Jártam Kárpátalján, találkoztam nagyszõlõsi és munkácsi ferences barátokkal és Ökörmezõn beszéltem olyan öreg hucullal, aki a Szovjetúnióban eltöltött élete vége felé kanyarodva is, tört magyarsággal és õszinte hittel Rákóczi hitére esküdött. Jártam a Zobor-hegy aljában és Moldva eldugott falvaiban, Mióta az eszemet tudom járom Erdélyt és a Romániához került magyarországi részeket. Beszéltem al-dunai székelyekkel, és koccintottam tüzes szerémségi borral, helybéli magyar barátaimmal a Dunától délre. Hittem, kisebbségbe szakadt magyarokkal találkozom. 2004. december 5-én kiderült, én is, akit soha nem lépett át a határ, itthon a Kárpát-medence kellõs közepén, békési földön kisebbségi vagyok. Hírtelen elfogyott lelkembõl a mondanivaló, a biztató szó, azért az ember ne tegyen egy lépést se, hogy Szentmihályi Szabó Péterrel mondja:

 

Ne gyertek haza! Itt nem kelletek!

Itt fél ország lop, csal, beteg.

Itt már nem kellenek a gyermekek.

Itt Horn, Petõ, Gyurcsány az úr

Itt mindenki angolul tanul.

Ne gyertek haza! Itt nem kellettek!

 

Vádolom népemet az ostobaságáért, hogy nem tudja saját érdekét képviselni. Írja atyai barátom Gazda József, akinek példája, írásai és mindig bátor, kitartó személyisége fontos iránypont volt pályám indulásánál, majd így folytatja: Legnagyobb ellenségeit segíti hatalomra, azokat, akik fél évszázadon keresztül szívták a vérét, s végül azt az eszmét is elárulták, melynek a jegyében gyötörték apáinkat, anyáinkat, idõsebb testvéreinket. Ellopták és kiárusították a nemzet vagyonát, saját tulajdonná tették a köztulajdont (lásd az ország jelenlegi miniszterelnökét!, a gyûlöletkampány elsõ számú vezérét), eladják lelkeinket. Szembeállítanak testvéreinkkel, édesanyánkkal és gyermekeinkkel, és amikor azt mondjuk, hogy szörnyû, röhögnek rajtunk! Kiröhögik azt, ami a legszentebb minden ember lelkében. Nektek, odaáti sántult testvéreim, ti becsapottak, félrevezetettek, ellenünk fordítottak azt mondjuk: ki kell józanodnotok. Fel kell ébrednetek, még mielõtt beteljesedne a végsõ vég. És magunknak? Nincsen anyaországunk! Nincsen anyánk! Árvák vagyunk, olyan árvák, mint talán 1918 óta soha. Mert eddig hittünk a nemzetünkben.

Mi is segíthetne itt, mi is adhatna erre a fölfoghatatlan borzalomra magyarázatot, ha nem a szép, ha nem a szent oszthatatlan és egyetemes magyar hagyományunk? Nagyapám emlegette, hogy vannak jó és rossz betyárok is. Nagyanyám óva intett a „kukorica-betyároktól” és a „kapcabetyároktól”, akik fölötte gonosz emberek. Nem ismernek sem Istent, sem embert, s ha úgy adódik, elviszik még a legszófogadóbb gyereket is. Ám a jó betyárok, mint például Rózsa Sándor, segítik a szegényeket s nagy tudományú ember mindenik. Dédanyám még azt is tudni vélte, hogy az igazi betyárokat arról ismerhetjük meg, hogy szükség esetén láthatatlanná tudnak válni. Táltosforma emberek azok, s ezen kívül még egy sor csudálatos tulajdonságuk van. Adott nekik az Isten számos segítséget is, olyat, mint például magától vagdalkozó kard, repülni tudó, emberi nyelven beszélõ táltos, vagy féltáltos ló. Jó Mari néni a Hosszú utcán még azt is emlegette, hogy Rózsa Sándort azért nem fogta a golyó, mert burokban született. Meg aztán gyerek korába olyan zacskót kapott egy paptól, amelyben kilenc Sándornak keresztelt gyerek köldökzsinórja volt, ezt aztán mindig a nyakába akasztva hordta.

