint „természeti törvényt” tünteti fel. És amelyben minden ezzel való szembeszegülés csakis a tudatlanságot, vagy destruktív törekvéseket takar, így vagy a „pedagógia”, vagy a legitim erőszak eszközeivel kell fellépni ellene. Ez a masinéria teszi lehetővé, hogy gyanús „populista, nacionalista, protekcionista stb.” elemként legyen megbélyegezhető bárki, aki csupán az adott lokalitás, mint közösség alapvető stratégiai érdekeit kívánja megfogalmazni, esetleg képviselni. És fordítva, mintaszerű „reformer, szabadelvű, demokrata stb.” elemként legyen felmagasztalható mindenki, aki a globális hatalom-szerkezet urainak stratégiai érdekeit minél cinikusabb és gátlástalanabb módon komprádor-kollaboránsként kiszolgálja. Az értelmező hatalmi komplexum belső tagoltsága lehetővé teszi, hogy a folyamatos „identitás-csere” mindenkinél alkalmazkodjon a leépülési lejtő aktuális színvonalához. Tekintettel arra, hogy éppen a tudatos leépítés (dekonstrukció”) nyomán egyre nagyobb az aránya a már teljesen „szétbontottaknak”, így számukra az „elemi ösztönök” minél primitívebb kiélhetőségének megteremtésével válhat önmagát erősítő örvényléssé mindez. A „reality show”, a primitíven és harsányan roncsoló „bulvár”, az agresszivitást és alig leplezett pornográfiát terjesztő „talk show” a létkaraktert formáló lejtőn egyre mélyebbre viszi a puszta fogyasztó-gépezetté tett, valóságos közösségeitől és identitásától megfosztott egyént. Mindez az engedelmes globalo-karakter létrehozásával kiküszöbölni látszik a lázadási potenciált.

A három intézményi pillér finom hangolását végzik azok a diszkrét beszélgető hálózatok (Trilaterális Bizottság, Bilderberg Csoport stb.), amelyek a globalitás lét-módjának hatalmi berendezkedését az üzemeltetés szintjén is zökkenőmentessé teszik. Az 1971 és 2001 közötti három évtized során látszólag semmi nem állt tehát ennek a Nobel díjas amerikai közgazdász Milton Friedman már többször idézett szlogenjére épülő („The business of the business is the business”) létroncsoló stratégia „hálózati terjeszkedésének” az útjába. 2001. szeptember 11.-től kezdve azonban a világ folyamatai máig sem feltárt fordulatot vettek. Ennek rövid kifejtésével folytatjuk.