II.Szerepek

1. A királyfi

Az elején azt ígértem, hogy a királylányról fog szólni ez az írás. Előtte azonban egy másik szereplővel, a legkisebb királyfival (juhászlegénnyel, szegénylegénnyel - vagyis a leggyakoribb főszereplővel) kell kezdenem. Mivel ő a mese központi alakja, az ő fejlődési útját követhetjük végig a cselekményben. (A főhős különböző alakváltozatait egy néven összefoglalva, stílszerűen csak királyfiként említem a továbbiakban.) Így már csak azért sem hagyhatjuk ki, mert a többi szereplőt is valószínűleg csak a hozzá fűződő viszonya alapján értelmezhetjük. Feltételezem, hogy a szereplők között egy működő viszonyrendszer él, amelyből kiragadva értelmetlenné válnak az egyes szerepek.

Az alapötletet, hogy a mese szereplőinek társadalmi vonatkozása is lehet, László Gyula egyik könyve adta. Ebben többek között ír arról, hogy a családfő helye hogyan öröklődött. Néprajzi és történelmi párhuzamokat hoz a legkisebb fiú megkülönböztetett jogairól. Leírásából szinte következik a feltételezés, hogy amiről említést tesz, az nem más, mint a mesékből ismert legkisebb királyfi. Csak nagy vonalakban elevenítem fel a lényegét: Arról van szó, hogy a többféle utódlási szokás közül az egyik a legkisebb fiúnak kedvez - mégpedig éppen azokban az esetekben, amikor a család élete szélsőséges helyzetbe kerül. Feltételezik, hogy ez következett be mind Atilla, mind Árpád halála után. Későbbi néprajzi utalások is arról beszélnek, hogy egyes területeken, így például a székelységnél is a legkisebb fiúnak megkülönböztetett jogai és kötelezettségei lennének. Izgalmas lenne egyszer végiggondolni, hogy az egyén életében ezek a szerepek milyen lelki tulajdonságokat kelthettek életre - de ezt talán egy más alkalommal.
Szempontunkból a másik fontos jellemző az a tény, hogy a nagycsaládban a család tagjainak semmi vagyona nem volt. A vagyon és a családtagok feletti rendelkezés joga egyedül a családfőt illette. Ebben az értelemben senkinek nem volt vagyona. Így a családfő utódja is ugyanúgy szegénynek számított, mint bármely másik családtag vagy szolga. Ez lehet az egyik lehetséges kapcsolat a legkisebb királyfi és a szegénylegény között. További lehetséges viszonyt jelezhet az a másik adat, miszerint a jobbágyság nagy része nem idegen szolgákból alakult, hanem a magyar katonai rend tagjaiból. Ha egy kissé felboncoljuk a szavakat, megtalálhatjuk itt is az egyezést. A mássalhangzóbokrok elmélete a rovásírás törvényszerűségeire épül. Ezen elvek alapján JoBBáGY szavunk mássalhangzóinak csoportja egyezést mutat LoVaG szavunkkal. Az egybesés lehet véletlen is, mindenesetre láthatjuk benne a logikai kapcsolat nyomait.
A királyfiról ezek alapján tehát megtudhattuk, hogy királysága elnyeréséig nem rendelkezett vagyonnal. Ezt a mesékben is láthatjuk: amikor útnak indul, az öreg király látja el kísérőkkel, fegyverzettel. Van azonban erről adatunk a civilizáció bölcsőjének számító sumér irodalomból is. Erre a kultúrára a későbbiek során még többször utalni fogok. Ha másért nem, hát azért hozhatjuk fel bátran példaként, mert ugyanolyan típusú nyelvet beszéltek, mint mi, így feltételezhetően a gondolkodásmódjuk is hasonló lehetett. Ezzel talán a legtöbb nyelvész egyetérthet, bármilyen nézetű is. A sumér királylista királyai között szerepel egy, amelynek neve mellé nem maradhatott el a jelzője: ő Dumuzi, a pásztor. A sort tovább lehetne folytatni más kultúrkörből is, nekünk most legyen ennyi elég. Tanulságként azt vonhatjuk le, hogy látható módon teljesen elfogadott volt, ha az uralkodó a nép egyszerűbb soraiból származott.

