:: Életfa :: Népmese :: Búcsújárás :: Mennyezet :: Világegyetem ::

Hírlevél

Iratkozz fel hírleveleinkre és minden új hírről értesülni fogsz.
A feliratkozás mentes minden kötelezettségtől, arról bármikor le lehet iratkozni. Köszönjük, ha velünk tartasz.
Kövesd híreinket
itt, Csatlakozzon Facebook oldalunkhoz itt Iratkozzon fel rss értesítőnkre! és itt Kövessen a Twitteren!

Bejelentkezés



Partner oldalak

Statisztika

websas.hu Google PageRank

QR-kód

Kövesd mobilon is a Naputat!
qr-kod
Mi ez? Tudnivalók a QR-kódról.
Kezdőoldal Örökség A fehér hunok vallása...
A fehér hunok vallása... PDF Nyomtatás E-mail
2007. február 14. szerda, 22:23

A fehér hunok vallása indiai források alapján

Írta: Dr. Aradi Éva

A fehér hunok indiai hódításait általában nem értékeli jóindulattal az indiai történetírás, még az egyes régi indiai források sem. Bizonyos szempontból érthetõ ez, hiszen a fehér hunok hódítók voltak a Kr.u. 5-ik- 6-ik században és bátor, harcias, de kegyetlen terület-szerzésük nem tetszett a leigázottaknak. Ezért hajlamosak minda mai napig nomád barbároknak nevezni õket, elfelejtkezvén arról, hogy valaha az árják is kegyetlenül foglalták és pusztították el a náluknál akkor sokkal fejlettebb Indus völgyi civilizációt.


Abban azonban a 20-ik századi indiai történetírók egyetértenek, hogy mind az úgynevezett ázsiai - tehát az Attila által vezetett - hunoknak, mind a heftalitáknak, azaz a fehér hunoknak sorsszerű küldetésük volt az emberiség történelmében. Szinte katalizátorként hatottak, míg az elõbbiek hozzájárultak a Római Birodalom bukásához, az utóbbiak alaposan legyengítették az ókor két virágzó államát: Perzsiát és Indiát. Indiában az elõzõleg erõs központi hatalommal rendelkezõ Gupta-királyság többé már nem tudta visszaszerezni régi területeit, s így Észak India több kisebb, egymással csatázó monarchiákra bomlott.1/ Valóban, a fehér hunok, miután Kr.u. 425-ben átlépték az Oxust /Amu-Darja/, elfoglalták elõbb Kashgáriát, majd Szogdiát, s Baktria meghódítására törekedtek. Baktria egy része ekkor Perzsiához tartozott, ahol az erõskezű Szászanida dinasztia uralkodott. Az 5-ik század közepétõl száz éven át folyt a harc a fehér hunok és Pezsia között; váltakozó szerencsével, de végülis a fehér hunok nagy területet szakítottak le az ókori boridalomból. Baktriát elfoglalták, sõt fõhadiszállásukká tették s ezt késõbbi indiai bukásuk után is még évtizedekig megtartották. Majd Gandhára következett /ma Pakisztánban van/, utána Káshmír és a Pandzsáb és végül szinte lerohanták Észak-Indiát, majd kb. Kr.u. 470-re a szubkontinens fele az övék lett, ezt onnan tudjuk, hogy Gvaliorban és a Malvai területen is találtak fehér hun pénzérméket, márpedig ez a két hely igencsak India közepén van.

