A magyar olvasó számára azonban, mielõtt nekilát könyvem olvasásához, szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy e könyv olasz közönség számára íródott, és ennek hatása a mû szerkezetére nem elhanyagolható. Elõször is, míg az etruszk nyelv az olaszok számára egy titokzatos nyelv, addig az etruszk, mint nép, Olaszország nagy részén látható nyomokat hagyott, múzeumok õrzik emlékeit és ezért, legalábbis elsõ látásra, az emberek rendkívüli módon közelállónak érzik magukhoz.
Ami még fontosabb az etruszkológia mint tudományág (amelyet Olaszországban egyetemeken is tanítanak) vonatkozásában, hogy a meg nem fejtett terület a nyelvészet, nem pedig a régészet. Vagyis az etruszk társadalomról és kultúráról rengeteg ismerettel rendelkezünk! Emiatt tehát az olasz közönségnek szánt elméletemben a nyelvészeti megközelítés elsõbbséget élvez, és a könyv végére hagytam azon õskori események bemutatását, melyek segítségével lehetõvé válik két olyan távolinak tûnõ nép összekapcsolása, mint a magyar és az etruszk.Másrészt ezt a választásomat egy másik körülmény is elõsegítette. Mégpedig az, hogy az olasz közönség már ismerte - ismerhette - az indoeurópai és altáji népekre vonatkozó Kontinuitás Elméletemet a paleolitikus kortól, amelyet „Az európai nyelvek eredete” címû kétkötetes munkámban mutattam be. Ez a tézis pedig szorosan kapcsolódik a jelen könyvemben ismertetett etruszk magyar egyezésrõl.
A magyar olvasó számára a kérdés megvilágítottsága lényegesen eltér ettõl. Mindenekelõtt, még a nyelv kérdéskörén kívül is - melynek tanulmányozása Magyarországon soha nem mûködött intézményes keretek között - fontos szempont, hogy maga az etruszk néppel kapcsolatos anyag kevésbé családias, a kulturális látóhatártól és az intézményes tudományoktól teljesen távol álló ismereteket testesít meg. Már csak azért is így van ez, mivel a magyar egyetemeken nem létezik etruszkológiai tanszék.
Másrészt pedig nem is várhatom el, hogy a magyar olvasóközönség ismerje az indoeurópai és altáji népekre vonatkozó elméletemet, hiszen a témával kapcsolatos fontosabb munkáim olasz nyelven jelentek meg, és csak néhány férhetõ hozzá angolul és franciául.
Fenti indokok miatt mindenképpen szükségesnek tartom megelõzni a magyar fordítást ezzel az elõszóval, amelyben összefoglalok néhány alapvetõ fontosságú pontot. Ezeket tanácsos a magyar olvasónak az elsõsorban olasz közönség számára íródott könyv olvasása elõtt megismernie.
Az etruszk kultúrából - az ókori Európa egyik legnagyobbjából - mérhetetlen mennyiségû, alaposan tanulmányozott irodalmi anyag maradt fenn. Ennek köszönhetõen ma már néhány, az etruszk történelemre, társadalomra, gazdaságra, vallásra, építészetre és mûvészetre vonatkozó megállapítást végérvényesnek tekinthetünk. Vagyis az etruszk nyelv tanulmányozásához nem valami tabula rasa a kiindulópont, hanem megbízható extralingvisztikai ismeretekbõl álló hatalmas anyag.
A régészet által a hetvenes évek óta kidolgozott nagyszámú megállapítás közül az egyik alapvetõ fontosságú e könyv témájához. Nevezetesen arról van szó, hogy az etruszkok õsei, az úgynevezett villanovaiak (a rákövetkezõ etruszk elõdjeként ismeretes civilizáció tagjai) a Kárpát-medence területérõl származnak. E fontos felfedezés az amerikai Hugh Hencken régésznek köszönhetõ. Megállapítását a késõbbi kutatások is megerõsítették.
Földrajzilag tehát az, hogy az etruszk civilizáció a Kárpát-medencébõl származik, bizonyítottnak tekinthetõ.
