Uram segíts, hogy hittel és hitelesen szólhassak! Tisztában vagyok azzal. hogy ezt a dolgozatot nem nekem kellene megírnom, sõt: kevés alkalmatlanabb ember van nálam az írástudók között - ha egyáltalán hozzájuk tartozom -, efféle dolgozat közreadására. Azért fogalmazok ilyen világosan. mert pontosan tudom, kinek - miféle embernek - kellene megírnia, s ezt most a legelején, ismertetem is.

Mérje fel az Olvasó, hány ilyen ember szaladgál a környezetében, az országban. Olyannak kellene megírnia, aki:

a) tõlem eltérõen mindenekelõtt alapos tudománytörténeti képzettséggel, széleskörû mûveltséggel és olvasottsággal rendelkezik;

b) hozzám hasonlóan szakmáját tudja, mûveli és szereti (én egyébként nyelvtanár vagyok), semmi mással fel nem cserélné;

c) hozzám hasonlóan életútjának, szakmai pályájának nagyjából a felénél olyan nagyszabású szellemi vonulattal találkozott, amely lelke gyökereiben - magyarságában - ragadta meg, amelynek korábban még a létérõl sem tudott, s amely merõben különbözik, sõt szembepáll méghozzá igen magas erkölcsi-szellemi színvonalon - majdnem mindennel, -amit korábban megtanult, elhitt, s amely aztán lassanként az alapokig lehatóan megváltoztatta világ- és emberképét, teljesen új kutatási feladatokat. életutat és küldetést nyitva elõtte;

d) bár korábban megszerzett szellemi javainak nagyrészét ezzel elvesztette, hatalmas nyereségként értékeli az elõzõ részlegességhez képest elért teljességet; az úgynevezett szerves vagy természetes mûveltségrõl van szó?/2/

e) bár az új szemlélet tükrében (mely késõbb a hit kegyelmi ajándékával teljesült ki benne) az úgynevezett "modern tudomány" hazugságok, torzítások és durva csúsztatások halmazává lett számára, a "korszerû oktatás" pedig mindezek nem is mindig jóindulatú terjesztésévé és besulykolásává, illetve lélektelen és felelõtlen idomítássá, megkísérel kényszerzubbonyban táncolni, azaz életének és munkájának korábbi keretei között, de az új meggyõzõdések szerint dolgozik és él;

f) tõlem eltérõen van benne némi tárgyalási készség és megegyezési hajlandóság (mármint a hivatalos tudomány, politika, tömegtájékoztatás és oktatás által terjesztett - mára elõttem alapjaiban tévesnek és velejéig hamisnak bizonyult - felfogás és világkép irányában).

"És mégsem mozog a Föld". Kopernikusz (és vele Galilei is) tévedett: mégis csak a Nap járja útját a Föld körül, és a Föld a világegyetem egyetlen biztos (viszonyítási) pontja. Nagy kockázat manapság ilyet kimondani nyilvánosan, ha az ember szeretne bizonyos zárt intézet falain kívül maradni. És nagyjából ugyanekkora kockázat a nyelvrõl azt állítani: "A nyelvi jel mégsem önkényes…"- ahogyan F.de Saussure svájci nyelvész egy évszázada bizonyítás nélkül kinyilatkoztatta, s amin õ többek között azt értette: a szavak tulajdonképpen lecserélhetõk, egy francia szó éppen olyan jó valamely fogalom kifejezésére, mint egy német. Elteleintve a dolog szakmai képtelenségétõl, meg kell kérdeznünk mindenekelõtt, vajon hogyan jut el az ember oda (mitõl süllyed odáig), hogy kijelentse: készen áll anyanyelve szavainak lecserélésére? Megbeszélte ezt a többi francia anyanyelvû személlyel? Ha igen, õk vajon mit szóltak-szólnak hozzá?