Mielõtt a címben feltüntetett témáról szólnék, összegezném röviden a tényeket, melyeket indiai és egyéb források alapján tudunk a fehér hunok 5-ik - 6-ik századbeli hódításairól, indiai és baktriai háborúiról és a ma is India észak-nyugati tartományában; a közel negyven millió lakosú Rádzsasztánban élõ hun leszármazottakról: a második kasztbeli harcos rádzsputokról, akik 1500 éve folyamatosan ennek a tartománynak az uralkodóit, a maharádzsákat adják. Ezeket Rádzsasztán egyik nagy déli régiójában: Mewárban maharánának nevezik, aminek jelentése: „királyok királya”, s õ áll kulturális, vallási szempontból a hagyományoknak megfelelõen minden rádzsasztáni maharádzsa fölött, a többiek az õ hűbéresei. Azonkívül a szintén második kasztbeli gurdzsárokról kell említést tenni, akik Rádzsasztán és az attól délre fekvõ tartomány: Gudzsarát lakói, ennek a nevét is õk adták /Gurdzsar Ráshtra = gurdzsár ország, ebbõl a második szó rövidítésével lett Gudzsarát/. A gurdzsárok tudják és vallják, hogy õk a fehér hunok /azaz eftaliták, vagy heftaliták, szanszkrít nyelven svéta hunák, vagy kidariták, kínai nyelven je-ták /vagy Ye-te-li-to-k/, örmény nyelven hajtálok /melynek jelentése: erõs ember/ és bizánci források szerint abdélek - de ez a sok név mind ugyanazt a népet jelenti/ leszármazottai. Errõl tanúskodnak egyes falvaik nevei, mint pl. Huna-vásza /hun lakosú/, Huna-Ganva /hun falu/, de Mewár egyéb falvai közül is többnek hun eredetű a neve, ilyen pl. Kemrí is, ahol tavaly jártam, s amelynek lakóiról, szokásaikról, vallásukról tájékozódhattam.. Ugyancsak több hunok által épített ma már romos, vagy lakatlan városban jártam, mint pl. Kumbagarh várában és a körülötte lévõ épült településen, amit erõd-fal vesz körül, ezeket a hun utód maharána: Kumbha építtette a 11-ik században. Érdekes megfigyelni, mennyire hasonlít ez a fal a Kínai Nagyfalra. Tipikusan ázsiai építészet, amelyhez hasonló nem található máshol Indiában. Jártam Moderában, az ezeréves templomegyüttes területén, ahol a leghíresebb, szintén a rádzsputok által épített Naptemplom van, errõl még bõvebben szólok. A harmadik, a hunoktól leszármazott, Indiában élõ nemzetség a dzsát, õk elsõsorban az indiai és pakisztáni Pandzsábban élnek, a híres szikhek /harcosok, ma katonák, de az élet más területén is megtalálhatók, szorgalmas, értelmes emberek/ egyrésze is a dzsátoktól származik. A szikh népesség valójában egy a XVII. században létrejött vallást követ, amely ötvözi a hinduizmus és az iszlám legfõbb vonásait, de a valláson túl egy sajátos, nemzeti függetlenséget kifejezõ életforma, amely az angolokkal szembeni ellenállást fejezte ki. A szikhek robbantották ki Észak-Indiában 1857-ben a híres, úgynevezett „szipoj” lázadást, melyet az angolok kegyetlenül vérbe fojtottak.

Abban a hunokkal foglalkozó kutatók általában megegyeznek, hogy a fehér hunokról több forrás maradt fenn, mint az ázsiai /azaz „fekete”, tehát az Attila által vezetett/ hunokról. Igaz, hogy a heftalitákról nincs római forrás, de ezért bõven kárpótolnak a kínai, indiai, perzsa, görög, bizánci, sõt arab források. Ezek a munkák három részbõl tevõdnek össze: a/ egyrészt szanszkrít, prákrit és páli nyelvű irodalmi források, mint pl. a híres indiai „tankönyvek”, a Puránák, melyek nem zárultak le elsõ leírásukkor, hanem a tudományok fejlõdésével, vagy a történelem elõrehaladtával kiegészítették azokat. Különösen érdekes kutatásunk szempontjából az Agni Purána és a Visnu Purána. Az elõbbi az indiai kasztok, alkasztok, valamint a környezõ népek genealógiájával foglalkozik, az utóbbi pedig vallástörténettel. Nem sokkal a hunok indiai szereplése után keletkezett a káshmíri szanszkrít író: Kalhána Rádzsatarangíni-je /”A királyok története”/, melyet Stein Aurél fordított angolra, s melyben a szerzõ felsorolja a hun uralkodókat, sõt a késõbb Káshmírban trónra lépett leszármazottaikat is /évszámokkal!/, továbbá a híres költõ és drámaíró: Kálidásza egyik elbeszélõ költeményében: a Raghuvamsá-ban /”Raghu nemzetsége”/ is említi a heftalitákat, úgyszintén az utolsó indiai nagykirály: Harsha udvari költõjének műve:a Harshacsarita /”Harsha cselekedetei”/ bõvebben ír róluk, majd késõbb más, a középkori indiai bárd-költészet /mely elsõsorban Rádzsasztánban terjedt el a királyi udvarokban/ énekei, b/ az abban a korban, vagy nem sokkal a hunok uralkodása után Indiában járt különbözõ nemzetiségű utazók /a kínai Hiüen Csang és Szung Yün buddhista zarándokok, az arab Albérúní történetíró és a görög hajós és kereskedõ: Koszmasz Indikopleusztész valamint Prokópiusz görög történetíró/ írásos beszámolói, és c/ a régészeti ásatások során talált oszlopok, templomszobrok, vagy egyéb kõ maradványokba vésett feliratok é szanszkrít, prákrit, vagy páli szövegei, valamint a heftalita uralkodók által kibocsájtott , meglehetõsen nagyszámú pénzérme. Ez utóbbi lelet a kárpát-medencei hunoknál teljesen hiányzik, nyilván rövid uralkodása alatt Attila nem veretett pénzt, vagy ha igen, azt még a föld rejti. Jellemzõ, hogy a két heftalita uralkodó Toramána és Mihirakula pénzérméi Káshmírban és Kabulban még a 13-ik században is forgalomban voltak 2/, sõt Stein Aurél még az 1900-as évek elején is találkozott Toramána érmével a kabuli bazárban. 3/

