Mind a magyar, mind pedig a külföldi honfoglaláskor-kutatás igen nagy mulasztása volt az őshazában (őshazákban!) maradt, vagyis a honfoglalásban részt nem vett zárt magyar népcsoportoknak régészeti szempontból való figyelmen kívül hagyása. Ugyancsak ilyen mulasztás volt a honfoglalásban résztvett és az ottmaradt magyar népcsoportoknak korabeli világkereskedelemben való intenzív részvételét, a tudományos absztrakció folytán képtelenek voltak akár régészeti, akár történelmi szempontból értékelni. Chorezmtől Grönlandig, Permiától az arab világ kereskedelmi helyeihez, Kievtől Krakkón át Európa felé közlekedő kereskedői karavánok közt a magyar fegyveres kereskedők jelentős szerepet játszottak (lsd. dirhemleletek). A fontosabb kereskedői gyűjtőhelyeken magyar kolóniák keletkeztek. Ezek, nemesfém és fegyverzeti fölszerelései a honfoglalásban résztvett törzsek magasfejlettségű kultúrájának színvonalán állottak. Ilyen zárt, ősmagyar népcsoport gazdag nemesfém és fegyverzeti emlékanyagát mentette meg A. TYEPLOUCHOV a századforduló körüli időben az Inva és Obva folyók völgyéből, amely folyók a Káma jobbparti mellékfolyói Perm városával átellenben. A Kaukázus északnyugati előterében is nagyobb magyar néptömeg telepedett meg, melynek fejedelmei még századok múlva is leveleztek Rómával. Egy másik, szintén nagyobb tömeg KONSTANTINOS PORPHYROGENITOS császár közlése szerint a Kaukázus mögé vonult és hosszú időn át kapcsolatban maradt a honfoglalásban résztvett csoporttal. Újabban pedig TÓTH TIBOR antropológus talált egy magyar leszármazási hagyományt őrző csoportot Délnyugat-szibériában. ERDÉLYI ISTVÁN régészünk pedig a Szuzdal-Nisnij Novgorod és Morzsanszk térségben talált egy tarsolylemezekben nagyon gazdag csoportot. De magában Kievben is jelentős magyar csoport maradt a honfoglalás után. Az Arany Kapu mellett eltemetett előkelő férfi a kievi fejedelem szolgálatában álló magyar csoport vezetője lehetett. A sírjában talált X. századi arab dirhemek minden kétséget kizárólag bizonyítják, hogy ez az előkelőség is azon kieviek közé tartozott, akik nem vettek részt a hon- foglalásban. Tekintettel arra, hogy a felsorolt magyar csoportok területén teljességre törekvő szakszerű ásatások nem folytak, és hogy mégis több helyen igen jelentős minőségű és mennyiségű jellegzetes régiség került napvilágra, számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy a honfoglalásban részt nem vett magyar néptömeg legalább akkora volt, mint maga a honfoglalók lélekszáma. Ez a jelentős lélekszámban visszamaradt csoport sem maradt tétlen a fémművesség és kereskedelem terén. Az akkori világkereskedelembe belekapcsolódva, ismerte a jelentősebb úthálózatokat és évszázadokon át megőrizte nyelvét és hagyományait (Magna-Hungaria!). Ennek a honfoglalásban részt nem vett magyar néptömegnek anyagi és szellemi kultúrája - amennyiben régiségleleteik kezünkben vannak - ugyanazt a honfoglaláskori színvonalat mutatják. Ilyen csoportok a Kiev város és környéke, az Inva-0nva völgy, Szuzdal-Morzsanszk térség és a Kaukázus északnyugati elővidéke. Ez a kulturális színvonal azonsosság rendkívül jelentős körülmény a honfoglaláskori kutatás szempontjából. Bárhogyan is ítéljük meg e csoportok lemaradásának körülményeit és részleteit, az az egy bizonyos, hogy e csoportok nemesfém és fegyverfelszerelései annak a koncentrálódásnak szerves tartozékai, amely a honfoglalásban rész vett tömeg hagyatékából olyan világosan áll előttünk. Módszertani szempontból fel kell vetni a kérdést, hogy vajon az ennyire szétszóródott népcsoportok számára nem saját fémművességi központjaik gyártották-e a nemesfém és fegyverfelszereléseket? Az egymástól elszakadt, vagy talán egyébként is független műhelyek gyakorlata azonban részben technikai, részben művészeti szempontból alkalmas lett volna arra, hogy azonos mintákat azonos stílusban hozzon létre azonos tárgyformákon. Még egyetlen műhelyen belül is, az egymás mellett dolgozó két cizellőr munkája sem lehet teljesen azonos! A nagy távolságok dacára fennálló technikai és stílusbeli egységesség, illetőleg azonos koncentrálódási körből való szétszéledés eseteivel állunk tehát szemben. A szétszéledés mikéntje külön nagy probléma, amelynek felismeréséig a tudományos kutatás még ezidáig nem jutott el. A probléma az, hogy e népcsoportok miképpen alakultak ki. Amennyire a ma rendelkezésünkre álló régészeti anyagot a gyenge publikációkból ismerhetjük, a népcsoportok kialakulása nem egészen egyszerű dolog és talán nem is azonos az összes csoportok levállásának esetében. Kialakulásuk fő tényezőit ma a következő fázisokban látom:



1. Nyersanyagbegyűjtő telepek szervezése gazdaságilag fontos vidékeken,

2. a 9. század elején megalakult kazár-zsidó közigazgatás hatásköre alól kivonulás a peremterületekre vagy azokon túl fekvő "védett" helyekre,

3. a honfoglalásban résztvevő és részt nem vevő törzsek szétvállása és végül

4. a több évig tartó előkészületek végrehajtása.



Ezek természetesen csak a legfontosabb tényezők voltak, amelyekhez még minden bizonnyal más részletkörülmények is társultak, mint pl. a karaván-kereskedelemben való eddigi közös szereplés bizonyos irányú megosztása, a részvétel módozatainak kidolgozása stb. Mindezekre a részlettényezőkre vonatkozólag a publikációk hiányosságai miatt tájékozódásunk ma még elég nehéz, de ennek ellenére néhány feltűnő jelenséget máris regisztrálhatunk; főleg a kievi állam, első sorban Kiev műhelyeinek termelése és e termelésnek a távoli csoportokkal való kapcsolatára vonatkozólag.

A honfoglalásban résztvevők tárgyi hagyatéka (fegyverzet, fémművességi alkotások, felszerelések) egy igen feltűnő különbséget árul el máris a szóbanforgó, visszamaradt magyar csoportok eddig ismert tárgyi hagyatékáról. Az utóbbi csoportokból csaknem teljesen hiányzik a kétélű normann kard, amely a honfoglaló csoport hagyatékának nagyon gyakori része. Ez annál feltűnőbb, mert e csoportok nemesfém hagyatéka egyébként egy és ugyanazon koncentrálási munka minden nyomát magán viseli. A kievi Arany Kapunál eltemetett rangos magyarnak is ilyen kétélű normann kardja volt, markolatán ezüst, palmettás lemezborítással. A honfoglalásban résztvevők hagyatékában a normann kétélű kard éppen olyan gyakori, mint a pusztai könnyűlovassági szablya. Ez a feltűnő különbség nem véletlen. A pusztai könnyűlovassági és nyugati nehézfegyverzet (kétélű pallos, lándzsa) egyidejű kifejlesztése és a velük kapcsolatos kétféle taktika betanítása kimondottan a honfoglalás előkészületeihez tartozott. A visszamaradt törzsek azonban ennek a kétféle taktikának begyakorlásában nem vettek részt. A nehéz fegyverzet hiányát náluk igy lehet kiértékelni. A szablyát azonban, mint steppevilági jellegzetes fegyvert az új útrakészülők megtartották. Amikor a kétféle fegyvernemre való áttérés, a fegyverek tömeges gyártása és használatuk betanítása megkezdődött, akkor dőlt el, hogy melyek lesznek a visszamaradó törzsek. A nemesfémkészítmények technológiai vizsgálatának döntő szava van a kezdőidő megállapításánál. Technológiai vizsgálat eredményeként a 889. évszámtól visszafelé cirka 30-35 évet kell a lázas fegyverkezésre és betanításra feltételeznünk. Olyan hihetetlenül magas technikai színvonalú