Mégis "jelrendszer"-nek nevezzük a nyelvet, Saussure is így nevezte. Azóta tétele a tudomány megkérdõjelezhetetlen dogmája, axiómája lett. De miféle "rendszer" az, amely önkényes, önmagukban értelmezhetetlen, máshonnan le nem vezethetõ, lecserélhetõ elemekbõl áll?/3/ Például - a mi nyelvünkben - az elképesztõen ronda "generáció" szó/4/ ugyanolyan jó lenne, mint a nemzedék? Nem önellentmondás ez? Úgy tûnik, három lehetõséget kell megvizsgálnunk.

1) Õseink, amikor a nyelvet megalkották, úgy vitték végbe, hogy szándékosan mellõztek vagy eleve kiiktattak mindenféle párhuzamot, rokonítási, megfeleltetési lehetõséget nyelvi elemek és a (mitikus vagy mesei, illetve hétköznapi) valóság elemei közül. A nyelv tehát: az emberi szellem csúcsteljesítménye, melyet lehetett volna úgy megalkotni, hogy a maga teljességében és bonyolultságában kifejezze, sõt megidézze a világban meglévõ szerves összefüggéseket, akár a világ teljességét, de mégsem így alkották meg. El kell hinnünk, adott volt két lehetõség, és ezekbõl tudatosan a rosszabbat, a gyengébbet választották? De miért tettek volna így? Merõ ostobaságból vagy elvi alapokon? Ha ez utóbbi áll fenn, mi vagy ki ellen irányult a szándék? Valóban el kell-e hinnünk ezt a szamárságot? Nem ellenkezik ez még a hétköznapi emberi gondolkodással is?

2) Vagy el kell vetnünk teljesen a tudatos nyelvalkotás-alakítás gondolatát, és föltételezhetõ, hogy a szavak teljesen véletlenszerûen, kiszámíthatatlanul és tervezés nélkül kezdték valahogyan a dolgokat "jelölni", netán "jelképezni" vagy "utalni rájuk", s ily módon a szavak között tapasztalható hasonlóság vagy egybeesés teljesen a véletlen mûve. Aki mégis valamiféle tudatosságot, értelmes, szerves összefüggéseket keres, szerkezeti és mûködésbeli párhuzamot tételezve fel valóság és nyelv között, az tudománytalan, veszélyes alak. Hogyan "fejlõdhetett" vagy inkább süllyedhetett - tudományunk és társadalmunk odáig, hogy ma az tekintendõ képzetlen mûkedvelõnek, délibábosnak, szélhámosnak vagy kezelésre szoruló idegbetegnek (általában ez a címkézés idõbeli sorrendje), aki teremtõ rendet, önszervezõdési képességet tételez fel, ilyet keres és talál! - anyanyelvében {és néphagyományában, népmûvészetében), akárcsak az, aki nem fogadja el a hivatalos körök által állandóan sulykolt finnugor elméletet./5/ Az kapja a tudományos címeket, aki szókincsünk (és mûveltségünk) újabb és újabb rétegérõl tudja kimutatni az idegen eredetet, a kölcsönzést vagy "átvételt", az önkényességet, a szétesettséget, az ostoba véletlenek és bugyuta divatok meghatározó szerepét?

3) Az elõzõ két tétel nem igaz, mert a nyelv isteni adomány, hitbõl eredõ kegyelmi ajándék, melyet az ember a teremtéssel gyakorlatilag egy idõben nyert el, s az a teremtéssel, a valósággal egylényegû. "Kezdetben vala az Íge." E ponton utunk elválik a hitetlenekétõl, istentagadókétól, akiket nem érdekel a teremtõ ige mûködése, azt felfogni nem tudják és nem akarják, akik - holmi szedett-vedett "korszerû tudományos világnézetre" hivatkozva - fennsõbbséges gõggel nézik le (mint egykor jómagam) a "vallás mákonyától" elkábított agyú, hozzám hasonlóan divatjamúlt szerencsétleneket. Isten megbocsát nekik, tehát én is - nem tehetnek róla; imádkozzunk, hogy õk is részesüljenek egyszer majd a hit kegyelmébõl, hogy kigyógyulhassanak istenhiányukból. Nem kérünk többé a "vallás magánügy" végtelenül hazug, moszkovita- brüsszelita jelszavából, mert a vallás minden, csak nem magánügy. Csak hit és hiteles hagyomány hozhat létre valódi közösséget és nemzetet, az ateizmus, a fogyasztói életmód, a pénz és a "korszerûség", a TV és a számítógép, a szocializmus és a demokráciák soha - legföljebb csürhét vagy falkát.