A fehér hunok baktriai és indiai hódításairól, háborúiról, uralkodóikról, vallásukról, leszármazottaikról részletesen Dr. Upendranáth Thakur benáreszi professzor írt 1967-ben megjelent művében, melynek címe: „The Hunas in India” /A hunok Indiában/. Õ is a fenti forrásokból dolgozott, s érdekes az a fejezete, amelyben a hunok vallásáról ír, többek között azért is, mivel néhány akkori hun város nevét is említi, s ezek hun szavak. Miután eredeti nyelvükrõl alig tudunk valamit, ezek a tulajdonnevek jelentõsek, hiszen nyelvészeti kutatások alapjául szolgálnak. Thakur leírja, hogy a hunok, mielõtt Indiába jöttek, a tüzet imádták. Kr.u. 420-ban foglalták el Baktriát és Perzsia egy részét, s az uralkodók, valamint a vezetõ réteg hamarosan a zoroaszteri elõtti óiráni vallást követte. Késõbb Firdauszi perzsa író és történész viszont arról ír, hogy sok zoroaszter pap élt a hun városokban, s itt felsorolja a következõ városokat: Kagan /ez a mai Bokhara mellett még ma is megvan Üzbegisztánban/, ez volt a kagán székhelye, bár késõbb a mai Afganisztán területén, a mai Bamiyán közelében Badhagíz lett a fõváros. Más hun város nevek: Zabula /Kabul hun neve/, más helyen: Zabola ként említik,

Gurzaszthán /itt nyilván a gurdzsárok õsei laktak, a város ma is létezik Üzbegisztánban Szamarkandtól mintegy 150 km-re, úgy hívják: Guzár/, Khatal, Bálakh és Bokhra /a mai Bokhara/. A mai Turkesztánt Tokarisztán-nak nevezték a hunok. A tokarok feltehetõen a törökök /türkök/ voltak nyelvükön, akik ugyan közeli rokonok, de mint majd látjuk, sok bajt okoztak a hunoknak. Egyébként a kínai zarándok írók, mint pl. Hiüen Csang egyértelműen türk nemzetiségűeknek tüntetik föl a hunokat.

