Könyvjelző
Twitter
Digg
Del.icio.us
Furl
Yahoo
Googlize this
Facebook
PDF
Nyomtatás
Fényposta
Címke
1. Az õstörténeti oldal, vagy nyelvünk õsiségének kérdése aránytalanul nagy súllyal szerepel mai vitáinkban, pedig nézetem szerint nem kulcskérdés, több okból sem. Az egyik az, hogy nyelvünk nemcsak az egyenes vonalú (lineáris) idõben létezik, hanem (az indogermán eredetû, ún. „fejlett és korszerû tudományos világnézet” által „kezdetlegesnek és gyermetegnek” ítélt, s ezért kiiktatott[1]) körkörös vagy csigavonalú (idegen szóval: ciklikus vagy spirális) idõben. Ez áll (mitikus) történelmünkre, sõt egész népi mûveltségünkre, hagyományunkra is.
Ez a fajta mûködésrend a külsõ szemlélõnek úgy tûnhet föl, mint a búvópatak; gondoljunk az ábrázoló népmûvészet fölvirágzására a 19. század közepén, vagy a táncházmozgalomra, legújabban a néphagyomány iránti általános és széleskörû érdeklõdésre, mely képes a hatalom, az oktatás és a tömegtájékoztatás által akár 50-100-150 éven át folytatott hazudozást-kábítást-porhintést is zárójelbe tenni, hatástalanítani. Így „mûködnek” nyelvünkben a szócsaládok vagy szóbokrok is. Tehát a „világ-virág”, az „édes”, a „tér”, „húgy” vagy „búttában”, „ízesül” szavaink és családjaik, az olyan hangrendi párok mint „váz-fesz”, elsõsorban nem történelmi képzõdményeknek tekintendõk, melyek az egyenesvonalú idõben „keletkeztek” és idõ múltával „eltûnnek”, hanem sajátos értelemben vett örök érvényû szerkezetek, melyek egy ideig lappanganak, majd kortól és helytõl függõen más-más arculatukat képesek megmutatni, s ezzel számunkra a valóságot értelmezni, képletezni. Igaz ez templomos mángorlóinkra, népmeséinkre vagy valamely népszokásunkra is. Ezért számomra csekély haszonnal jár annak kimutatása, vajon létezett-e nyelvünk mondjuk 2160 vagy akár 26000 évvel ezelõtt (egyébként a válaszom: igen, biztosan létezett), vagy hogy megelõzte-e legalább 2x2160 évvel a sumér vagy kínai nyelvet? Vagy mióta létezik benne a SzûR szó? Vagy hány ún. etimont õrzött meg mondjuk a franciához képest? Párhuzamként: értelmes kérdés-e az, hogy 26000 évvel ezelõtt élt Nyilas jegyû elõdnépeinknek volt-e mángorlójuk, és vajon mit karcoltak bele? Minthogy föltehetõen akkor is a szellemi világrenddel összhangban éltek, másféle, de alighanem ugyanolyan magas mûvészi szintû, világegyetemes (kozmikus) mértékû és alapozottságú ábrákat, mint 19. századi pásztorfaragóink, Király Zsiga vagy Hodó József (akikrõl a hivatalos mûvészettörténet és a közoktatás – szigorúan önhibájából – tudni sem akar). Úgy vélem, az „örök érvényû” jelzõ nemcsak mennyiségileg hosszabb tartamú mint mondjuk az „igen õsi”, hanem mutat a másik irányban is, a jövõ felé.
2. A nyelvrokonság kérdése a nyelv térbeli oldalát érinti, és – második okként – lényegében ugyanazt gondolom róla, mint az idõbelirõl: nyelvünk mesei (vagy mitikus) és kozmikus, szentségi (szakrális) térben (is) létezik, szerkezetei a mitikus tér tárgyait, viszonylatait, illetve a benne végbemenõ folyamatokat képezik le. És mivel a mesei vagy szentségi valóság lényegileg mindenütt ugyanaz, a magyar és a világ bármely más – szervességét legalább nyomokban õrzõ – nyelve között fogunk meglepõen nagy számú párhuzamot találni (az alább kifejtendõ Saussure-i tétel a nyelvi jel önkényességérõl éppen ebben akadályoz meg bennünket), és ennek az égvilágon semmi köze a hagyományos értelemben vett genetikai (?) nyelvrokonításnak. A nyelvrokonság eszméje történelmileg korlátozott térben és idõben merült föl: Nyugat-Európában a 19. század elején, amikor az indogermán népek hirtelen elkezdenek maguknak rangos õsöket keresni, és mindjárt meg is haragszanak ránk (s elindítják soros hadjáratukat kioktatásunk és „fölzárkóztatásunk” céljából) – azért, mert nekünk nem kellett keresni, hiszen a magyarságban mindig élt a hun-szittya származás tudata. (Párhuzamként: hol volt, illetve hol van Szkítia? Ne a Cartographiai Vállalat térképein keressük; ma is megvan, és onnan ma is ki lehet jönni. Talán most megint jövünk is kifele, az elõörs már látszik.) Az efféle rokonkeresési és rokongyártási mozgalmak viszonylag rövidtávú politikai-világnézeti célokat szolgálnak, és önmaguktól eltûnnek, ha ezek a célok elvesztik idõszerûségüket.[2]
3. Viszont egy valamire kiválóan alkalmas a nyelvrokonság kérdése (s ez már a harmadik oka ez irányban fennálló érdektelenségemnek): hogy elfedje, homályba burkolja a lényeget, a szókincs belsõ összefüggésrendjének, szervességének, tehát egészen pontosan: a szócsaládok vizsgálatának kérdését. Nyelvünk (szókincsének) e kétféle megközelítését nagyon pontosan fölvázolja Lugossy József (az akadémiai nyelvtudomány részérõl méltatlanul, de nagyon tudatosan) felejtésre ítélt, illetve kiiktatott nyelvészünk 1857-ben megjelent tanulmányában, melyben a „szócsaládosítást” a történeti-összehasonlító vizsgálat elé helyezi sorrendben, de mindkettõt fontosnak tartja. Csakhogy róla pontosan azért kellett elfeledkezni, mert merészelte ezt a két módszert egyenértékûnek, egymást kiegészítõnek tekinteni. Õ maga a szócsaládosítást tartotta fõ feladatának, s e tanulmányában példát is mutat erre „fél” szavunk s rokonságának elemzésével. Talán tekinthetõ a szerves mûveltséget megalapozó kutatók egyikének, bizonyos értelemben a „szerves nyelvészet” elõfutárának. A következõ évben már ezer példából álló magyar hangrendi párhuzamot tesz közé, köztük „apad-eped, árny-ernyõ, buzog-pezseg” stb., melyek óriási többségérõl