Ezenkívül Hencken feltételezte, hogy az etruszkok két hullámban, tengeri úton érkeztek a Kárpát-medencébõl Olaszországba, és két eltérõ ponton kötöttek ki. Az egyik az Adria partja, ahol megalapították a Felsina (latinul Bononia, olaszul Bologna) nevû etruszk várost, a másik pedig a Tirrén - tenger partja, ahol aztán megalapították a valódi Etrúria fõ központjait. Ezek Toscana és Lazio tartományban voltak találhatók: Tarquinia, Orvieto, Chiusi, Volterra, Vulci, Veii, Vetulonia, Populonia stb. A kárpát-medencei - dunai népek Hencken által feltételezett tengeri úton történõ bevándorlása mellett nem zárható ki a szárazföldi úton való betelepülés sem. Mindazonáltal Hencken kutatásai alapján bizonyítottnak tekinthetõ, hogy a bronzkor végének „kárpát-medencei - dunai” eredetû csoportjai eljutottak a Földközi - tenger vidékének keleti és középsõ területeire. Itt aztán elterjesztették kultúrájukat, amelybõl Olaszország mai területén kialakult az etruszk civilizáció.
Természetesen az õskori „kárpát-medencei - dunai” népek még nem a magyarok!
Ezen a ponton egyenletünk utolsó lépéséhez segítségünkre van kettõ Kontinuitás Elmélet a paleolitikus korról. Elõször is a magyar kutatók által is jól ismert „uráli kontinuitás elmélet”-nek nevezett tétel, amelyet napjainkban az uráli nyelvterületet kutató nyelvészek, valamint a régészek - a magyarokat is beleértve - túlnyomó többsége elfogad. Másodsorban pedig az új - a www.continuitas.com címen könnyen hozzáférhetõ - indoeurópai és altáji kontinuitás elmélet. Vegyük szemügyre mindkettõt.
Az uráli elmélet alapján az uráli népek már a paleolitikus kor idején jelen voltak Európa keleti részén, az utolsó jégkorszakban (Kr.e. XIII. évezred) és a mezolit korban. Az éghajlat enyhülése után (Kr.e. IX. évezred) északra húzódtak, hogy folytathassák halászó - vadászó életformájukat. Eszerint a magyarok, más ugor népekkel együtt szükségszerûen az Ob folyó környékén telepedtek le, és a Finn-ugor népek legkeletibb csoportját alkották. Mindenesetre az õsmagyarok már egészen a paleolitikus kortól Európa keleti részén éltek.
A magyar kivételével minden uráli nyelv jelenlegi elterjedése tökéletesen megfelel az elméletünk által feltételezetteknek. Az egyetlen kivételt - mint ismeretes - pontosan a magyarok jelentik. Õk valószínûleg a még nem végleges letelepedés idõszakában különváltak a többi ugor népcsoporttól, hogy elfoglalják a Kárpát-medencét. Itt pedig elérkeztünk az ún. Honfoglalás sokat vitatott kérdéséhez. Körülötte mindig sok vita zajlott, még a legutóbbi, „kettõs Honfoglalás”-nak nevezett változatról is.
Az indoeurópai és altáji kontinuitás elmélet szerint az indoeurópai népesség Európa nagyobb részének és Ázsia indoeurópai területének, míg az altáji Ázsia középsõ részének õslakos népe.
A két elmélet kombinációja pedig egyrészt új elképzelés kialakítását teszi lehetõvé a Honfoglalásról, másrészt annak a bizonyítását, hogy a magyarok az etruszkok õsei. Nézzük, hogyan lehetséges ez.
Mint láttuk, az altáji elmélet szerint a török és mongol népek a paleolitikus és mezolit korban már Ázsia középsõ részén éltek. Következésképp, a neolitikus kori Közép-Ázsiában nem csak a nagy kultúrák tartoztak az altáji nyelvhez, hanem azok az elsõ lovas - harcos nomád népek is, akik az idõszámításunk elõtti IV. évezredben Ázsia nyugati sztyeppéin és Európában tûntek fel. Õk a török nyelvcsoporthoz kellett, hogy tartozzanak. Ezért az uráli letelepedésektõl délre fekvõ Serednyi Stog (=SS) néven ismert kultúrának, amelyben szintén a Kr.e. IV. évezredben megkezdõdött a lónak a lovaglásra való használata, szintén a török nyelvcsoporthoz kellett tartoznia. Vagyis magától értetõdõen török a híres, kurgan néven ismert kultúra is, vagy az orosz Yamnaia, amely a III. évezred folyamán a Serednyi Stog-ból alakult ki, és egészen Kelet-Európáig elterjedt. Röviden, minden lovas - harcos nomád nép, akik akár az õskorban, akár késõbb az eurázsiai sztyeppéken váltották egymást, túlnyomórészt az altáji népekhez tartoztak. És a magyar puszta, az eurázsiai sztyeppék nyugati vége, az összes keletrõl származó harcos nomád nép természetes élõhelye.