Perzsa források szerint, mikor nem sokkal 420 után a perzsa uralkodó: Behram az elsõ heftalita támadásokat visszaverte s a kagán feleségét, a khatun-t elfogatta /a fejedelemasszonyt ugyanígy hívták az avar birodalomban, akárcsak a többi felség címet, mint kagán, tegin, elgondolkoztató, hogy az a kevés szó, amit tudunk ugyanaz a hunoknál és az avaroknál/. Tehát a perzsa uralkodó elvitette a khatunt városa Tűz-templomába, hogy a fejedelemasszony ott szolgáljon, amit az örömmel megtett, ezzel bizonyítva, hogy legalábbis az uralkodó osztály a tüz vallását követte. 4/

A perzsa szerzõ szerint azonban a nagy többség továbbra is természetvallású volt, elsõsorban a Napot imádták. Hiüen Csang leírja Nap-istenük templomát Zabula, vagy Zabola városban. A Napot a kínai utazó szerint Kshun-nak nevezték a heftaliták. A nagy indiai hun uralkodó neve: Toramána szanszkrít nyelven, de hun szóval Turmán /az arab Albérúní szerint, aki azt írja, hogy Laga-Turmán a türk Sáhi családból származott/, a Sáhi perzsául királyt jelent. Köztudott, hogy baktriai tartózkodásuk alatt a heftaliták érméiken is már a perzsa baktriai nyelvjárását használták, ezt megtartották Indiában vert pénzérméiken is, magukat ezen a nyelven „sahan-sáhi”-nak, azaz a királyok királyának nevezvén/., 5/ Mihirakula pedig hun szóval Mihira-gula, ebbõl a Mihira a perzsa Napisten, de a Gula hun név, Koszmasz Indikopleusztész említi, hogy a hunok utolsó indiai nagykirálya Gollasz, vagy Gullasz volt. Az -sz végzõdést minden görög szerzõnél el kell hagyjuk, mert ez görög sajátosság, így marad a Golla, vagy Gulla név, s ez Stein Aurél szerint is Mihira-Gula neve. Koszmasz szerint ez a szó virágot jelent, tehát Mihira-Gula nevének jelentése: a „Napisten virága”. 6/ Ebbõl a Gula névbõl alakult ki a ma is uralkodó mewári /udaipuri/ maharánák családneve, mely 1400 év óta a különbözõ változatokban fordult elõ: Guhil, Guhilot, Géhlot. /Még az is elképzelhetõ, hogy a honfoglaló magyarok gyula szava is innen jött/.

Toramána vallásáról nincs sok forrás, õ egész életében harcolt, nagy területszerzõ tegin volt /jegyezzük meg, hogy õ is és fia: Mihira-gula is teginek voltak, tehát a kagán alkirályai/, a kagán, aki a fõvárosban Badhagízben székelt Kunkha volt, elõdje Kushwanaz, vagy Kashwanaz, s annak elõdje volt a Baktriát elfoglaló, dinasztia- alapító kagán: Eftál, vagy Heftál /akirõl a nemzetség a nevét kapta/.7/ Toramána és fia családneve egy a Pandzsábban /Kura városban/ talált kõfelirat szerint: Dzsavla, más változat szerint Dzsaula volt, s ebbõl keletkezett Kabul akkori neve /ez a város Toramána egyik székhelye lett/: Zabula, vagy Zabola.8/ Az indiai források Toramánát bátor, ügyes, elõrelátó uralkodónak tartották, de míg Toramána vallásáról nem tudunk, Mihira-guláról annál több feljegyzés maradt e téren is. A fehér hunok Attilájának nevezett uralkodót nem szeretik az indiaiak. Véres kegyetlenséggel írtotta a buddhista kolostorokat és a szerzeteseket. Viszont Shíva hű követõje volt, hiszen Shíva a hindu vallás Hadura, s a harcos teginnek ez a példakép megfelelt. Shíva számára templomot építtetett fõvárosában: Sákalában /a mai Pakisztánban/ Mihiresvára néven, majd Kásmírban egy várost hozott létre szintén Shíva tiszteletére Mihirapura néven. Ugyanakkor a Baktriában maradt kagán és a vezetõ réteg még mindig a zoroaszteri vallást követte, ez jól látszik a késõbb, de még mindig hun uralom alatt emelt bamiyáni Buddha szobrokon, ahol is a Megvilágosodottat a perzsa fõisten: Mitra által szokásosan viselt ruhában ábrázolták /sajnos mára a thálibok felrobbantották ezeket a szobrokat/. A késõbbi uralkodóik /akik még Baktriát India elvesztése után is jó ideig uralták/, például Tarkhán Nizak Buddha követõje lett, sõt egy buddhista kolostort is építtetett, melynek hun neve:Barmak. 9/ Mindazonáltal a Napisten imádata folytatódott. A Napistent mindig hét lóval ábrázolták, ez húzta a Nap szekerét, s ez az ábrázolás fennmaradt mindmáig a híres rádzsasztáni hindu templomok szobrain, melyek eredetileg 1200-1300 éve a Napisten tiszteletére épültek. Itt említem meg a bevezetõben említett moderai Naptemplomot, amely teljes épségben fennmaradt és híres zarándokhely. Toramánáról azt lehet tudni, hogy Multánban /Pakisztán/ Nap templomot emeltetett, s a kínai utazók szerint is a Napisten tisztelõje volt.