tudni sem akar mai nyelvészetünk. Ekkorra ugyanis már Hunfalvy alias Hunsdorfer uralja az akadémiát (éppen véget ér a Bach-korszak), ugyanebben az évben pedig testvéri segítségnyújtás céljából behívja Németországból Josef Budenzet, s aztán õk ketten (a magyarajkú, de kozmopolita gondolkodású Brassai sajnálatos közremûködésével) a szócsaládosítást eltávolítják a küzdõtérrõl (ennek egyik oka az lehet, hogy elõbbiek nyelvében effélék nem nagyon vannak, vagy már nem mûködnek), s azóta is tudományos szómagyarázatnak kizárólag az (ún. „rokon” nyelvekkel) térben hasonlító, illetve az idõben (történetileg) vizsgálódó szófejtés marad: „megmutatták nyelvészetünknek azt a biztos utat, melyet soha többé el nem hagyhat” – Pallas Lexikon. (Merem remélni, hogy el fogja hagyni.) E két németajkú személyt „tiszteljük” (vagyunk kénytelenek tisztelni) mai napig a „tudományos magyar nyelvészet” megalapítóiként; a szepességi szász Paul Hunsdorfer 17, Budenz pedig 22 éves koráig egy szót sem tud magyarul, mégis az általuk lefektetett „alapokon” nyugszanak iskolai anyanyelvi tanterveink a mai napig, azok alkotják nyelvi tudatunk és tudásunk „tudományos alapjait”. Ezekben a tantervekben minden benne van, ami indogermán szempontból a magyar nyelvben észrevehetõ; ami nem, az természetesen nincs benne – hogyan is lehetne?. És nemcsak anyanyelvünket illetõen mûködtek, hiszen Hunsdorfer-Hunfalvy nagy küldetésének tartja, hogy a szerinte butácska és elmaradott magyarokat megismertesse a „korszerû nyugati tudomány óriási eredményeivel”, elveivel és módszereivel, továbbá fölvilágosítsa õket valódi eredetükrõl, az addig hitt „mesék” helyett (szkíta-hun-magyar folytonosság, stb.). Nyugodtan mondhatjuk, hogy kettejük mûködése fölért egy Trianonnal (és mindkettõjük nevét ma középiskolák és utcák viselik!), pontosabban nyelvünk elsõ Trianonjával; a második alighanem „A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára” címû háromkötetes mû megjelenése (1967), melyet Szõcs István kolozsvári író joggal nevez a magyar nyelv elleni legförtelmesebb gúnyiratnak (ami természetesen nem azt jelenti, hogy e mû szakmailag teljesen használhatatlan volna). – Nyelvünk (lineáris idõben vett) õstörténete helyett tehát jóval tanulságosabb lenne nyelvtudományunk történetét szemlélni, hiszen mai napig általános a vélekedés, hogy csakis nyugati módszerek átvételével, alkalmazásával vizsgálandó (és vizsgálható) anyanyelvünk (errõl még lásd alább).
4. A szócsaládosítás mint nyelvvizsgálati (illetve szókincsvizsgálati) módszer kiiktatása és Lugossy elfelejtetése nem az egyetlen oka annak, hogy érdemi szónyomozás azóta sem folyik. Ekkortájt születik meg Svájcban F. de Saussure nyelvész, akinek majd feladata lesz 50 év múlva kifejteni (bizonyítás nélkül) a már jóval korábban hallgatólagosan és széles körben elfogadott tételt a nyelvi jel önkényességérõl, megegyezésszerû voltáról. Ha pedig a nyelvi jel, a szó önkényes, esetleges, megegyezésszerû, tehát nincs kapcsolatban az általa jelölt valóságszelettel, akkor ugyanúgy lecserélhetõ, helyettesíthetõ, mint mondjuk egy KRESZ-tábla. Önkényes, megállapodásszerû elemek között pedig érdemben rendszerszerûségrõl (azaz egymást motiváló, magyarázó szavak családjáról) sem lehet beszélni (a lexikológia – a szókincs vizsgálata – azóta ki is szorult a nyelvtudomány peremére). És ez megint nemcsak a nyelvi jelre vonatkozik, hanem pl. a népmûvészet képjeleire is. Amikor Molnár V. József vagy másvalaki népmûvészeti ábrákat értelmez szentségi-szertartási szempontból egy világegyetemes rend síkján, a „magas tudomány” azt ugyanolyan szélhámosságnak tartja, mint amikor én vizsgálok egy szóbokrot, és nem az a fõ kérdésem, hogy honnan származik a szó, hanem az, hogy hová épül be? Hogy a valóság mely darabját képletezi, és milyen összefüggésrend nyilvánul meg közöttük?
5. Saját mûveltségétõl, szellemi örökségétõl sokakhoz hasonlóan elvadított, idegennyelv szakos tanárként két mestertõl tanultam nagyon sokat, egy-egy mondatukat idézem: „Anyanyelvünk és népmûvészetünk egylényegû” (Pap Gábor), és „A természetes mûveltségben élõ, kívül-belül rendezett ember minden mozdulata: szertartás” – és fordítva: azzal rendezi magát, hogy hétköznapi mozdulatait is megszenteli (Molnár V. József). Nyelvre átfogalmazva: elvileg minden egyes szó kimondása (a kötõszavaké is!) – szertartás. Tehát nemcsak önkényességrõl, véletlen egybeesésekrõl nem lehet szó hagyományos jelrendszereinkben, hanem éppenséggel bátran feltételezhetünk nagyfokú egybeesést e rendszereink (ábrázoló népmûvészet, nyelv, néptánc, szokásrend, stb.) és az általuk képletezett (mitikus) valóság szerkezete és mûködésrendje között. Továbbmehetünk Lugossynál: nemcsak belsõ motiváltság (azaz megmagyarázhatóság, indokolhatóság vagy átláthatóság) és rendezettség van nyelvünkben (fecsérel-pazarol, hervad-sorvad, fonák-fenék, foszlik-feslik, kasza-kés stb.), hanem általánosságban megfogalmazhatunk egy nagyon kemény tételt: nyelvünk szerkezete és mûködésrendje – még mai megnyomorított, lappangásba kényszerített állapotában is – képes képletezni, megidézni a Teremtõ rendjét, a valóság teljességét, annak nemcsak anyagi, hanem lelki és szellemi szintjein is. Nyelvünk, népmûvészetünk és a mitikus valóság csodálatos összhangja, rokonsága gyönyörûen mutatkozik meg a híres korondi szarvasos tányéron (Páll Antal mûve az 1960-as évekbõl, tehát nem a távoli, ködös múltból!): SzaRV – SZáRNY – SziRoM – SzeLLeM.
