Itt telizománcot kellene találnunk ehelyett azonban azt találjuk, hogy a hordozó aranyalap végig megmutatkozik a háttérben, mintha csak az alsó korona-részen járnánk. Mit jelent a pantokrátori cím - azon túl, hogy Világbíró, vagy a Világmindenségen Uralkodó -, attól függően, hogy az alsó vagy a felső emeleten jelenik meg? Az alsó részen testi mivoltában tűnik elénk, a felső részen emberi szem számára láthatatlanul van jelen, hiszen a királyt senki sem kérheti meg arra, hogy ugyan már hajtsa le a fejét hadd nézzem meg, mi van a búbján. Tehát az eredeti jogrend szerint teljes lehetetlenség, hogy hétköznapi ember közvetlenül megtapasztalja mi van a Korona tetején. Ezt két személy tudhatja csupán (a koronaőrökön kívül, akikről később még lesz szó!), és ezek közül egyik sem a király. Az egyik a világi hierarchia csúcsán álló személy, a nádorispán, aki a koronázási szertartás alkalmával párnán viszi a koronát. Ilyenkor, ha éppen kedve telik benne, hogy nézegesse, megnézheti. A másik pedig az egyházi hierarchia feje, az esztergomi érsek, mert hivatalosan és szabályszerűen csakis ő koronázhat. Tehát ő a koronázás aktusában ugyancsak megnézheti. De hát ő nyilvánvalóan tudja is mi van rajta. Mindenesetre a kétféle Pantokrátor együttes jelenléte a koronán ez az egyik legsúlyosabb vádpont a Korona úgymond barkács-jellege témakörében. Elég lett volna egy is - ezt kb. így fogalmazza meg a jellegzetesen mai észjárású művészettörténész, történész vagy régész kolléga. A másik ilyen vád direkt megfogalmazásban is úgy hangzik, ahogy az imént idéztem, hogy tudniillik minek kellett egy ilyen fontos képet, mint egy Pantokrátor, olyan helyre tenni, ahol nem is lehet látni. Ez az okoskodás nyilván teljesen érthető és logikus egy mai észjárású ember számára. Csak egyet ne felejtsünk el. Ugyanaz az egyháztörténész, Kovács József, ugyanabban a cikkében nagyon szépen levezette már, hogy itt kétféle kifejeződési módjáról van szó a teremtő erőnek. Alul a föld felé közvetített emberszabású , a Fiúban testet öltött teremtő erő jelenik meg amire egyértelműen utal a mellette lévő két névjel, az IC és az XC. Fölül pedig a Nap és a Hold, a nappal és az éjszaka, a világosság és a sötétség jelei között jelenik meg a Pantokrátor, nincs névfelirata, ami egyértelműen arra utal, hogy itt az első gesztusában megjelenített teremtő erő vagyis az atyai tulajdonságrendszer jelenik meg. Most arra lehet rákérdezni, hogy ugyan már, hát akkor miért nem a teremtő Atyát ábrázolták, miért ugyanaz a figura jelenik meg fönt is, lent is? Nos, nem árt, ha tudjuk, hogy az Atya, mint olyan, ábrázolhatatlan. Csak a reneszánsz, de különösen az ellenreformációs barokk vezette be azt az eléggé sete-suta gyakorlatot, hogy ha hosszú szakállú ősz embert látok, az az Atya, ha rövidebb és fekete szakállút, az a Fiú, és a kettőt külön is lehet ábrázolni, sőt az Atyát a Fiútól függetlenül is. Hát ezt a gyakorlatot nem akarom itt minősíteni... Mindenesetre a középkorban ilyesmiről szó sincs. Hanem az a tétel érvényesül, hogy az Atya a földi világ számára a Fiúban jelenti ki magát. Ez pedig azt jelenti, hogy ha valaki mégis kíváncsi, és azt mondja: én azért is megnézem, milyen az Atya, akkor az, ahogy mondani szoktuk, arcára zuhan, ugyanis az Atyát is a Fiú képében láthatja csak, emberi szem nem tudja a Teremtőt a maga sűrített mivoltában fölfogni. Ez annyira közhelyes dolog, hogy azon kell csodálkoznunk, miért nem lehet mindjárt első látásra-hallásra megérteni.