Térjünk most már vissza a népmesék királyfijához. Sokat emlegettem már, hogy az ő beavatási útjáról szólnak ezek a mesék, nézzük meg hát, hogy milyen is ez az út. Előtte újra rá szeretném irányítani a figyelmet arra, hogy mivel összefoglalásról van szó, nem tudom elkerülni az általánosítást. Az egyedi esetekre még a vizsgált meséken belül sem feltétlenül érvényes minden eredmény változtatás nélkül. További vizsgálathoz nyilvánvaló, hogy finomítani, esetleg módosítani is kell az itt levont következtetéseket.
A legtöbb mese azzal kezdődik, hogy a királyfi útnak indul. Hogy mi készteti erre, az mesénként változik. A leggyakoribb okok között éppen a királylány szerepel. Vagy az ő kezéért tesz próbát, vagy meg kell szabadítania valamitől, vagy egyszerűen csak tud a létéről és elindul felkutatni. Más esetekben az öreg király kívánságát kell teljesítenie, esetleg a megbomlott rendet kell újra helyreállítania. Ha a mese hőse szegénylegény, akkor - a fentieken kívül - az is jelentheti az okot, hogy otthon nincs elegendő élelem, vagy a legény nem tudja tovább elviselni a mostohája gonosz bánásmódját. Ha végignézzük ezeket az eseteket, azt láthatjuk, hogy soha nem puszta szórakozásból indul útnak. Akár a külső körülmények kényszerítik erre a lépésre, akár az, hogy otthon már nem találja a lelki békéjét, mindenképpen külső vagy belső kényszer indítja útnak. Ha útja valóban lelki út, erről a mese legalább olyan sokat tud elmondani, mint a modern pszichológia: a lényege, hogy a lelki fejlődéshez kényszer szükséges, puszta elhatározásból nem fog fejlődni senki. Személyre szabott feladatról van szó,amit mindenkinek legjobb tudása szerint kell elvégezni.
Útja során több akadállyal, próbatétellel találkozik. Szintén általános az elv, miszerint ezeket csak abban az esetben tudja sikeresen megoldani, ha feladatához teljes alázattal közeledik. Számára csak ez a feladat létezik, ennek mindent alá kell rendelnie, de legfőképpen az életét. Ha azonban eleget tesz ennek a kitételnek, cserébe segítőket kap. Nélkülük meg sem tudná oldani a feladatot. Legfontosabb segítője a táltoscsikó. Ő az, akire bátran rábízhaja magát. A kérdést itt is feltehetjük, hogy valójában ki is az a táltoscsikó? Berze Nagy János, a népmesék kiváló ismerője figyelt fel arra a kettősségre, ami ezt az alakot jellemzi. Megfigyelése szerint ugyanis a táltos a néphitben kivétel nélkül ember, aki csodás képességekkel jön a világra, ezzel szemben a népmesék táltosa minden esetben ló. Lehetséges-e, hogy egyazon kultúrán belül ennyire más legyen egy alak két megjelenési formája?
A táltoshitben a táltos az általa használt eszközt (általában a dobját) a hátas állatának nevezi, amelynek segítségével eljuthat a felsőbb világokba. A táltoscsikónak tehát a sámándob a néprajzi megfelelője. Egy felsőbb hatalom képviselője mindkettő. Ha pedig így van, teljesen más értelmet kaphat a mesék táltosparipája. Ehhez kicsit a nyelvészetet hívhatjuk segítségül. Ha feltesszük, hogy nem minőségjelzős összetétellel van dolgunk, hanem az öszetett szó jelöletlen birtokosjelzős szerkezet, akkor a szerepek megcserélődnek. Nem a paripa lesz a táltos, hanem maga a királyfi, a paripa pedig neki, a táltosnak a paripája (lásd még a 'pásztorbot' és a hasonló jellegű szavakat). Ezáltal helyreáll a kép: a királyfi valóban a sámán beavatási útját járja végig, a szűkebb értelmezés szerint. Nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül azt sem, hogy miért éppen paripának tekintik a sámándobot: ehhez már valóban az asztrálmítoszi keretrendszer szükséges. A ló a nyilas állata, amely ezúttal a Tejút, vagyis saját univerzumunk erőit jelképezi. A teljesség kedvéért kellett ezt itt megemlíteni, most azonban nem térek ki rá bővebben, a kérdés kellő és hozzáférhető irodalommal rendelkezik.
A főhős viselkedésén azt tapasztalhatjuk, hogy a táltosparipa megjelenése után mgváltozik. Nincs többé saját kezdeményezése, csupán utasításokat hajt végre, segítőire van utalva. Szerepe leginkább a médiumokéhoz hasonlítható. Van azonban egy nagyon fontos tulajdonsága, ami elsőre furcsának tűnhet: ha a cselekmény folyamán bárhol hibát követhet el, el is követi azt (általában minden figyelmeztetés ellenére). Láthatjuk, hogy a meséknek a hősről alkotott fogalma különbözik századunk Hollywoodon felnőtt emberének hős-értelmezésétől. Nem egy szuperhőssel van dolgunk, hanem egy hús-vér emberi lénnyel. A mese emberi léptékű. Nagyon is úgy tűnik, a királyfinak el kell követnie az említett hibákat, hogy egyáltalán célbaérjen. Hibák nélkül nincs helyes megoldás. Bármilyen meglepő, ez sem újkori találmány. Mezopotámiát tudnám újra példaként említeni. A Gilgames eposzban a főhős elindul, hogy népének örök halhatatlanságot szerezzen az égiektől. A hosszú út végén egyetlen próbát kell csupán teljesítenie: hét napig ébren kell maradnia. Gilgames viszont azon nyomban elalszik, és végigalussza a hét napot. Pedig ő nem egyszerű földi halandó: kétharmad részben isten, és csak egyharmad részben ember. Társa, Enkidu az alvilágban követi el ugyanígy az összes lehetséges hibát, egy másik történetben . Mindez arra figyelmeztet, hogy nem a tökéletessé válás a végső cél. Sokkal inkább a mese, a mítosz arra int, hogy ismerjük meg saját lehetőségeink határait. Ehhez viszont túl kell lépni rajtuk, és a hibákkal szembenéznünk. Ez azonban ugyanazt a nehézséget rejti magában, mint a királyfi útnak indulása: a hibáival senki sem szembesül önszántából. Kényszer kell hozzá. Ha valaki elindul saját fejlődése útján, ezt nem kerülheti el. De ne felejtsük el azt sem, hogy tágabb értelemben nem csak a sámánt avatták. Minden ember életében az új életszakaszba lépés is beavatásnak számított. Lényegét tekintve ez nem különbözött a sámánavatástól: mindkettő a régi személyiség halálát és egy új személyiség születését jelentette.
A királyfi útjának van még egy, a mi szempontunkból különösen fontos jellemzője: Kivétel nélkül minden esetben találkozik a királylánnyal. Úgy látszik, a fejlődéshez tartozik egy királylány is, királysággal együtt.