6. Az iskolai anyanyelvi nevelés több okból is torzul: egyik a kizárólagos finnugor rokonítás, amit ugyan nem ismételgetnek folyton az órákon, mégis meghatározó a jelentõsége, hiszen ma a szónyomozás szinte kizárólag azt jelenti, hogy választ keresünk a „Honnan származik?” kérdésre, és makacsul elkerüljük a „Hová épül be?” kérdést (mert ezt idejekorán „tudománytalannak” nyilvánították). Nem kevésbé súlyos a következõ alaptétel, amit szintén nem hangsúlyoz az oktatás (sõt így talán meg sem említi, „csak” keményen és következetesen érvényesíti), ez pedig nyelvünk alaktanáról és mondattanáról állítja, hogy az csak az indogermán nyelvekre, jelesül a latinra (görögre, angolra stb.) kidolgozott fogalmak, módszerek és eljárások segítségével vizsgálható. Karácsony Sándor a múlt század harmincas éveiben felsóhajt: vajon lesz-e valaha olyan nyelvtanunk, mely a magyar nyelvet nem kívülrõl behozott szempontok és osztályozások szerint (vagy Lugosy szavaival: „az árja nyelvészet kész törvényeit átírva”), hanem önmagából, saját belsõ lényegébõl, sajátosságaiból kiindulva fogja tudni magyarázni? Mára ennek nemcsak szükségessége, de lehetõsége is kezd kirajzolódni; szükségtelen bármiféle nyugati vagy keleti nyelvtudomány (legföljebb mint tanulságos és kerülendõ tévutak), rendkívül gazdag néphagyományunk, önálló és máshonnan le nem vezethetõ szellemi örökségünk és nyelvünk újszerû, teljeskörû nyelvészet kidolgozását teszik lehetõvé, sõt: ezt meg is követelik. Ez a nyelvészet körvonalaiban már kezd kirajzolódni, de nagyon sok munka vár ránk.
7. Anyanyelve értékeinek fölismeréséhez el sem jut a gyermek, mert az iskolai nyelvtanórák unalmasak és érdektelenek számára (tanár és diák egyaránt sejti, hogy ezek az órák nem anyanyelvükrõl szólnak). Innen kikerülve a való életben is azt látja, amit ott tanult a nyelv szerepkörérõl: eszerint a nyelv nem más mint „az emberi kommunikáció eszköze”, vagyis fogyasztói igényeink megfogalmazásának és – jó angolszász módra – lehetõleg mások rovására történõ érvényesítésének eszköze (esetleg még arra lehet alkalmas, hogy ostoba vicceket meséljünk egymásnak, és hagyjuk magunkat félretájékoztatni, sandán befolyásolni a mindenkori hatalomtól). Tehát már meg sem fordul fejében, hogy másra is használható, pl. a világ értelmezésére, nagyon õsi és alapvetõ tudás szerzésére a világ szerkezetérõl, a Teremtõ rendjérõl és mûködésérõl.
8. Így lassan elérkezünk nyelvünk sajátosságainak számbavételéhez, amikor is nem az általános nyelvészet (indogermán nyelvekre alapozott) elvárásaiból indulunk ki, hanem a szerves jelrendszer és (mitikus) valóság közti rokonításból. Hangtani síkon a legsajátosabb dolog az, hogy a fogalmak szellemi tartalma elsõsorban mássalhangzók révén fejezódik ki és adódik át, vagyis szavainknak van egy igen szilárd és tartós mássalhangzó váza (amit más szempontból hívhatunk a nyelv szellemi szintjének is). A mássalhangzók hat csoportba szervezõdnek már egyes 19. századi nyelvészeinknél (hetedik lehetne a magánhangzók csoportja); az egyes csoportokon belül szabadon váltakozhatnak, de bizonyos szabályok szerint csoportok közötti váltás is lehetséges. Így fenti példáinkban a „FeCSéRel-PaZaRol” páros az ún. befúvó és sziszegõ hangok váltakozását szemlélteti (a hangrendi párhuzam mellett), a korondi tányérhoz föntebb említett szavak pedig a „sziszegõ-jelíró-nemes” hangcsoportokon belüli váltásokat. Ez gyökeresen szembenáll a hivatalos nyelvészet álláspontjával, mely nem tesz minõségi különbséget a kétféle hang között, sõt az ún. megkülönböztetõ jegyeken alapuló hangtani elméletek (Trubeckoj, Jakobson, Chomsky–Halle és követõik) mára teljesen összemosták a magánhangzókat a mássalhangzókkal. Ennek egyik oka az, hogy az indogermán nyelvekben a magánhangzóknak is komoly alaktani szerepük van (pl. tõhangzó váltása az angol rendhagyó igék és fõnevek sorában), míg nálunk „csak lelkesítenek”, vagyis pl. tájegységi különbségeket, rokonértelmû párokat stb. fejeznek ki.