Érdekes, hogy a hun uralkodók s a vezetõ réteg elég gyorsan fölvették a meghódított területek vallását: Baktriában a párszi vallást, majd Indiában a shívaizmust, késõbb a buddhizmust és dzsainizmust/ rádzsasztáni leszármazottaik közül még ma is sokan a dzsaina vallást követik, híres és szép zarándok helyük az 1600 m. magas Mount Abu hegyén lévõ, 40 templomból álló, s fehér márványból faragott épület-együttes, India egyik legnevezetesebb látnivalója. Mount Abut az angolok nevezték el így, egészen a 18-ik századig Arbudának, azaz Buda hegyének hívták. Már a Kr. elõtt az elsõ századtól a Kr. után második század elejéig uralkodott kushánok, azaz az indoszkíták is hamar buddhistává lettek, sõt Kaniska nagy uralkodójuk erõsen támogatta a buddhizmust, sokat építtetett is ennek érdekében. Azokban az idõkben a vallás különösen fontos volt /Ázsiában még ma is az/, s ez a gyors vallási asszimiláció nyilván elfogadtatásukat célozta. A fentemlített vallás-követésekrõl tanúskodnak a már bevezetõmben említett kõbevésett felíratok is. Három ilyen található a heftalita uralkodókról:

1/ Toramána uralkodása alatt jött létre az India középsõ részén akkor jelentõs szereppel bíró Eránban egy 5-6 m magas, homokkõbõl készült vaddisznó-szobor /valószínüleg egy templom elõtti területen volt, hiszen a vaddisznó Vishnu isten egyik inkarnációja/, s ennek talpazatán olvasható Toramána neve, mellette a Maharádzsadirádzsa cím, amelynek jelentése ismét: a „királyok királya”, mint a sahan-sáhi és a maharána szó. A feliraton még az évszám is látszik, természetesen nem a Krisztus szerinti, hanem az úgynevezett sakábd idõszámítás. Ez 78 évvel késõbb keletkezett, mint a mi idõszámításunk kezdete, s a nagy indoszkíta király: Kaniska uralkodásától számítják, jelentése: a „sakák szerinti”. Mai napig egy-egy szanszkrít könyvben a kiadó a megjelenés évszámát mindkét idõszámítással tünteti föl. Ennek alapján ki lehetett számítani, hogy az eráni feliraton 484 szerepelt Krisztus után /a felirat szanszkrít nyelven van/. Tehát ekkor már meghódították Indiának a felét Észak-Dél irányban, hiszen Erán a mai Rádzsasztán legdélebbi részén volt, Malva tartományban. Malva volt a hunok indiai fõ területe, melyet bukásuk után még sokáig megtartottak, ennek fõvárosa akkor Mandaszor volt, a késõbbi -a hunok leszármazottaiként számon tartott gurdzsárok - egyik királyságának fõvárosa. Ez volt a híres, sok művészeti emléket alkotó, fejlett Gurdzsár-Pratihára királyság, mely 400 évig fennmaradt és csak Mohammed Ghazni /a Rettenetes/ afgán-arab mohamedán csapatai tudták megdönteni a XI. században. A másik, kicsit késõbb keletkezett Gurdzsár-Pratihára királyság északabbra, a Gangesz mentén jött létre, fõvárosa Kanaudzs volt /a mai Laknó közelében/. Egyébként Malvát sokáig Huna Mandalának /Hun Központnak/ említik az indiai középkori irodalmi források.