Mindebből viszont, amit eddig elmondtam, az is kitűnik, hogy ahol a legmagasabb pontra érünk, ott nem szűnik meg a személyesség. Ugyanis amit itt technikai fogás és azon belül mutatkozó kettősség címen kapunk az korántsem csak technikai fogás. Itt arról van szó, hogy az individuális megjelenés, az, hogy én a környezetemtől élesen elválok, ez csak a földi életre jellemző. Ehhez földre kell születni. Amikor még csak útban vagyok a teremtő központtól lefelé, a föld felé, vagy visszaútban vagyok, akkor ez a fajta kötöttségem megszűnt. Nem individuális létem van, hanem egyetemes létem van, és ott, abban a közegben, egy kozmikus fényjátékban én egyetlen komponens, egyetlen összetevő vagyok csupán. De ugyanazokból az alapelemekből épülök föl, mint a környezetem. Nincs individuum abban az értelemben, ahogy a földi, hétköznapi létben találkozunk vele. Amint azonban a legmagasabb szintre érek, a kétféle lehetőségnek a szintézisét kapom. Ez az, amit a mai, túlracionalizált világban olyan nehezen értünk meg: hogy’ lehet az, hogy az Isten egyszerre végtelen és személyes? Itt megáll az ész! Ha személyes - így okoskodunk -, akkor nem lehet végtelen. Ha végtelen, nem lehet személyes. Nos, ha ennyire okos az érvelő, hát akkor legyen neki az ő hite szerint. Mindenesetre ez a képzetkör, amelyik a magyar Szent Koronában kifejeződik, nem a mi formállogikai alapon konstruált várakozásainkkal, hanem a középkor felfogásával van szinkronban, amely szerint bizony egyszerre személyes és végtelen természetű az Isten. Ha nem lenne személyes, nem lehetne közvetlen kapcsolatot teremteni vele, olyan tulajdonságai révén, amelyek bennünk is megvannak. Mármost ez nem teológia óra - és én igencsak botcsinálta teológus is lennék -, de hát bizonyos hittételek itt megfogalmazódnak, és viszont vak sem vagyok, tehát ezeket észre kell vennem.
Mint ahogy azt is észre kell vennünk, hogy ez a három eddigi tételünk végeredményben nem három tétel volt, hanem ugyanazon tételnek háromféle vetülete. Más szóval: nem egymástól független ez a háromféle különbözőség, hanem ugyanazt mondja el háromféle módon, mégis egymással összhangzatosan. És akkor még nem is beszéltem a negyedikröl.
A negyedik féle kettösség pedig éppen az, amelyet legörömestebb s talán leghamarabb észrevesznek a laikusok. Azt tudniillik, hogy az alsó korona-részen a látványhűség sokkal közelebb áll a hétköznapi tapasztalatunkhoz mint a felső részen. Tehát látványhű ábrázolást látunk alul, egészen odáig, hogy még a pszichológiai finomságok is ábrázolódnak, fönt pedig egy elvont emberkép fogalmazódik meg. Na most ezt már magyaráznom sem kell, gondolom, hiszen ez a fajta kettősség a fenti, 2-es számú tételünkből egyenesen következik. Itt ugyanis nem arról az apostoli tulajdonságról van szó, amelyik úgy jelentkezett, hogy az apostol éppen a Genezáreti-tó partján taposta a homokot. Az a hétköznapi, földi élete volt. De azt már a bibliai szöveg is hangsúlyozza - maga Jézus mondja az apostoloknak! -, hogy " ti nem ebből a világból valók vagytok". Ez az a létforma, amelyben közvetíteni lehet a teremtés forrásától lefelé, az emberi élet színtere felé.
Aki ezek után is úgy gondolja, hogy az említett négyféle különbség mégiscsak azzal magyarázható, hogy az egyik korona-rész ekkor és ekkor, itt és itt készült, a másik meg egy másik helyen, más időpontban, annak tényleg legyen az ő hite szerin. Én nem mondom, hogy nincs igaza, de azt hiszem, hogy messze-messze nem ez a leglényegesebb tétel Korona-ügyben. Itt az üzenet a leglényegesebb tétel, és ezt a koronát mi már csak így, a maga definíciószerű kettősségében ismerjük. Mint említettem, sem áttételes, sem közvetlen utalás nincs arra, hogy valaha is két különálló egységként, egymástól függetlenül működött volna. Először 1790-ben merült föl ilyen ötlet. Egy orvosprofesszor, és itt minden szó fontos, egy orvosprofesszor - Weszprémi Istvánnak hívják - leolvassa az alsó korona-rész feliratait. (Pontosabban: nem ő maga olvassa le, hanem egy megnevezhetetlen barája, de ez nem tartozik szorosan a témánkhoz.) És megdöbbenve tapasztalja, hogy ott egy névvel jelölt, de évei szerint is ismert bizánci császárt talál, VII. Dukász Mihály személyében (uralkodott 1071-től 1078-ig), alatta pedig két olyan kép van, amelyet szintén azonostani tud egy társ-császárral, Konsztantinosszal, illetve Gézával, a mi I. Géza királyunkkal, aki kortársa volt ennek a bizonyos Dukász Mihálynak.