A magyar olvasó számára nem szükséges kihangsúlyozni ama tényt, hogy a török nyelvnek és kultúrának milyen óriási befolyása volt a magyar társadalom és nyelv alakulására. Ezek közül a hatások közül kiemelnék három, dolgozatom szempontjából különösen jelentõs vonatkozást:
- A lóra és lovaglásra vonatkozó magyar kifejezések török eredetûek
- Ezek a kifejezések megegyeznek az obi-ugor nyelvekben használt kifejezésekkel
- Más, a török (elsõsorban csuvas) nyelvbõl kölcsönzött mezõgazdasági, társadalmi és politikai kifejezések viszont nem egyeznek meg az obi-ugor nyelvekben használt kifejezésekkel
Ez a három tényezõ a magyar õskor vonatkozásában elméletünk fényében a következõket vonja maga után:
- A magyar és az obi-ugor nyelvek a Kr..e. III. és IV. évezredben a nyugat-ázsiai területeken még egységesek voltak. Nagyon közel álltak az elsõ török kultúrákhoz, amelyek az õ területeiktõl délre pattantak lóra.
- A magyarok, az obi-ugoroktól való különválásuk után minden valószínûség szerint ismét török hatás alá kerültek.
- A magyarok az idõszámításunk elõtti III. évezredben érkeztek történelmi területükre a Kárpát-medencébe és szerepük az etruszkok, villanovaiak, valamint elõdeik, az õs-villanovaiak kialakulásában kétségtelen.
Ismert, hogy a villanovaiak és közvetlen elõdeik - az õs-villanovaiak - egyik legjellegzetesebb tulajdonsága a halottégetés. A hamvasztás Közép - Európából származik, az úgynevezett Urna Mezõkrõl, melyek közül a legrégebbiek a magyar Urna Mezõk (Hencken).
Ezenkívül, a kárpát-medencei - dunai hatás Olaszországban nem a villanovaiakkal kezdõdött. A III. évezredtõl kezdõdõen (amikoris a Kárpát-medencét elözönlik a kurgan népcsoportok) az olasz õskort a majdnem folyamatos közép-európai befolyás jellemzi (Barfield). Fontos körülmény, hogy a II. évezredben a Val Padana-i (Emilia) és a letelepedett magyarok által a Duna síkságán a bronzkorban mesterségesen kialakított dombok (lásd Tószeg) „nagymértékben hasonlítanak’ (Barfield). És végül, a kárpát-medencei-dunai hatás nyilvánvaló régészeti bizonyítékai az õskori Olaszország északi részén is azt támasztják alá, hogy megtörtént „a Val Padana … tényleges elözönlése a keletrõl származó népek által” (Barfield, Cardarelli).
Valósággal szinte kötelezõ a következtetés: a kárpát-medencei - dunai népek, akik a III. és II. évezred folyamán akkora hatással voltak Olaszországra, és akik aztán „villanovai” népként az I. évezredben tengeri úton érkeztek Olaszországba, nem lehetnek mások, csakis a III. évezred magyarországi meghódítóinak utódai, vagyis a török kultúrát átvett magyarok.
Ezen a ponton szükségesnek tartom emlékeztetni a kedves olvasót, hogy pontosan Hencken volt, aki azt feltételezte, hogy a II. évezredben a kárpát - dunai területeken élõ etruszkok - akiket a görög nyelv Tyrsenoi néven ismer - eljutottak a Földközi-tenger vidékének keleti részére, tehát találkozhattak az ókori egyiptomiak által a Földközi-tenger feletti uralomért vívott csatával kapcsolatban említett egyik híres „tengeri néppel”, a tursha néven ismert népcsoporttal. Ezt az elméletet alátámasztotta az a felfedezés, hogy az Égei-tenger Lemnos szigetén talált feliratok etruszk nyelvûek.
