Bodnár Éva: In memoriam 2004. december 5.


Ne mondd meg nekem odaát,

hogy ki vagyok és hová tartozom.

Bízd rám a sorsom. Hogy hol a helyem,

én azt pontosan tudom.


Patakokban folyt, áradt az ígéret,

mígnem minden álmunk eltűnt, semmivé lett.

Mosolyogva meddig, meddig kell eltűrnünk,

hogy az asztal körül még mindig nincs helyünk?!

Hogy a szülőanyánk megtűrtként tekint ránk,

és úgy bánik velünk, mint gonosz mostohánk.

Ezeréves múltunknak éppúgy része vagyunk,

ugyanúgy szenvedtünk, ugyanúgy zokogtunk,

mikor szíve vérzett drága nemzetünknek,

s megtépázott zászlók szanaszét hevertek.

Mikor szent földünket darabokra tépték,

és a hatalmasok mind tétlenül nézték!

De mi fel nem adtuk, egyetlen percre sem,

pedig úgy éreztük: elhagyott az Isten!

Nyelvünket őrizzük, mint legdrágább kincset,

külhonban is tovább él a magyar nemzet.

De ha így sem kellünk néhány szószólónak,

akkor is maradunk igaz, hű magyarnak!