Kergessünk tehát délibábot! Nézzük meg, valóban a véletlen játéka-e anyanyelvünkben például Méh szavunk kétféle értelmezhetõsége? Háromkötetes szófejtõ szótárunk szerint Méh/1/ `mézgyûjtõ rovar' finnugor eredetû, Méh/2/ 'magzat kihordására szolgáló szerv' pedig szláv származék. Nyelvünkben meglévõ számos egyalakú szó - idegen szakkifejezéssel: homonima - egyike. Mit jelent ez a kifejezés? A nyelvész képzettségû szerzõ hajlamos azt hinni, ezt mindenki tudja; ez nem áll, ráadásul nyelvész körökben sincs pontosan elhatárolva az azonos alakú szó a többjelentésûtõl (a poliszémiától). A szóbanforgó fogalom meghatározása: "Egy másikkal azonos alakú, de eltérõ jelentésû szó." Eléggé világos, mi az "azonos alakú": amely kiejtése-hangalakja azonos. De mit fejez ki pontosan az "eltérõ jelentésû"? Ennek tisztázásához érdemes nyelvészeti szakmunkát felütni: "Szavakat, amelyek hangalakra megegyeznek anélkül, hogy jelentésük felismerhetõ összefüggést mutatna, homonim szavaknak nevezzük." (Telegdi 1977:586). Tehát "eltérõ jelentésrõl" beszélünk, ha a két jelentés között nincs "felismerhetõ összefüggés". Azonnal visszakérdezhetünk: kinek számára van vagy nincs összefüggés? Ki fogja ezt eldönteni? Ha személy szerint a szótáríró nem "ismeri fel az összefüggést", akkor máris joga van egyalakú szavaknak nyilvánítani a Méh/l/ és Méh/2/ szavakat, illetve két különálló szócikkben tárgyalni õket azért, mert más az "eredetük"? És kinek a nevében teszi ezt: az egész társadalom vagy csak a szakma nevében? Mi az ismérve vagy mércéje a "felismerhetõ összefüggésnek"? És mi a korlátja? Ha én "nem ismerek fel egy összefüggést", de a nyelvközösség más tagjai "felismerik", akkor jogom van-e õket butuska mûkedvelõnek, szélhámosnak vagy lélekgyógyászati esetnek nyilvánítani, ahogyan a szakma teszi - immár úgy 150 éve?

Méh szavunk kiválóan alkalmas a szemléltetésre, mert a szakma széleskörû egyetértésével "sikerült" egyalakú szóvá nyilvánítani (illetve szavakká, hiszen itt mindig két vagy több elem közötti viszonyról van szó), sõt már régi nagy szótárunk, a CzF is így tett. Sajátos kettõs viszonyt figyelhetünk meg a szakma részérõl e szavakkal szemben: Egyfelõl általában zavaró mozzanatnak tekintik a nyelvben (illetve valami okból úgy vélik, a beszélõk összessége tekinti annak), errõl árulkodnak a következõ idézetek: "...jogosnak látszik a feltevés, hogy a beszélõk kiküszöbölték a homonímiát a kifejezés világosságának érdekében" (Telegdi 1977:60-61); "...az illetõ nyelvek milyen módon küszöbölik ki a megértést nehezítõ homonimákat" (uo. I62). Szótárban nehéz õket kezelni, sok egyéb baj is van velük, azt gondolnánk, igyekeznek csökkenteni a számukat úgy, hogy legalább egy részüket megpróbálják többjelentésû szóként eladni, illetve feltüntetni (CzF például ezt teszi). Mégsem ezt teszik, mert más· felõl nagyon jól jön a nyelvész szakmának a homonímia, ugyanis remekül lehet vele igazolni és szemléltetni a véletlen, "irracionális" erõk mûködését a nyelvben és az emberi tudatban (ez valami rejtélyes oknál fogva különös élvezetet okoz a nyelvtudomány hivatalos köreiben dolgozók egy részének), nevetségessé lehet vele tenni a teremtõ rend keresésére irányuló erõfeszítéseket, "primitív" õseinket, s egyáltalán nagyon jól lehet vele ködösíteni, s elhitetni tömegekkel, hogy a hivatalos tudomány "racionalizmusán" kívül - mely nyugati eredetû, tehát eleve felsõbbrendû - nincs és nem is lehet a világon egyéb komoly magyarázó tényezõ.