alkotások, mint a két rakamazi ezüstkorong, vagy a Szolnok-strázsahalmi és fehéregyházi tarsolylemezek már nem jutottak el a visszamaradt csoportokhoz. A bécsiszablya technológiai színvonala alapján ítélve e 30-35 éves fejlődés alapját jelentő időköz közepe táján - 875 körül - keletkezett a kievi műhelyek egyikében. Fejedelmi méltóságjelvény lévén, készítését a fejedelmi hatalom demonstrálásának szükségével hozhatjuk kapcsolatba. Ez a szükségesség politikai síkon kiértékelve annyit jelent, hogy ettől az időponttól számítható a honfoglalásra készülődő törzseknek, élükön ÁLMOS fejedelemmel, teljes emancipációja a Kazár Kaganátustól. A visszamaradó törzsek ekkorára már szintén biztonságos helyekre települtek át, eltávolodva a kazár kormányzattól. Amilyen mértékben fokozódott ( 875 után) a lázas fegyverkezés, ugyanolyan mértékben lazult a kapcsolat a visszamaradt törzsekkel, de ez a kapcsolat a kereskedelmi karavánélet formái között megszakítatlanul továbbra is virágzott és még a honfoglalás lezajlása után sem szakadt meg. A Szuzdál- Morzsánsz térségben talált tarsolyokon - 6 darab ! - lemérhető a fejlődésnek az az időpontja, amikor a honfoglalásra készülődőkkel való kapcsolat már lazulni kezdett, azaz amikor a kazár birodalomtól való végleges elszakadás eltökélt szándéka már nyílt titok lett. A monogámiára való áttérés akkor már befejeződött és ennek a monogáminak kedvező, Krim félszigeti kereszténység felé való orientálódás nyoma még kimutatható a Szuzdál-Morzsansz térség magyarságánál is. Úgy látszik, hogy a nagy vállalkozásra való készülődés ennek a mind gazdasági, mind katonai szempontból óriási jelentőségű társadalmi reformnak csendes bevezetésével kezdődött. "Egy feleség, egy gazdaság, egy gond" lehetett a jelszó. Az összes honfoglalásra vonatkozó forrásaink egyértelműen tanúsítják, hogy a nagy meginduláskor az egynejűség a honfoglalóknál már jő ideje meglévő természetes és megszokott állapot volt.

A 889. évi megindulás nem okozott túlságos nagy vákuumot a Dnyeper-Donec és Don vidéken. Egyrészt a kazár-zsidó kaganátus zsoldos besenyő serege a hozzátartozóival együtt már a készülődő magyarság nyomában volt, másrészt a kelet-nyugati világkereskedelemben tevékenykedő hajós normannok nyomában a kievi állam területére jelentősebb normann népcsoport telepeden le és magát Kievet is elfoglalta. A honfoglalásban résztvevő csoport távozása Kievből és vidékéről megegyezéses alapon történt. ANONYMUS erre vonatkozó közlését a dirhem leleteink igazolják. Ezek a dirhemek Kieven keresztül jutottak tovább nyugatra, ugyanazon az utón, amelyen maguk a honfoglalók vonultak.