9. Hogy milyen párhuzamok fedhetõk fel hasonló mássalhangzó képlettel rendelkezõ szavak és a valóság mesei vagy szentségi arculata (jelen esetben keresztény vallásunk) között, talán legteljesebben eddig „Hit és anyanyelv” címû írásomban sikerült bemutatni, egyrészt a TeST-TiSZT(a)-TéSZTa-oSTYa (és angol TaSTe-ToaST-DuST-HoST), másrészt egyalakú LaK1,2 szavunk, harmadrészt íZ1-5 szavunk rövidített elemzésével. A teljes rendszer csak a magyarban van meg, az angolban már csak a cserepeit találjuk meg – a szó szoros értelmében, hiszen az e nyelvben is föllelhetõ TeST szó latin elõzménye tényleg cserépdarabot jelent; az angolban – lévén jellegzetes mozaiknyelv, szókincsének a norman hódítás okozta 50%-os lecserélése miatt – tényleg van „eredete” (azaz egyenesvonalú idõben nyomozható leszármazása) a szavaknak – egyebe már alig van. E tárgykör teljes kifejtése 2-3 elõadást igényel, de a Turán 2002/3. számában megkíséreltem néhány oldalon összefoglalni, bár lehet, hogy ez az érthetõség rovására történt. Ebben sikerült igazolni, milyen pontos fedésbe hozhatók szavaink és szertartásaink, sõt keresztény hitünk fontos alaptételei. „Kezdetben volt az Íge” – ez a mondat nem valamiféle szókép, hanem kemény és nap mint nap érvényesülõ valóság, amit ideje volna komolyan venni. A Teremtõ rendje mindenképpen érvényesül a világban, mai lepusztult világunkban is, s ennek nyelvi kifejezõdése lesz még egy olyan sorvadt, elszervetlenült nyelvben is, mint az angol: a World Trade CeNTeR[3] nevû pokoli ikertorony nevének utolsó tagja magyarul SzeNTéLY-nek, angolul CeMeTeRy-nek[4], azaz temetõnek olvasható ki. A világuralomra törõ, helyi mûveltségeket és szokásrendet legázoló pénzhatalomnak emelt szentélybõl így vagy úgy, elõbb vagy utóbb temetõ lesz, akár az al-Kaida szabadságharcosai, akár a CIA és a MOSZAD emberei robbantották föl, ahogyan ez utóbbit is sokan hiszik. A mai nyelvészet (és az egész tudomány) tagadja az efféle párhuzamoknak még a lehetõségét is, mint ahogy nyelv és világkép összefüggését is – nyilván alapos oka van rá, hogy jó esetben mûkedvelésnek, szélhámosságnak, rosszabb esetben lélekgyógyászati esetnek, netán – a korral haladva – a közeljövõben (szellemi) gerillaharcnak, terrorizmusnak minõsítse az enyémhez hasonló búvárlatokat. (Kiemelném azt, hogy efféle okfejtések megértéséhez szükség van Istenben vetett hitre, de ez talán nem túlzó, teljesíthetetlen követelmény. Aki nem hisz, aligha várhatja el, hogy föltárul elõtte a teremtõ ige mûködésének rendje, legföljebb öncélú játékokat ûzhet nyelvészet címén.) Gondoljuk csak el, hogy anyanyelvünk szókincsének túlnyomó része – ha ugyan nem egésze, beleértve még a legújabb idegen kölcsönszavak egy részét is, ilyen szócsaládokba rendezhetõ (Lugossy kifejezésével: „szócsaládosítható”), melyeknek jól kitapintható mitikus (a mindennapi tapasztalaton túlmutató) értelmezése is van, sõt elsõsorban az van. Hogy Lugossyt emiatt félreállították, és az akadémikus nyelvészet – nyomában pedig az egész anyanyelv-oktatás – errõl azóta sem tud, s ezzel nem foglalkozik, enyhe kifejezéssel is súlyos és megbocsáthatatlan szakmai felelõtlenség, nem is beszélve a magyarságtudat részben emiatt bekövetkezõ torzulásáról és az anyanyelvhez való viszony leromlásáról. Szerencsére nyelvünkbõl semmi el nem veszett, annyi a dolgunk, hogy lefújjuk róla a kincseit takaró porréteget, letakarítsuk a mocskot, amit rákentek egyfelõl a Habsburgoktól támogatott díszes Hunsdorfer-Budenz páros és az õket máig követõ, mindenféle rendszerben – kizárólagos és nagymérvû – állami pártfogást élvezõ nyelvésznemzedékek, másfelõl a szerencsétlen Saussure és a nyomdokaiban járó strukturalisták, újabban pedig a generativisták. Új tudományosságot kell létrehozni, melynek alapját nem az Arisztotelészig visszavezethetõ indogermán „formállogikai-racionalisztikus-empirikus, deduktív-absztrakt” maszlag képezi, hanem a szerves jelrendszerek mûködésének részben még föltárandó alapelvei, a rokonító gondolkodás és a párhuzamok. A mûveltségünknek, nyelvünknek és nemzettudatunknak eddig mérhetetlen károkat okozott árja illetve indogermán nyelvészet (Lugossy és Karácsony szóhasználata) egy napon remélhetõleg ki lesz tiltva a magyar nyelvnek még a közelébõl is, képviselõi gyakorlatozzanak inkább a német, ógörög, héber vagy egyéb elszervetlenült nyelveken, a miénket pedig hagyják békén.
10. A vizsgálandó egységek különös csoportját képezik az egyalakú szavak vagy homonímák (MéH, LéP, VáR, NyúL, Nõ, ToL[L], VaR[R], SzûR, TeReM, stb.), melyek jelentései között – szöges ellentétben az akadémikus nyelvészettel – igen szoros összefüggést tételezünk föl – és bizonyítunk be (természetesen nem formállogikai keretek között, hanem itt is rokonítás, párhuzamok révén). Egy részükben fõnévi és igei jelentések párhuzamát látjuk, melyek ily módon a valóság állapotszerû, illetve folyamatszerû oldalát vagy viselkedését idézik meg. Ezt a különbséget régi magyar nyelvészetünk pontosan érzékelte, Horvát István 1805-ben „állatos neveknek” mondja a fõneveket (az ige pedig folyamatként = növénynek felel meg). Valószínûleg elmosódik a határ egyalakú szavak, hangrendi párhuzamok és szócsaládok között, de egy szerves rendszerben ez várható is. Folytatni kell az ilyen rendszer vizsgálatának legjobban megfelelõ módszerek kidolgozását.