A helyzet nagyon hasonlít arra, ahogyan a hivatalos orvostudomány kezeli a testi tüneteket, illetve ahogyan viszonyul a természetgyógyászathoz. Természetesen nem az orvosokat kívánjuk ezzel elmarasztalni - Isten áldja õket életmentõ beavatkozásaikért -, csupán azt a közös tudományos, tudománytörténeti alapot szeretnénk feltárni és boncolgatni, amelyrõl ez a viszony kiépült. Ugyanilyen a mai természettudomány és a mûszaki emberek viszonya a természethez is: annak jelenségeit és megnyilvánulásait (Például a Tisza áradása) többnyire zavaróaknak, leküzdendõknek minõsíti, (együttmûködés helyett) harcot hirdet ellenük stb., és a másféle viszonyulást vagy kezdetlegesnek, elmaradottnak, vagy mûkedvelõnek, netán veszedelmes szélhámosságnak igyekszik beállítani. Nyilvánvalóan hatalmi, sõt pénzügyi kérdések is fennforognak mindebben, de ezt nem a mi feladatunk kideríteni.

(Talán soha nem írom le ezeket a gondolatokat, vagy kéziratban hagyom, ha nem kerül kezembe 2003 novemberében Magyarország állítólagos "kedvenc napilapjának", a Népszabadságnak egyik száma, mely ismerteti a Duna Kör állásfoglalását vízügyekben, beleértve a Tisza szabályozását. Ebben a cikkben szerepel - nem szó szerint idézve - a következõ: a Tiszával nem harcolni, hanem együttmûködni kell. Egy ilyen mondat akár jelszava lehetne az Élõ táj címen Debrecenben megjelenõ könyvsorozatnak (a harmadik kötet van elõkészületben), benne az írásaimmal. De itt épp az a döntõ, hogy ez a mondat a Népszabadságban jelent meg, rést ütve a falon, s e résen próbálom meg "beszuszakolni" jelen dolgozatomat is. Ha egy ilyen mondat megjelenhet: "Az ember Legyõzi a természetet" nyugaton kitalált, ostoba és erõszakos jelszavát büszkén felvállaló és errefelé megvalósító kommunisták utódpártjának lapjában, akkor talán mégis van remény rá, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak.) Méh szavunkat illetõen általánosnak tûnik a szótárírók egyetértése abban: "nincs felismerhetõ összefüggés" a két jelentés között, tehát egy szócikken belül nem tárgyalhatók; két külön szócikket kapnak a szótárakban, melyekben a leghalványabb utalás is hiányzik a két jelentés közötti esetleges párhuzamra. Ha az okát kérdeznénk, alighanem olyasféle választ kapnánk, "ugyan mi köthetné össze a mézgyûjtõ rovart és a nõnek (nõsténynek) a magzat kihordására szolgáló szervét? Hát hasonlít egymásra a rovar meg az anyaméh? Hogyan is hasonlíthatna?" Itt nyilván az lenne az alapfeltevés, hogy (végtelenül) egyszerû észjárású õseink kizárólag külsõ hasonlóság alapján tudtak csak összekapcsolni tárgyakat és fogalmakat. Szegényeket