Magyar régészek is feltételezték, hogy a ’II. évezred magyarjai’ (bárkik is voltak), részt vettek a „tengeri népek” hadjárataiban.
Megvizsgálva az etruszkok két latin nevét - Tusci és Etrusci -, melyet a latin nyelv kutatói a tusci > tu(r)s-ci, e-trusci > e-tursci, E-truria > E-trusia > E-tursia sorozat segítségével a görög Tyrsenoi névhez kapcsoltak, felmerülhet a kérdés, hogy vajon az etruszkok másik megnevezése, a turs- nem kapcsolható-e a turchi, azaz török névhez. Vagyis nem elõzi-e meg az altáji vagy török eredetû törzsi nevek hosszú sorát, melyeket a történelem folyamán a magyaroknak adtak: magyarok, avarok, törökök, baskírok, hunnok. Egyébként mindezen nevek, mint ismeretes, altáji eredetûek.
Az etruszkok - vagyis a török népnek tartott õskori magyarok, Olaszország megszállóinak - ’születése’ tehát a bronzkorra tehetõ. Midõn a kárpát-medencei-dunai terület „Európa ipari központjá”-vá válik (Barfield), és a magyar fémkohászat, virágzásának csúcspontján megadja a kezdõ lökést a magyar terjeszkedésnek.
Most pedig térjünk át az etruszk nyelvre, amellyel kapcsolatban mindenekelõtt egy félreértést kell tisztázni.
Nem teljesen igaz a gyakran hangoztatott állítás, hogy az etruszk teljesen titokzatos nyelv. Valójában az etruszk nyelv a XIX. századtól kezdve különbözõ nemzetiségû éleselméjû tudósok vizsgálatainak különleges jelentõséggel bíró tárgyát képezte. Ezek a tudósok mind a tipológia és nyelvi szerkezet vonatkozásában, mind pedig nagyszámú, alapvetõ fontosságú szavak jelentésével kapcsolatban teljes mértékben helytálló következtetésekre jutottak. Könyvem nem utasítja el ezeket az eredményeket, sõt, ezekbõl indul ki.
A korszerû etruszkológiát - melynek elismert vezetõje az olasz tudós, Massimo Pallottino - ’kombinatórikus’ vagy ’hermeneutikus’ vizsgálatnak nevezik, mivel csakis a nyelv belsõ jellegzetességeit és azoknak a szövegben fellelhetõ összefüggéseit tanulmányozza. Anélkül teszi ezt, hogy megkísérelné az etruszk nyelvet bármely más nyelvvel kapcsolatba hozni. Az e módszer által elért eredmények, ha már teljesen biztosak, azért is nagyon fontosak, mert nehezen cáfolható bizonyítékokon alapulnak.
Teljes mértékben bizonyított állításai közül kiemelnék néhányat, melyek az eddig elmondottak fényében minden bizonnyal felkeltik a magyar olvasó érdeklõdését. Az etruszkológusok szerint az etruszk nyelv
- agglutináló, a szótõhöz kapcsolt képzõkkel, eset végzõdésekkel és toldalékokkal, ugyanúgy, mint a magyar és a többi uráli nyelv
- a hangsúlyt az elsõ magánhangzóra teszi, ugyanúgy, mint a magyar és a többi uráli nyelv
- jellemzõje a magánhangzó illeszkedés, ugyanúgy, mint a magyarnak és a többi uráli nyelvnek
- kizárólag zöngétlen okkluzív mássalhangzókat használ, ugyanúgy, mint az uráli õsnyelv
- nyílt szótag szerkezet jellemzi (= magánhangzóra végzõdõ szótag), ugyanúgy, mint az uráli õsnyelvet
Fenti ismeretek birtokában, melyek egyébként a könyv utolsó három fejezetében részletesebb kifejtésre kerülnek, remélem, hogy a magyar olvasók számára is könnyebb lesz a könyv elsõ, nyelvészeti témájú fejezeteiben való elmélyülés.
a szerzõ
Forrás: http://www.allprint.hu/