2/ A második felirat szintén Toramánáról szól. Ez az Észak Pandzsábban /Pakisztán/ található Kura városában talált kõoszlop, a felirat így hangzik: „bemetszetett a királyok királya, azaz a nagy Toramána, vagyis Sáhi Dzsavla uralkodása alatt”. Itt évszám nem szerepel, de a régészek megállapították, hogy az V-ik században alkották. Az oszlop-töredéket a felirattal a Lahore-i múzeumban õrzik /Pakisztán/.

3/ A harmadik feliratban említik ugyan Toramánát, de ez nem Toramána uralkodása alatt, hanem fiának: Mihira-gulának a királysága idején készült. Ez egy Nap- és Shíva tiszteletére épült templom alappiléreibe vésett felirat és Gvalior mellett található, szintén elég mélyen India területén. A feriratot Kr. u. 530-ra datálják s a szokásos dicsõitõ címek mellett azt is közlik, hogy a templom a nagy király uralkodásának 15-ik évében készült, tehát Mihira-gula Kr.u. 515-tõl uralkodott. A pontos szanszkrít szöveg a következõ: „Neki, akinek családja nagy hírnevet szerzett, Toramána fiának, a Föld urának, Síva hívének, aki Mihirakula néven ismert és aki megtörte Pasupati hatalmát” / ez egy Gupta uralkodó volt Észak-Indiában/. /Ez a felirat is a Lahore-i múzeumban található/. 10/

A három fontos felirat tehát: az eráni, a kurai és a gvaliori. Ezenkívül Gvaliorban találhatók a valószínüleg már Toremána által kiadott pénzérmék, melyeken azonban a dinasztiát alapító õs neve szerepel, így:„Heftál, a hunok királya”, az érme másik oldalán a Nap és a Hold látható. Toremána sok érmét veretett; Mihira-gula pénzérméi is elsõsorban Gvaliorban és különbözõ kásmíri ásatások helyein kerültek elõ. Baktriai perzsa nyelven és görög felírattal készültek, s rajtuk a király neve mellett uralkodásának évszáma és a már említett címe: „sahan-sáhi” /a király neve elõtt/ szerepel. Stein szerint a heftaliták a nagy indoszkíta /kusán/ királyok jogutódainak tartották magukat /egyenesági, vérségi kapcsolat nem bizonyítható közöttük, de a nagy elõdökre való hivatkozás jobban megalapozta hatalmukat/. S mivel Huska, Kaniska és Huviska is sahan-sáhi-nak titulálták magukat, a jogutód Mihira-gula is ezt tüntette föl. Az érmék hátoldalán rendszerint Shíva szent állatának, a Nándi bikának a képe szerepel, s a feliratokon legtöbbször Mihira-gula név áll, nem pedig a szanszkritizált, s Indiában máig elfogadott Mihirakula /nyilván az elõbbi az eredeti, Stein szerint is/. 11/ A heftalita pénzérméken a királyok nevén és évszámán kívül a páva, a bika, a Nap és a Hold, nyíl-íj és tűzoltár ábrázolása látható. Mihira-gula utódai közül néhány pénzérmén a Lankhana és Khinkila név szerepel, akik szintén fehér hun káshmiri uralkodók voltak. Hiüen Csang írja, hogy Indiába menet Káshmíron át vezetett az útja, s hogy ott már több generáció óta a fehér hunok uralkodtak, úgy, mint Peshavárban /Pakisztán/. Ezt Kr.u. 630-ban írta, tehát még akkor is, Indiából kb. 560-ban történt kiűzetésük után 70 évvel megtartották baktriai és káshmíri hatalmukat. Hogy e két király is fehér hun volt, bizonyítja a jóval késõbb élt Albéruní megjegyzése, miszerint: „E királyok török nemzetiségűek voltak, kiknek székhelye Kabulban volt, s õsük Barhategin /hindi nyelven: a Nagy Tegin/ volt, ki Kabulba jövén, hatalmába kerítette az országot. Az õ családjában maradt az uralom, mint mondják, hatvan nemzedéken át.” 12/ A Nagy Tegin nyilván Toramána, a hatvan nemzedék túlzás, de, amint látjuk, Baktriában még sokáig megõrizték hatalmukat, s ez történt Káshmírban is, sõt az India szívében lévõ Huna Mandalában, azaz Malvában, amely létezett még Kr.u. 899-ben is s erre hivatkoznak indiai irodalmi források, mint a szanszkrít elbeszélõ költemény a Navasahasanka-csarita. 12/ Albérúní jóval késõbb azt írja, hogy a kásmíri és kabuli török /türk/ uralkodók, a Sáhik / ez az elnevezés mint láttuk még az indoszkíták óta fennmaradt/ uralma hõsies küzdelem után végülis a 11-ik században bukott el az iszlám túlerõ miatt. Albérúní, mohamedán létére, dicsõíti a letünt türk Sáhí család nagyságát és dicsõségét. 14/