A visszamaradt magyar népcsoportok teljes mértékben résztvettek a kelet-európai gazdasági élet vérkeringésében. Még az itt-ott felbukkanó egyes magyar sírok - Tankejevka, Vorobjevo stb. - nemesfém mellékleteit sem lehet "kereskedelmi árucikknek" minősíteni, hiszen a csoportok közti közlekedés rendkívül intenzív volt. Vitathatóbbnak látszanak az olyan esetek, amelyekben az ősmagyar jellegű nemesfém készítmények távoli népek más típusú sírjaiban, idegen holmikkal keveredve fordulnak elő. Ezek az esetek csábították külföldi és hazai régészek egy részét az un. "nemzetközi árucikk" elmélet elfogadására. Hogy az idegen népek, amelyeknek közvetlenül semmi részük sem volt a föntebb tárgyalt koncentrálódás létrehozásában, vásárlással, cserével, rablással vagy ajándékként jutottak-e hozzá a csillogó nemesfém készítményekhez, eldönteni, az erre vonatkozó adatok hiányában nem lehetséges. Bulgária esetében van forrásadatunk arra vonatkozólag, hogy magyar követek- ÁRPÁD és KURSZÁN -, továbbá nagy magyar hadseregek fordultak meg azon a vidéken. A palmettás minták rendszeres feltűnése bolgár kerámián, lehet összefüggésben a magyar viselet ottani megjelenésével. Vannak azonban fémleletek is Bulgáriában, amelyek akár kereskedelmi utón, akár másként kerültek erre a vidékre. (Madarai, kardhüvelyvég). Sokkal nagyobb hatással volt a palmettás művészet a skandináv népek művészetére az északi országokban. Ezzel a palmettás művészettel a skandináv-arab világkereskedelemben nagy szerepet játszó normann karavánok vezetőinek és fegyveres kísérőinek számtalanszor volt alkalmuk megismerkedni, amikor útjuk Kieven és a Donec-medencén át a magyar telephelyek és műhelyek közt vezetett. A skandináv, viking hajózászlók mintái és technikai megoldásai a magyar tarsolylemez művészet hatása alatt készültek, de már a skandináv igényeknek megfelelően átdolgozva. A skandináv Jeliinge- és Ringerike-stílus nem egyéb, mint a tarsolylemezművészet egyenes folytatása. Kihatásának nyomai még Angliában is megtalálhatók. Olyan arányú koncentrálódást azonban, mint az ősmagyarság 889, előtti hazájában, sehol sem találunk sem Bulgáriában, sem Skandináviában. Hogy a Dnyepervidéki szlávságnak milyen része volt e koncentrálódás lebonyolításában, meghatározni nem tudjuk, mert a régészeti kategóriák népi azonosítása a szovjet régészeti irodalomban különböző szempontoktól függően erősen ingadozik, a magyarokra vonatkozó írott forrásközleményekkel való tárgyilagos egybevetésnek pedig egyelőre még a módszere is hiányzik a szakirodalomban.

A honfoglalásra készülődő magyarság erősen koncentrált fémművessége igen jelentős történelmi alapokon jön létre. Nemcsak egyes alapvető tárgyformák, hanem a mintaanyag egy része is a megelőző korokból öröklődött át az ősmagyarság igényeit szolgáló műhelyekbe. Az un. Martinovka-kultúra ( 6. század), a Minuszinszk-medencében virágzó 8 - 9. századi bronzöntéses fémművesség és a Krim-félszigeten és vidékén virágzó keresztény műveltség fémművessége nélkül nem jött volna létre az a palmettás művészet amelyet koncentráltan a honfoglalók hagyatékában találunk. Ezen összetevő elemek hagyományokat fejeznek ki, a hagyományok mögött pedig történelem húzódik. Ezért van az, hogy a régi Európában egy nép akkor emelkedik föl az ősállapot homályából történeti szerepre, amikor ősi hagyományait fönntartó saját fémművességét történeti fokon álló célok szolgálatába állítja. A kievi állam területén a 9. században két nép volt ezen történeti fokon: az ősmagyar és a normann. Mindkettőnek erősen koncentrált, hagyományokon fölépülő, magas rendű fémművessége volt. Ugyanekkor a szláv törzsek még nem mentek át az ilyen fémművességi fejlődés fokozatán. Ezért nevetséges soviniszta törekvés, akár a normann, akár a magyar fémművesség alkotásaiból elcsipegetni egyes darabkákat egy olyan nép számára, melynek hagyományaival ezek nincsenek összefüggésben.