olyannyira lefoglalta a létért (és természetesen a Darwini értelmiben vett kiválasztódásért) folyó harc, hogy talán el is felejtették: a M-É-H hangsort már kiosztották egy fogalomra, és most ezt újra megtették. Bár ezt a tetszetõs magyarázatot felboríthatja az a körülmény, hogy a TESZ finnugor eredetûnek nyilvánítja Méh/l/-et, viszont szláv eredetûnek Méh/2/-t, ugyanis az oroszban "MEF" nemcsak prémet, hanem tömlõt, kovácsfújtatót is jelent. Ha meggondoljuk, a nõ méhe csakugyan jobban hasonlít egy kovácsfújtatóhoz - különösen felfújt állapotban -, mint egy hártyásszárnyú, zümmögõ rovarhoz. (Vagy mégsem?) Ha pedig Méh/l/ mint "finnugor örökség" már megvolt nyelvünkben, amikor a környezetünkben élõ (és "közismerten" nálunk fejlettebb mûveltségû és gazdálkodású) szláv népek úgy döntöttek, kölcsönbe adják nekik (mármint "közismerten" egyszerû észjárású õseinknek) "kovácsfújtató" jelentésben használt "MEF" szavukat (ezt annál könnyebben megtehették, mert az anyaméhre nekik egészen más szavuk volt, az oroszban MATKA), kifejezetten arra a célra, hogy õseink azt "anyaméh" jelentésben használják. Az utóbbiak csak észre kellett vegyék: ez a hangsor már foglalt! Közben eszünkbe juthat az illetlen kérdés: hogyhogy ezidõtájt õseinknek már volt szavuk a hártyásszárnyú, mézgyûjtõ és zümmögõ rovarra, az anyaméhre viszont nem? Lehet, hogy tényleg nem volt - annyi mindenre nem terjedhet ki az ember figyelme a "túlélésért folyó harcban," vagy miközben a gaz besenyõk elöl többszázezred magával fejvesztetten menekül a Kárpát-medence felé hogy "fejlett történettudományunk" másik végtelenül ostoba és sohasem bizonyított közhelyét említsem. Vagy volt rá szavuk, de olyan esetlennek, nem EU- konformnak találták õseink, hogy az elsõ adandó alkalommal lecserélték; talán már sejtették, amit Saussure csak száz évvel ezelõtt vetett papirra: a nyelvi jel önkényes, azaz lecserélhetõ. Egyáltalán: hogyan mehet végbe az ilyen lecserélés? Talán úgy, ahogyan ma cseréljük le nehézség, gond, baj stb. szavainkat az alig kimondható (de talán bizonyos szellemi fejlettséget tükrözõ "problémára", mûsor, eseménynaptár, elfoglaltság stb. helyett a még nehezebben kimondható "programot" ismételgetjük nyakra-fõre: ismeret, adat, tájékoztatás, hír, tudomás stb. szavakat felváltjuk a semmitmondó, torz "információval", szép nemzedék szavunkat az ugyanolyan semmitmondó "generációval". Már nyolcéves gyermekek is szajkózzák ez utóbbit. Nem vall torz gondolkodásra ezt "fejlõdésnek" beállítani? Kinek és miért fejlõdés az, ha angolszász eredetû nyelvi szemét borítja el nyelvünket és mûveltségünket?