11. Sajátos szépségeket tartogat számunkra ragozási rendszerünk is, melyet szintén sokan valamiféle véletlenszerûen létrejött, elhanyagolható fontosságú alaktani jelenségnek tartanak, s kísérlet sem történik világképi vonzatainak megfogalmazására. Itt elõször azt kell tisztázni, hogy a 19. sz. közepén az indogermán nyelveket szerkezeti sajátosságaik (s nem „rokonságuk”) alapján hajlító (flektáló) nyelveknek, míg a magyart, a török és finnugor nyelveket, a busmant, baszkot, a kaukázusi nyelveket és az indián nyelvek egy részét (majd késõbb a sumért is) a ragozó (idegen szóval agglutináló) nyelvekhez sorolták az akadémikus nyelvészet nagy nevû képviselõi, és ez az osztályozás nézetem szerint szilárdabb alapokon nyugszik, mint a nyelvrokonítás. Tehát akkor javítsuk ki a széles körben elterjedt, de teljesen téves szóhasználatot, mely szerint az oroszban, latinban stb. is volna „ragozás”. Ezek a nyelvek nem tudnak ragozni, csak hajlítani vagy hajtogatni (éppen ezért sorolták õket a flektáló nyelvekhez). Egy latin, orosz, szanszkrit igét vagy fõnevet semmi módon nem lehet elragozni (csak hajtogatni, illetõleg konjugálni és deklinálni), tehát bármilyen keserves, le kell szokni errõl a súlyosan megtévesztõ szóhasználatról, akármennyire fog kapálózni ellene a közvélemény vagy a hivatalos nyelvészet (mert bizonyára fog), legalább saját osztályozásaik tiszteletben tartására szorítsuk rá õket. Minthogy – másféle érveléssel, a szócsaládosítás vonalán – RaG1 szavunk a RuHá-hoz köt (s ezáltal a ViSeL-ethez, ViSeL-kedéshez és ViSSZáL-áshoz, azaz viszonyuláshoz), RaG2 pedig a tetõt hordozó (viselõ) szarufákat jelenti (ácsmunka), a ragozás valójában illesztési, illeszkedési (vagy ha úgy tetszik: újraszervesítõ) mûvelet. Tehát a valósághoz való viszonyuk egészen más lesz a ragozó (és az ún. bekebelezõ, pl. az indián nyelvek nagy része) nyelven beszélõ népeknek, mint a hajlító (indogermán, sémi) és az ún. elszigetelõ vagy analizáló (kínai) nyelveken beszélõknek, akik folyton elhajolnak, eltérnek és elvonatkoztatnak tõle, s így önmaguktól is. Ékezettel pedig a RáG igét kapjuk a ragból: ahogyan a szent áldozásban Jézus testét NyeLV-ünkre vesszük, NyáL-unkkal elkeverjük[5] és le-NyeL-jük, ugyanúgy meg-FoG-juk és meg-RaG-adjuk, azaz hasonítjuk magunkhoz, tesszük anyanyelvünkkel magunkévá a környezõ világot, melyet nem akarunk indogermán vagy sémi módon uralmunk alá hajlítani és birtokolni, hanem inkább összeépülni, egybehangolódni vele; a magyarság illik a világnak. Annak, aki – és amíg – Isten tenyerén van, nem kell eltérítenie, megkülönböztetnie magát a világtól, vagy elszigetelnie magát tõle.
12. Ezek után igazán különös dolog lenne, ha a mondattan terén nem találnánk sajátos magyar vonásokat. Bizony találunk, és itt nem is nagyon kell törni magunkat, mert Karácsony Sándor, a 20. századi hazai nevelésügy legnagyobb alakja „A magyar észjárás” címû könyvében ehhez lerakta az alapokat. Észreveszi, hogy az indogermán észjárás alapjaiban eltér a magyartól, továbbá azt, hogy ennek az eltérésnek nyelvi okai vannak. Három pontban foglalja össze a különbségeket. A) az indogermán mondatfûzés és gondolkodás lényege szerint alárendelõ, míg a magyar (és föltehetõen a többi pusztai, és mellesleg[?] szintén ragozó nyelveket beszélõ népek) jellegzetesen mellérendelõ módon fûzik össze mondataikat, így is gondolkodnak és viselkednek. Ennek megint nagyon komoly világképi vonzatai vannak, hiszen történelmünk a bizonyság rá, hogy a többi néppel, a természettel és annak isteni rendjével szintén képesek vagyunk, vagy legalábbis a legutóbbi idõkig képesek voltunk, mellérendelõ módon együtt élni, ami nemigen mondható el az indiánok millióit lemészárló, rabszolgák tömegeivel kereskedõ, gyarmatosító, természetromboló, folyton háborúzó angolszász, spanyol, német stb. nemzetekrõl. B) a magyar szemléletes (lásd szócsaládok – bár Karácsony ezt nem veszi észre, õ csak mondatszinten vizsgálódik), az indogermán elvont (absztrakt, deduktív), vagyis elvonatkoztat a valóságtól, mert megszakadt vele a közvetlen viszonya. C) Másként kezelik a fogalmakat, amennyiben az indogermán mindig fölöttes fogalomhoz való alárendeltségében tekinti, a magyar viszont mindig egy másik azonos rendû fogalomhoz képest ragadja meg a fogalmat (ikerviszony); tehát az indogermán folyton fölfelé „definiál”, elszigetel és elkülönít, befagyaszt és megmerevít, a magyar viszont párhuzamokban gondolkodik és fejezi ki magát – az idegen mintákat követõ oktatás, tudomány, politika stb. ettõl próbál meg elidegeníteni, errõl próbál meg leszoktatni bennünket (ahogy Lugossy mondja: szavaink egymást magyarázzák). – Keresztény hitünktõl is merõben idegenek az alárendeltségi viszonyok (sajnos egyházainktól nem), hiszen Jézus megszületésével valójában Isten mellénk rendelte magát, TeST-VéRei lettünk fiának. A mai magyar ember meghasonlottságának talán legfõbb oka éppen az, hogy legkésõbb hétéves korától nyelvének mûködésrendjétõl, népi hagyományának szellemétõl merõben eltérõ, sõt azzal homlokegyenest ellenkezõ észjárást kényszerít rá az iskola, most már több száz éve. Mióta az iskolai oktatás intézményesült, bunkóval verik belénk a merev indogermán észjárást, bugyuta definícóikkal, „szubjektív-komplikált” világképükkel (Karácsony szóhasználata) együtt. És folyton a szamárpadba ültetnek bennünket, mert nem tudjuk átvenni ezt a gondolkodási módot, legföljebb csak a felszínen. „Gúzsba kötni, megnyomorítani, öldösni, kínozni lehet a magyar lelket, indogermánná tenni nem lehet.” (Szívleljük meg ezt a Karácsony-i gondolatot.) Eredendõen a magyar párhuzamokban, hasonlatokban, gondolatláncokban fejezi ki magát, melyekre a legszebb példákat népdalaink szolgáltatják. Talán mert tudjuk, hogy a valóság, Isten rendje nem az alárendeltségi elv, nem az indogermán definíciók szerint mûködik.