Ma már nincsenek ilyen csudálatos betyárok. Ám kukorica-betyárokból és a kapcabetyárokból ma sincsen hiány. Ezek áll a világ, szép ruhában járnak, pózolnak a fényképezõgépek lencséi elõtt és hitványabbnál hitványabb bûvészmutatványokat mutatnak be az õket tapsoló bamba, arctalan tömegnek. Õk azok, akik elintézték, bármennyit csalnak, mégsem haragszik meg rájuk az általuk kirabolt, kifosztott és megalázott alattvalók hada. Sötét tudásukkal öntudatot adnak követõiknek, a jó és a nemes gyûlöletének öntudatát. Emberi tekintélyt, gyermeket, testvért, hazát és Istent tagadó öntudatot. Vonzónak tûnõ álhõsöket, a test és az erõszak hamis oltáránál áldozó lombikhéroszokat. De mindezzel már megint nem mondtunk semmi újat, hiszen József Attila minderrõl így ír:

 

Világosítsd föl gyermeked:

A haramiák emberek;

A boszorkák – kofák, kasok,

- Csahos kutyák nem farkasok!

 

A verset továbbolvasva lelkünkbe markol a szent borzongás. A szent borzongás, amit csak egy próféta, vagy szent közelsége válthat ki az emberbõl. Ezt a verset a költõ 1936-ban írta. ’36-ban, amikor még sehol sem voltak azok, akik 2004-ben ilyen-olyan pénzügyi számításokra hivatkozva, milliós költségek árán, állami propagandával buzdítják az ország lakosságát arra, hogy népszavazáson tagadja meg a jelenlegi határainkon túl élõ magyar testvéreit.

 

Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,

De mind-mind pénzre vált reményt…

 

De miért is csodálkozunk mindezen, hiszen a pénzre váltott remény korszakát éljük! Gondolnak is a napi anyagi érdekre hivatkozók gyalázatos munkájuk következményeire? Nem, használják s azután elvetik, mint a kicsavart citrom héját a szemétre dobják az õket támogató, éltetõ tömeget:

 

Hallja, míg él.

Azt tagadta meg, amit ér.

Elvonta puszta kénye végett

 

Kívül-belõl

Menekülõ élõ elöl

A legutolsó menedéket.

 

Immár bizonyos, a pénzre váltott remény ideje és emberei végzetes zsákutcába hajszolták a nemzet tépett sorú maradékát is. Bár körültekintve a világban az sem tûnik túlzásnak, hogy az egész emberiséget. A XXI. század emberének tehát szükségszerûen új utat kell találnia. Ez az új út valójában nagyon régi. A teremtés óta rója az ember. Hagyományaink, mûveltségünk és hitünk útja ez. Õseink vérükkel, verejtékükkel õrizték meg számunkra, mindnyájunk közös hazáját, amit Földnek nevezünk. Tovább kell adnunk nekünk is gyermekeinknek, unokáinknak. Ismét magunkévá kell tennünk azt a szédítõen mély értelmû mondatot, amit egy egyszerû hajdú parasztember rótt föl borotvatartójának oldalára 1828-ban. „Lettem, vagyok, múlok, ismét leszek.„ S itt nem valami ködös reinkarnációs tanról van szó, hanem a Nap, amit népünk a régiségben Áldottnak nevezett, örökös megújulásáról, a Napéról amely a földi életünkhöz adja áldott fényét. Krisztus az Örök Nap is így újítja meg fogyatkozó reményünket, esztendõrõl esztendõre, Karácsony titokzatos éjjelén.

Hit, remény és szeretet nélkül eszkimókká válunk. Hogy is írja Madách a Tragédiában:

Ádám:

Sokan tengõdtök-é még e vidéken ?

Az Eszkimó:

Sokan bizony, többen mint ujjamon számíthatok.

Szomszédaimat, igaz agyonverém már mind,

de hasztalan, mindég kerülnek újak,

oly kevés a fóka faj.

 

Ha Isten vagy, tegyed, könyörgök,

hogy kevesebb ember legyen s több fóka.

 

Ádvent második vasárnapjára az eszkimók földjévé változott Magyarország. Ám bármennyire is fenekedik a Sátán, Ádvent van és Ádvent a csöndes készülõdés, a lelki vizsgálódás ideje. Figyelnünk kell, elközelgett az idõ. Útkeresésünket Szent Tamás apostolhoz hasonlóan kell kezdenünk, aki Jézust arra kérte mutassa meg neki az utat. Jézus így válaszolt: „Én vagyok az út, az igazság és az élet…” Tegyük le a technika által félistenné tett ember gõgjét, hagyjuk az imént fölemlegetett szociálista öntudatot is. Régi öregjeink pásztoros alázatára van szükségünk, hogy mi is részesei lehessünk a csodának: „Mert ímé a szûz fogan méhében és szül fiat, és annak nevét Immánuelnek nevezik, ami azt jelenti: Velünk az Isten…”

 

Harangozó Imre