A fehér hunok vallásához kapcsolódik a király felszentelése. Az indiai kasztok és törzsek genealógiájával foglalkozó könyv: az Agni Purána írja le a Guhil ház elsõ uralkodójának avatását. Egyszerű harcos és vadász volt és nemzetségének baráti törzse: a Bhil nemzetség fõnöke úgy emelte királlyá, hogy jobb kezének hüvelykúját megvágta, s annak vérét a Guhil harcos homlokára kente, ezzel mintegy vérszerzõdést kötött vele és nemzetségével és elismerte hűbér uralkodójának. Ez az úgynevezett Tilak-ceremónia. /tilak szanszkrít nyelven a homlokra festett szent jel, általában, ha piros, Shíva jele/. Ezt a ceremóniát 1400 éve minden Guhil /Gehlot, Guhilot/ maharána felszentelésekor megismétli a Bhilek vezére, akik a kezdetek óta a legerõsebb szövetségesei Mewár uralkodóinak. A mostani maharánát is így szentelték 1980-ban, szóbeli közlése alapján.15/

A feliratokból, pénzérmékbõl, s a szanszkrít irodalmi anyagból megállapíthatjuk, hogy a heftaliták indiai uralma Kr.u. 460-tól kb. 556-ig tartott, bár Mihiragula már 542-ben vereséget szenvedett és meghalt, de utódai még néhány évig fenntartották hatalmukat. Ekkor azonban mind az indiai, mind a perzsa területen - ott a Szászánidáktól - vereséget szenvedtek, de mint láttuk, Káshmírban és Baktriában /Kabulban/ még sokáig uralkodtak, igaz, az õket északról: Transzoxiánából üldözõ türkök többször mértek rájuk csapást, s jórészük nyugat felé menekült. A Kabulban maradtak keveredtek a gyõztes türkökkel és a Sáhi dinasztia már nem tisztán heftalita volt, mivel a források is türk uralkodóknak említik õket. Ugyanez történt az Indiában maradt utódokkal, hiszen a vesztes háború után a hadsereg menekült, de a gurdzsár pásztorok, valamint az egyszerű köznép már letelepedett elsõsorban a nyugati tartományokban /Pandzsábban, Rádzsasztánban és Gudzsarátban/, s hamar asszimilálódtak, vagy ahogyan az indiai tudósok nevezik „indianizálódtak”. Ez a bámulatra méltó alkalmazkodás segítette ezt az egész fajt a túlélésben /ezt figyelhetjük meg majd utódaiknál: az avaroknál is/. Így ír errõl a képességrõl Stein Aurél 1925-ben egy budapesti akadémiai elõadásában: „Az ujgurok törzse, ez az életrevaló török néptörzs letelepedett a keleti Tien-San mentén. Ez volt az elsõ a nagy török faj népességei közül, amelyben megvolt a képesség a nyugati művelõdés fölszívására, akár keresztény, akár mohamedán véren szivárgott is az be hozzájuk. Más török fajú törzsek is, amelyeket vállalkozó szellemük és bátorságuk Európa felé vezéreltek, tanúságot tettek ugyanerrõl a képességükrõl, hogy a nyugati civilizációt asszimilálják és a maguk nemzeti egységébe befogadják. Így történhetett ez a honfoglaló magyarokkal.” ...... „Ilyesféle képességrõl ismét és ismét tanúságot tettek Ázsia és Európa történetében a török faj kicsiny, de szívós erejű néptörzsei. Hiszem, hogy ezek közé sorolhatjuk törzsökös részét azoknak is, akik Árpáddal együtt jöttek be magyar földre.” /Az indo-perzsa határvidék õsi története a földrajz és újabb kutató-utazások világában. Budapest, MTA 1925./ 16/

Lábjegyzetek:

1/ Upendra Thakur: „The Hunas in India”, Chowkhamba Sanskrit Series Office publ. 1967, Varanasi, p. 5.