13. A ragozás esetében nyelv és valóság viszonya kissé áttételesebb, a mondatfûzésben közvetlenebb. Nem véletlen, hogy legújabban nyelvünket éppen ebbõl az irányból éri a legtöbb támadás. Nemcsak kölcsönszavak képében mérgezi nyelvünket az angolszász szemétáradat, hanem mondatfûzésünkben is pestisként terjed az indogermán alárendelõ szerkesztés: „A legjobb dolog, ami a gyümölccsel történhet”, „Amire reflektálni szeretnék, az két dolog”, és a többi mondattani torzszülött. Ennek nyelvészeti megtámogatásaként 5 évvel ezelõtt megjelent, generativista (azaz Noam Avram Chomsky iskoláját követõ) szellemben megírt „Új magyar nyelvtan” a mellérendelõ összetett mondatokat már nem is tárgyalja – mintha valamiféle torz globalizációs összeesküvés folyna nyelvünk és mûveltségünk ellen (ugyanez a nyelvtan kétségbe vonja nyelvünk tisztán ragozó jellegét – vajon mi a tétje ennek a gyanús játéknak?)
14. Ezen a ponton kívánkozik a kérdés: miért olyan rettentõen fontos, hogy mi belépjünk az Európai Szövetségbe? (ha jól tudom, ez az „unió” szó magyar megfelelõje.) Ha csak azért, hogy nekünk jobb legyen, akkor õk miért sürgetik ezt olyan nagyon? Lehet, hogy szükségük van egy olyan nyelvre, melyben TeST és TiSZTa párhuzamban áll egymással? Ezzel szemben az angol BoDy ’test’ görög elõzményébõl ered a PaTiKa is, ennek pedig BeTeG az egyik magyar olvasata… (Robert Graves kideríti, hogy az Albionnak nevet adó „Fehér Istennõ” bõre azért volt krétafehér, mert – leprás volt szegény; de ezen Graves meg sem döbben.) Hát ezért kellett betiltani a szócsaládosítást, hogy ezek ki ne derüljenek; mert pusztán a nyelvhasonlításból ezek az összefüggések nem derülnek ki, csak ha összekapcsoljuk a két módszert, ahogy Lugossy eltervezte. Egy olyan nyelvre van talán szükségük, melynek szókincse magasan szervezett, igen összetett, teljes egészében szerves egységet alkot, mint egy óriási tölgy levélzete? Melynek ragozási rendszerébõl a valósághoz való újfajta viszonyulási mód tanulható meg: illeszkedés vagy ráhangolódás (égbekiáltó arcátlanság, hogy még õk papolnak nekünk környezetvédelemrõl, akik a közelmúltban is számokkal szinte kifejezhetetlen mennyiségû olajat ürítettek saját tengerükbe, most pedig fölperzselik erdõségeiket! Akik koldusszegény országokat bombáznak porrá, és „szegényített uránt” vetnek be jó messzire saját országuktól – de hozzánk elég közel). Netán szükségük van egy olyan mûveltségre, melynek szervezõdése a Teremtõ rendjét képletezi, és amelynek észjárása, képalkotási rendje, népzenéje, õsi közigazgatási rendje és gazdálkodási módja egyaránt mellérendelõ? A saját kiüresedett, meddõvé vált, részben elherdált, részben denaturalizált mûveltségük és nyelvük megtermékenyítése, életben tartása – és hatalmuk átmentése – érdekében? Talán nem is az a küldetésünk, hogy „fölzárkózzunk”, magunkat indogermánná mázoljuk, hanem hogy rajtuk segítsünk… Hogy hátha le tudnának egyszer szokni arról, hogy más népeket és a természetet folyton maguk alá gyûrjék, és ezért még ki is tüntessék magukat. EU-tagként meg lehet majd tõlünk tanulni, hogy a valóság elemeit nem csak mennyiségi, hanem minõségi szempontból is lehet kezelni (nyelvünkben a névelõ elhagyásával), amire az angol nyelv nem képes. Hogy a magyarban nincs ige a birtoklásra (mint angolban a „to have”), hanem ezt részeshatározóval fejezzük ki („nekem van stb.), vagyis nem birtokolni akarjuk – jó indogermán módra – a valóságot, hanem csupán részesülni belõle. Ezeket és sok egyebet csak tõlünk tudhatják meg – ha akarják, ha egyáltalán képesek fölfogni.
15. Nyelvünk szépen sorban föltáruló szerves összefüggései lehetõvé teszik, hogy más, elszervetlenült nyelvekben is felkutassuk a valahai szervesség maradványait. Eddig többszáz angol-magyar nyelvi párhuzam gyûlt össze, némelyik nagyon szép. Sõt lehetõvé vált pl. magának az aNGoL népnévnek az értelmezése – saját nyelvi kereteiken belül: a Szûz-Halak állatövi tengelyre illeszthetõ rá, és ekkor kiderül, hogy pontosan azt csinálják ma a világban, amire e tengely alapvetõ ismérvei képesítik õket, csak sajnálatos módon annak nem a világos, hanem sötét arculatában.