Itt a gondolattmenetünk egy kicsit eltávolodik majd magától a Koronába rejtett üzenettől. Egy kicsit, de nem nagyon. Ugyanis: az első gondolat, ami fölmerül az emberben, amikor ezeket hallja, az az, hogy 1790 előtt szó sem esik Dukász Mihályról a koronánkkal kapcsolatban. 1613-ban viszont egy koronaőr, aki hivatalból kellett hogy lássa, sőt minden koronázás előtt és után szögről-szögre megvizsgálja a Koronát, tehát tulajdonképpen az egyetlen olyan polgári személyiség, aki hitelesen tanusíthatta, mi van a Koronán vagy mi nincs, ez a koronaőr, akit Révay Péternek hívtak, leírta, hogy ekkor mi látható a Koronán elöl és hátul. Gondolom, meglepően fog hangzani - pedig ezt a tényt nagyon régóta ismerik a művészettörténészek, a történészek és a régészek -, itt nem Dukász Mihályt írja le, bár félreérthetetlenül megmondja, hogy ki látható a hátsó oromzti elemben. Szűz Mária képe van ott. Tehát elöl a Pantokrátor Krisztus képe, hátul pedig 1613-ban Szűz Mária képe. Azt hiszem, ez a tény nem nagyon szivárgott be a köztudatba, bár újabban már akadnak, akik tudomást vesznek róla, sőt komolyan is veszik. Mindenesetre az a zománckép, amelyik ma a helyén van, teljes magasságának 26 %-ával túlnyúlik az eredeti foglalaton. Azon az eredeti foglalaton, amelyik megvan ma is mögötte. Miután ilyen módon - merthogy ennyivel nagyobb - nem lehet beletenni a Dukász-képet a foglalatba, kénytelenek voltak szegeccsel a foglalat elé rögzíteni. Na most egy olyan koronán, amelynek a készítői mesterfokon tudják, hogyan kell foglalni - egyáltalán, szokjunk hozzá, hogy mesterfokon vannak megoldva a dolgok a Koronán, ami elsősorban a zománcokra vonatkozik, de egyébként is! -, ott ilyen barbárságot tényleg nem csinálnak, de nincs is ok rá. Magyarul: volt valami ebben a fogllatban, csak azt egy adott pillanatban kivették belőle és miután az, amit a helyébe akartak tenni, nem fért bele, kénytelenek voltak szegeccsel eléje rögzíteni. A szegecs nem fogta meg, úgyhogy végül is az, ami ma tartja, nem a szegecs de nem is az a másik szegecspár, amelyet valamikor megpróbáltak fölül beleerőltetni. Ferenc József koronázása előtt, 1867-ben lágyforrasszal, szaknyelven szólva " cinezéssel" rögzítették a Dukász-lemezt az alatta lévő foglalathoz. Most ez tartja. Egyébként zötyögne és iszonyatos zörejt csapna koronázáskor, mondjuk a kardvágás emelkedett perceiben.
Mármost miért olyan nagy gond ez? Azért, mert a Koronával kapcsolatos mai egész tudományos vélekedéshalmaz azon az egy " fix" alapon nyugszik, hogy Dukász Mihály mikor uralkodott. Ha én ezt az egy adatot kihúzom a Koronából - mert ki kell hogy húzzam, nem azért, hogy a bajszukat cibáljam a tudós kollégáknak, hanem azért, mert nem oda való! -, akkor két évszázadnyi, sok-sok munkával összehordott kártyavár omlik össze. Most nagyon durva példát mondok: hogy ha holnap Clinton úrnak a zománcképét ide beteszem, alája balra Kuncze úrét, a túloldalra pedig Horn úrét, akkor holnapután erről a díszes együttesről el tudom híresztelni, hogy ma készítették az Egyesült Államokban, és alattvalói hűsége jutalmául kapta Horn úr, Kuncze úr asszisztálása mellett. A neveket természetesen csereberélhetjük, az eredmény nem változik, a példa példaértékű marad. Hogy ez miért és miként nem jut eszébe történészeinknek, művészettörténészeinknek, régészeinknek?... De még az ötvösöknek sem, mert még az ötvösvizsgálat anyagában is állandóan úgy hivatkoznak Dukász Mihályra, mintha bármit meg lehetne vele határozni. Pedig semmit sem lehet vele meghatározni! Egész egyszerűen nem tartozik a Koronához! És ezt már az aranyműves csoport, amely nem tévesztendő össze az ötvöscsoporttal - tehát az aranyműves csoport, amelyiknek a vezetője Lantos Béla volt, Ludvig Rezső és Poór Magdolna voltak a tagjai, az írnoka pedig, aki később önálló kutatásaival híressé, időnként hírhedtté tette ezt a vonalat, Csomor Lajos -, nos, ők négyen már az első összefoglalóik óta egyfolytában, minden publikációjukban külön-külön is hangsúlyozzák, hogy ezzel a képpel semmit nem lehet datálni. Vagyis a Dukász Mihály-kérdés leválasztandó a Korona-kérdésről. Egyet lehet megkérdezni: hogy mikor került oda, cserejátékosként, és milyen célból?