Végh László: Az új természettudományos világkép és a természetes műveltség I.

Az előadás elhangzott Békéscsabán, 2004. november 4-én a Világ-Virág, a természetes műveltség alapjai című előadássorozat keretében (a sorozat szervezője az Életfa Kulturális Alapítvány).

Világunk rendezett, összefüggő egészet alkot. Ez az emberek nagy többségének zsigeri érzése. Az, hogy az egyén ténylegesen ilyennek vagy összevisszának látja-e a világot, nem tőle nem függ. Ezt az érzést vagy megkapta vagy nem kapta meg. Először ennek az érzésnek az eredetét vizsgáljuk meg.

Az ember elsődleges szükségletei az elemi élettani szükségletek. Ezek a testi egyensúly feltételei. A lélektan és a társadalomtan szükségleteket ábrázoló rendszerezésében a következő legalapvetőbb emberi szükséglet a biztonság. Ez a lelki egyensúly feltétele. A biztonságérzet nemcsak arra vonatkozik, hogy tudom, lesz ma mit ennem, este lesz hová lehajtanom a fejem. Az is hozzátartozik, hogy érezzem, nem kell a világtól tartanom, otthon vagyok benne. A benső biztonságérzet híján nehéz az élet, mivel ha ilyen nincs, az egyén fél szinte mindenben veszélyt sejt. 'Minden összeesküdött ellenem, minden és mindenki csak engem akar bántani! - nem is olyan ritkán hallunk ilyen kifakadást. Az ilyen, az állandó feszültség gyötörte élet túlságosan sok életerőt emészt fel és a tartalékok kimerülésével megnő a megbetegedés esélye.

Nézzük meg, milyen kapcsolatban van biztonságérzetünk agykérgünk behálózottságával. Az agysejtek a magzati lét nyolcadik hetétől a tizennyolcadik hétig alakulnak ki. Ebben az időszakban percenként kétszázezer új agysejt keletkezik. Hálózatba rendeződésük már a harmadik hónapban megindul. Az agysejtek összekapcsolódását alapvetően a külső ingerek, magzatkorban főleg az anyával való kapcsolatok határozzák meg. A szeretet áradását az állat is érzékeli, nem csodálkozhatunk azon, hogy a magzat és a csecsemő számára ez annyira fontos. A magzatkor és a csecsemőkor első fele az öntudat kialakulásának - az én és a világ létére való ráébredésnek, - kulcsfontosságú szakasza. Ha ekkor a magzat és a csecsem ő azt érzi, hogy szeretik, örvendezve várják és jövetele nagyon sokat jelent a környezete számára, akkor egyúttal az emberkében az is tudatosul, hogy ez a világ az ő világa, szépen elrendezett, ebben otthon érezheti magát.

Az így létrejövő bizalom és biztonságérzés, a világ rendezettségének és jóságának érzete mélyen meggyökerezik az emberben és a lényének meghatározó elemévé válik. Mivel az ember emlékei hosszabb távra csak kb. kétéves kortól rögzülhetnek, a benne lakozó biztonság eredetével az egyén nincs tisztában Ebből az időszakból -a benső biztonságérzet kb. hathónapos korig alakul ki,- nem lehetnek emlékei, a világ rendezettségének és jóságának érzése mint zsigeri érzés rögzül az emberben. Ez a mélyen lakozó belső bizalom határozza meg az egyén egész életét, viszonyát az emberekhez, a természethez és a világhoz.