16. Mindennapi életünkben nemigen találkozunk az említett szócsaládokkal, de nem azért, mert túlságosan elvontak lennének (éppenhogy nagyon is szemléletesek), hanem azért, mert indogermán mintákat követve ma nyelvünknek csak egy nagyon felszínes rétegét használjuk, s ezen a fogyasztói létszinten úgy tûnhet, hogy a mi nyelvünk sem jobb az övéknél; „teljesen átlagos nyelvünk van”, vélik nyelvészeink). Holott csupán lappangásba kényszerült nyelvünknek lényegi, fontosabb része – csakúgy mint néphagyományunk jelentõs része, búvópatakként létezik, de bármikor felszínre törhet. Különös szépségben bukkannak fel azonban népdalaink régi rétegében, ugyanis ezek szövegéhez senki sem nyúlt. „Ki se mengyek, meg sem adom magam” címû könyvemben ilyen népdalelemzésre tettem kísérletet a szócsaládok vonalán (korábban pedig egy angol-skót ballada elemzésére, angol nyelven). Nincs szükségünk semmiféle, idegenbõl behozott-majmolt árja vagy sémita nyelvészetre, se strukturalizmusra, se kognitív grammatikára, a generatív iskolára pedig végképp nincs (lásd alább). Anyanyelvünket sajátmagából kell kifejteni, sajátosságai szerint megmagyarázni. Nem kell arra várni, hogy Bécsbõl, Moszkvából, Brüsszelbõl, vagyis az éppen soros külföldi irányító központból rábólintsanak erre a kutatási irányra. Mi kell akkor ehhez az új magyar nyelvészethez? Kell hozzá bátorság, erõs nemzeti elkötelezettség, a magyar néphagyomány alapos ismerete, sajátos érzék általában az emberi nyelvek tanulása és különösen az anyanyelv iránt, a nyugati és keleti nyelvtudomány ismerete és hozzá való egészséges bíráló viszony. (Nem találtam ki semmi újat, csupán felsoroltam Karácsony és Lugossy jellemvonásait.)
17. Hiányos maradna ez a felsorolás, ha a magyar néphagyomány keretében mûködõ nyelvészként nem hívnám föl a figyelmet az anyanyelv-oktatást közvetlenül fenyegetõ igen súlyos veszélyre. A Noam Avram Chomsky zsidó származású amerikai nyelvésztõl[6] kidolgozott, és transzformációs-generatív nyelvtan néven ismertté vált, föntebb már említett iskoláról van szó. Chomsky olyan nyelvtant akart kidolgozni, mely egyaránt alkalmazható mesterséges (gépi) és természetes nyelvekre. Az eredmény: igen elvont, deduktív elmélet, mellyel a – szintén erõsen formális (illetve erõsen formalizálható) – angol mondattan egyes jelenségei jól leírhatók, de teljességgel alkalmazhatatlan szabad szórendû, alapvetõen mellérendelõ nyelvekre, mint a magyar. Egyetemen eddig is tanították (Debrecenben immár tanárszakosoknak kötelezõ jelleggel), de most félõ – és nagyon valószínû, hogy „Vegyük át a korszerû nyugati tudomány eredményeit!” jelszóval a középiskolás tanárokra és diákokra is rákényszerítik. Talán éppen ezt akarja elõkészíteni a föntemlített „Új magyar nyelvtan” azzal, hogy egyszerûen (és szakmailag teljesen megengedhetetlen módon) kihagyja a mellérendelõ mondatokat a tárgyalásból. Igaz, hogy az eddigi helyzet is eléggé torz, hiszen a kizárólagos finnugor rokonság erõltetése és a latin-görög alapozású nyelvtani megközelítés-elemzés sem hagy teret anyanyelvünk lényegi sajátosságainak fölismeréséhez, de a Chomsky-féle nyelvtan uralomra jutásával sokkal rosszabbra fordul a sorunk, mert ez rendkívül erõszakos elmélet, mely gõzhengerként jön és mindent letarol (talán a parlagfûhöz lehetne hasonlítani – az is újabb keletû amerikai veszélyforrás). Nagyon súlyos veszély fenyegeti az egész közoktatást és mindnyájunkat, mert szét fogja rombolni a még megmaradt anyanyelvi tudatot is a fejekben. Valószínûleg vannak jelen írásban tanulságok a föntebb leírt pontokban is, ebben az esetben viszont nem elméleti fontolgatásokra, hanem sürgõs cselekvésre van szükség, a gõzhengert meg kell állítani, mert eltaposhat mindnyájunkat.
18. Szorosan ehhez kapcsolódó kérdés: Vajon miért nincs párbeszéd a szerves mûveltség kutatói és hivatalos tudomány (nyelvészet) között? Ennek több oka van: A) korunk „tudománya” teljességgel racionalisztikus (az arisztotelészi ellentmondásmentesség talaján álló), formállogikai megalapozottságú (Berényi László találó kifejezésével: digitálisan viselkedik és vizsgálódik), míg a szerves mûveltség kutatásában vissza kellett térnünk az ún. rokonító (analogikus vagy komplementer) gondolkodáshoz és vizsgálódáshoz, mely egyes régi nagy mûveltségek (azték, sumér, egyiptomi – de a görög már nem!) és saját népmûvészetünk alapvetõ vonása, mert azt gondoljuk, hogy ez az õsibb, tehát a magasabb rendû és teljesebb, és csak ez adhat hû képet a világról, Istenrõl és emberrõl, a teremtõ ige mûködésérõl, illetve rendkívül gazdag szellemi örökségünk csak így érthetõ és mûködtethetõ. Ezt a gondolkodásmódot a hivatalos tudomány mereven elutasítja, mint egyszer s mindenkorra meghaladottnak vélt, kezdetleges (általuk gúnyosan „prelogikusnak”, gyermetegnek nevezett) eljárást. Tehát mi egy minõségileg eltérõ tudásféleséget, lényegileg másféle világképet akarunk mûködtetni (az õ szóhasználatukkal valójában „szuperlogikusnak”, logika fölöttinek lehetne nevezni). B) részben emiatt, részben másért (pl. tekintélyféltés) a jelenkori tudomány – és különösen hazai képviselõi – hajlamosak szélhámosnak, mûkedvelõnek, sõt lélekgyógyászati esetnek minõsíteni mindenkit, akinek nézetei élesen eltérnek az övéiktõl meg az általuk bálványozott indogermánokétól (lásd például Rédei Károly, Zsoldos Attila legutóbbi nyilatkozatai). Nem lehetséges – és teljesen fölösleges – párbeszédbe bocsátkozni azzal, aki már a legelején õrültnek nyilvánít bennünket. C) élesen elutasítják még a lehetõségét is annak, hogy a magyarság önálló és máshonnan le nem vezethetõ, sajátos és értékes, igen magas szellemi szinten álló (népi) hagyománnyal rendelkezik (hogy néphagyomány egyáltalán lehet magasrendû, egyetemes, és mához szóló), s hogy ebbõl eredõen sajátos feladata van világunkban, melynek igen nagy részén e mûveltség már nyomokban sincs meg. Márpedig hitünk szerint az emberi minõségnek a globalizáció miatt felgyorsult leépülése csak ilyen magasrendû szerves mûveltség elsajátításával állítható meg.