2/ Idézett mű, p. 296.

3/ Stein Aurél: „Ázsia halott szívében” Helikon, 1985, Budapest, 442 old.

4/ McGovern, W.M.: „The Early Empires of Central Asia” New York 1939, p.409.

5/ Modi, J.J.: „The Early History of the Hunas and their inroads in India”, Journal of Bombay BRAS, XXIV /1917/, p.567.

6/ Stein Aurél: „Ázsia halott szivében” Helikon, 1985, Budapest. 381 old.

7/ Idézett mű 380 old.

8/ Szász Béla: „A hunok története, Attila nagykirály”, Bartha M. Társaság kiadása, 1943 Budapest, 470 old.

9/ Idézett mű 469 old.

10/ Upendranáth Thakur: „The Hunas in India” Chowkhamba Sanskrit Series Publication, 1967 Varanasi, p. 260.

11/ Zajti Ferenc: „Magyar évezredek”, Bp. 1939, utánnyomás, 405 old.

12/ Stein Aurél: „Ázsia halott szivében” Helikon, 1985, Budapest. 372 old.

13/ Szász Béla: „A hunok története, Attila nagykirály”, Bartha M. Társaság kiadása, 1943 Budapest, 470 old.

14/ Upendranáth Thakur: „The Hunas in India” Chowkhamba Sanskrit Series Publ. 1967, Varanasi, p. 210.

15/ Metclfe: „The Rajput Tribes” /On the base of the Agni Purana/ Vol. 1. Cosmo Publications, New Delhi, 1822 /reprint/, pp.80-81.

16/ Stein Aurél: „Ázsia halott szivében” Helikon, 1985, Budapest. 442 old.

IRODALOM:

1/ Mc Govern, W:M.: „The Early Empires of Central Asia” New York, 1939.

2/ Modi, J.J. „The Early History of the Hunas and their inroads in India”, Journal of Bombay BRAS, XXIV /1917/.

3/ Stein Aurél: Ázsia halott szivében”, Helikon, 1985. Budapest.

4/ Szász Béla: „A hunok története, Attila nagykirály”, Bartha Miklós Társaság Kiadása, 1943. Budapest

5/ Upendranáth Thakur: The Hunas in India”, Chowkhamba Sanskrit Series Publ. 1967. Varanasi

6/ Zajti Ferenc: „Magyar évezredek” Budapest, 1939 /utánnyomás/

7/ Metclfe: „The Rajput Tribes” Vol.1. Cosmo Publications, New Delhi, 1822 /reprint/

Megjegyzések:

1/ A neves indiai történész, a már említett Upendranáth Thakur könyvének /”The Hunas in India= „A hunok Indiában” magyarul/ 38-ik oldalán a magyarokat is említi, igaz, hogy röviden ír róluk, a következõkben:

„Kb. Krisztus elõtt 300-ban a hunokon kívül más Türk-Ugor népek, mint pl. az argippák - a mai magyarok - délnyugat felé húzódtak s elfoglalták a mai Kirgíz sztyeppét, majd az Ural és az Altáj hegységek közötti területeket, fõképpen a turáni síkságot.”

Ugyanezen az oldalon még egy megjegyzés:

„A turáni síkságon telepedtek le a turáni népek, mint a hunok, a bolgárok és a magyarok.”

2/ Meg szeretném említeni, hogy - az általam ismert - ázsiai népek milyen nyelveken említik a magyarokat, illetve Magyarországot:

Észak-Indiában, Kásmírban, Pakisztánban és Iránban: „Magyarisztán” /Afganisztánban szintén/ /Sztán hindosztáni és urdu-perzsa nyelven országot, helyet jelent/, a nép pedig „magar”, vagy „magyar”,

Törökországban: „hunkár” = magyar /a régi törököknél ez egyben egy magas rangot jelentett, olyasmit, mint a herceg/,

Örményországban: „hungár” = magyar.

 
RocketTheme Joomla Templates
Secured by Siteground Web Hosting