A lélektani vizsgálatok szerint az állandósult szorongások gyökerei a magzati és a félévnél fiatalabb korhoz nyúlnak vissza. Ha valaki nem árt gyermek, vagy nem örülnek igazán az érkezésének, akkor az ilyen magzat és csecsemő nincs jó kapcsolatban az anyával és a világgal. Az öntudat kialakulásához nélkülözhetetlen anya-gyermek viszony nem kielégít ő. Az emberke nem kap az anyától megfelel ő visszajelzéseket, sőt, ahonnan minden jót várhatna, nemtörődömség, durvaság és visszautasítás zúdul rá. Ezért agyának bizonyos területei nem megfelelően hálózódnak. Ha például kiabálnak a kiscsecsemővel vagy máshogyan bántják, akkor a fenyegetettséget, feszültségeket kezel ő központ (stresszkezelő központ) agysejtjeinek huzalozódási képe rendellenes lesz. Ez a központ később, a járás tanulását kísérő kisebb-nagyobb esések során tanulna be komolyabban. A kiscsecsemő feszültségeket, fenyegetéseket kezel ő központja a hatalmas erejű, korán érkezett támadások hatására nem a megfelel ő mintázatok szerint hálózódik be. Emiatt ezek az agyterületek életre szólóan megsérülnek. Az ilyen egyén önképe és a világról alkotott képzetei egyaránt torzulnak. A világot ellenségesnek és zűrzavarosnak érzi, önmagát pedig nem erre a világra valónak, feleslegesnek gondolja. Ha valaki a természetben elsősorban a kusza, veszélyes elemekre figyel fel, mint a 'nagy sötét rengeteg erdő', vagy amikor a tó 'fenyegető nagy víz', akkor az illető nem a saját személyes tapasztalatai miatt szorong, hanem a belső bizonytalanságát vetíti ki a természetre.
A világot jónak, rendezett egésznek gondoló emberben egyúttal az az érzés is megszületik, hogy az egész mögött lenni kell valaminek, csak úgy magától ez így nem alakulhatott ki. Az ilyen vélekedések mögött két alapvető emberi tapasztalat összegződése áll. Az egyik ilyen mély emberi tapasztalat éppen a fent tárgyalt zsigeri érzésben rögzült, a természet rendjének az érzékelése. A másik alapvető, szinte magától értetődő, mindennapos emberi tapasztalat az emberi tevékenységhez kötődik. A sikereinket a világban annak köszönhetjük, hogy értelmes munkánkkal rendet teremtünk magunk körül, házat építünk, kertet művelünk, stb. Az ember ősi tapasztalata, hogy a gazdátlanul hagyott dolgai, mint például a ház rendetlenebbé válnak, szétesnek. A rend megjelenése a teremt ő, alkotó munkának, a rend fennmaradása az értelmes gazda kitartó erőfeszítéseinek a következménye.
Ez a két alapvető tapasztalat, mint a természet egészének rendje és a rendet teremt ő és fenntartó munka ott lakoznak az ember elméjében. A két dolgot az ember elméje tudattalanul is összekapcsolja. Azt az önkéntelenül is felmerülő kérdést, hogy mitől rendezett a természet, az ember a maga mindennapos rendteremtő erőfeszítéseire, munkájára gondolva válaszolja meg. Eszerint a természet egészének a rendje és annak fennmaradása valamilyen értelmes létez ő munkájára utal. Az anyagi világ egyedüli értelmes lénye az ember, mi pedig jól tudjuk magunkról, hogy a természet rendjét nem mi hoztuk létre. Mi is csak ennek a rendnek a szülöttei vagyunk. Ezért az ember számára a természet és a világ egészének rendje és annak fennmaradása valamilyen, a természeten kívüli, természetfölötti tényezővel értelmezhető.

A természetes műveltség a világ egészében él ő ember műveltsége. Az ilyen ember a világot mint szerveződést és nem mint szerkezetet látja. A kettő között hatalmas különbség van. A szerveződés létrejött, fejlődik, alkalmazkodik. A szerkezet az egyszerűen csak van és zakatol. Nem érzékel, nem változik, csak működik. Ezt a felfogást jól ismerjük, a világgépezet sokáig, - sokaknak még ma is -, a természettudományos világkép lényegét fejezte ki. A természetes műveltség és a természettudományos világfelfogás viszonyának alaposabb áttekintéséhez először vizsgáljuk meg az ember két alapvető gondolkodási módszerét.