19. A sajátos magyar értékek, hagyomány és küldetés említésére ifjuságunk egy része is igen élesen és indulatosan szokott visszakérdezni – nem rossz szándékkal, hanem inkább tudatlanságból, nemzettudatának hiányából, torzulásából, vagy valamiféle helytelenül fölfogott (ál)demokratizmusból, gépies egyenjogúsító, vagy inkább egyöntetûsítõ törekvésekbõl fakadóan. Valahogyan föltételezik, hogy ha nekünk van pl. magasrendû népmûvészetünk, óriási népmese- és népdalkincsünk, akkor az angoloknak, norvégoknak stb. is van ezzel egyenrangú hagyományuk, és azzal is kell foglalkozni. Teljesen jogos a fölvetés, és magam szívesen foglalkoznék angol népmûvészettel. Csak van egy óriási baj: angol népmûvészet nincs, nem létezik (vagy soha nem is volt, vagy ha volt, elherdálták, nem voltak képesek megõrizni), s erre õk megpróbálnak valamiképpen büszkék lenni. A népzene kifejezést pl. „folk-music”-nak szokás fordítani, de hát az angolok ezen egészen mást értenek mint mi, s amelynek semmi köze a hiteles népzenéhez. Azzal viszont lehet és kell is foglalkozni, hogy az angolszászok mit értenek hagyományon, vagy mi a küldetésük a világban – csak itt nem túl szívderítõ dolgok szoktak napvilágra kerülni.
20. Néphagyománnyal, szerves mûveltséggel foglalkozni nem valamiféle menekülést jelent a mai világtól, elmerülést egy szubkultúrában (bár nyilván erre is van példa, lásd a Vagabond címû filmet) – éppen ellenkezõleg („szuperkultúrába” való fölemelkedés?). Ez a minden tekintetben magasrendû örökség képes ellensúlyozni, javítani és gyógyítani a világ bajait, biztos szellemi-erkölcsi fogódzót kínálva mai világunk legbonyolultabb kérdéseiben és helyzeteiben – éppen azért, mert teljességet ad, a ma elterjedt és hangosan hirdetett részlegesítõ törekvésekkel szemben, mint pl. a számítógép erõszakos terjesztése, vagy a „tudástársadalom” néven újabban népszerûsített sületlenség[7]. Éppen ezért próbálják olyan erõszakosan elzárni elõlünk – a jelek szerint sikertelenül. Sokféle egyéb elõítéletet lehetne még tisztázni, pl. azt, hogy a néphagyomány nem korszerû, elmaradott, hogy „naftalinszagú”, vagy hogy csak az fordul hozzá, akibõl hiányzik az „eredetiség”; mintha valamiféle egyenruha lenne, pedig éppen az általa kínált teljességen belül lehetséges az egyéniség legtermékenyebb és legszínesebb kibontakozása.
21. Büszke vagyok rá, és szakmai-emberi életutam legnagyobb eseményének – vagy inkább feladatának – tartom azt, hogy nyelvészként másokkal együtt a nagyon magas szellemi-erkölcsi szintû, világegyetemes léptékû, szittya-magyar õsi és soha nem avuló tudás megõrzésén, föltárásán és továbbadásán munkálkodhatom, mely egyfajta mûveltségi génbankként az egész emberiség javát szolgálhatja. Hangsúlyozandó, hogy nem felélesztésrõl van szó, mert hiszen ez a tudás soha nem halt el, de még csak nem is csonkult, lappangva él, gazdagodik és éltet mindnyájunkat a mai napig. Túlélt olyan csapásokat (csak a középkortól számítva), mint államalapítás, egyházak intézményesülése, reneszánsz és „felvilágosodás”, könyvnyomtatás, az ún. „korszerû tudomány” megjelenése, török, osztrák és orosz megszállás, Trianon és egyebek. Túl fogja élni világunknak ma globalizálás és digitalizálás néven terjedõ, indogermán-sémi vezérlésû szörnyûséges torzulásait, a TV-korszakot, bugyuta reklámok és erõszakos pénzemberek, gépkocsik, természetrombolás, kábítószer, világméretû butaság, erkölcsi-szellemi süllyedés, istentagadás és erõszak korát, az Európai Uniót, az USÁ-t, és egyéb terrorista (állam)szervezeteket is. Az emberiség úgy fog majd rá járni mint szomjazók a jó kútra.
Debrecen, 2003 november 10.
Dr Végvári József
nyelvtanár
Első megjelenés: Turán, VI. évf. 6. szám (azaz 2003. november-december), 71-82.old.
[1] Mintha bárkinek hatalmába állhatna effélét kiiktatni!
[2] Akinek az olvasók közül gondjai vannak a mesei vagy szentségi idõ és tér képzetével, megértésével, olvassa el a „Hamlet malma” címû könyvet (melynek magyar fordításáért engem terhel a felelõsség), hogy ne érhessen bennünket a vád: nyugati forrásokra nem hivatkozunk. Bár a mi népmeséinkbõl teljesebb és pontosabb képet lehet errõl is kapni.
[3] Magyar neve Világkereskedelmi Központ – volt.
[4] „Magyarul” cinterem.
[5] Fonás közben a nõk NYáL-ukat is hozzátették a RuHa anyagához, tehát RaG-asztottak.
[6] Ha Hunfalvy származását megjelöltem, akkor ez se maradjon titokban. Ez még remélhetõleg nem „gyûlöletbeszéd”, hogy ezt az ostoba újmagyar szót használjam.
[7] A szerves mûveltségrõl a „tudástársadalom” szószólói sem tudnak, ami keveset viszont néprajzból megtanultak, azt megpróbálják a digitalizálás szolgálatába állítani.