Tehát különösebb töprengés nélkül szépen elfogadtuk, hogy "nincs felismerhetõ összefüggés" a két jelentés között; egyébként emellett szóló érvként használják fel azt a körülményt is, hogy hangsúlyosan két különbözõ nyelvbõl eredeztetik. Ezek után igencsak meglepõdünk, ha kinyitunk valamilyen tekintélyes néprajzi munkát, mondjuk a Mitológiai enciklopédiát, s elolvassuk benne a "Méh" címszót. Itt ugyanis a következõket találjuk: "Szent Brigitta azt mondja, Szûz Mária egyszer így szólt: "Én voltaképpen kaptár voltam, amikor a legszentségesebb Méh, az Isten fia, betelepedett méhembe." (Tokarev 1988:I/185. - Az orosz nyelvben két teljesen különbözõ szó van erre.) - Ez sem "felismerhetõ összefüggés"? Úgy látszik, van akinek az, és van akinek nem. Ha társaságban tesszük fel a kérdést, kis gondolkodás után mondják többen is: nyilvánvaló az összefüggés, hiszen a méh virágról virágra szállva, beporzást végez, azaz megtermékenyít. Az anyaméhben mi történik, kedves nyelvész szaktársak? Nem valami hasonló dolog? Társaságban azt is észreveszik, hogy a Méh visszafelé olvasva majdnem azonos a hím szavunkkal; mintha valamikor régen élettan órán azt tanultuk volna, nemdebár kedves nyelvész szaktársak -, hogy többnyire a hím feladata a megtermékenyítés (bár ez talán máshonnan is megtudható, nemcsak élettan órákról. . . ) Az is igaz, ezekben a társaságokban feltûnõen nagyfokú a nyelvészeti tájékozatlanság, az emberek nem olvassák Saussure-t, de úgy látszik, még anyanyelvünk értelmezõ szótárát sem nyitják ki, pedig ott világosan lámák: ezek a szavak homonimák, és nem kezdenének csak úgy felelõtlenül és engedély nélkül összefüggéseket keresni, délibábot ûzni. Sajnos azt sem tudják, szigorúan tilos visszafelé olvasni a szavakat, de legalábbis teljesen tudománytalan (akár van magyarázó ereje, akár nincs). Talán nyelvészeink ilyen rosszul állnának a megtermékenyítéssel) Vagy szótárírásra csak olyanok kaphatnak megbízást, akik "nem látják az összefüggést" egyalakú szavaink között?

De félre a tréfával, természetesen itt nem errõl van szó, hanem olyasmirõl, amit legszívesebben "könyvbõl nem megszerezhetõ tudásnak" neveznék. Ide nemcsak a tapasztalati megfigyelések tartoznak, melyekhez elég az éles szem, a jó megfigyelõképesség, és a meggyõzõdés, hogy ily módon is lehet tudáshoz jutni. A könyvbõl nem megszerezhetõ tudásnak a magasabb fokáról - és egyúttal egészen más fajtájáról - viszont alig esik szó napjaink oktatásában, és tudományában: ez a hit által szerzett ismeret. Tudom, ez rendkívül kényes pont. A legszelídebb utalás erre, képes hatalmas indulatokat kiváltani az akadémikus tudomány képviselõibõl (de némely újságíróból és politikusból is). Magyarázatként nem elég a kommunista uralom közismert hit- és erkölcsromboló 45 évére hivatkozni, mert a dolog ennél súlyosabb. A legnagyobb baj, hogy a tudomány önmeghatározásában szerepel a vallásos hit kiiktatása, tehát éppen attól tudomány, hogy világiasította önmagát. Csakhogy az ilyen szakításoknak súlyos következményei lehetnek. Ha a szellem - lélek - test hármasságából kiiktatom a szellemet - vagy legalábbis tagadom az elsõbbségét - a lelket pedig bezárom egyetlen tudományág felségterületére (lélektan- és gyógyászat), akkor azt elõbb-utóbb a test, vagyis az anyagi lét szintje sínyli meg. Vagyis leromlik, elfajul az a képességünk, hogy a mindennapi lét szintjén észrevegyünk dolgokat (méh beporzó-megtermékenyítõ tevékenysége), és ezt összekössük nyelvi jelenségekkel, párhuzamokat keresve. Tehát úgy teszünk, mintha kizárólag (és büszkén) az anyagelvûség talaján állnánk és csak a "kézzelfogható" bizonyítékokat fogadnánk el, erre olyan szörnyen büszkék vagyunk, miközben nem vesszük észre: immár ebbéli képességeink is súlyosan sérültek, már nem csak az erdõt, hanem a fát sem látjuk, kicsúszik kezünkbõl, amelybe az imént még erõsen kapaszkodtunk.

Komolyan fel kell tennünk a kérdést: ki jogosult felismerni az efféle összefüggéseket? Vajon csak a nagyon mûveltek, akik például rendszeresen forgatnak mitológiai és néprajzi szakmunkákat? (Velem fájdalom, ritkán esik meg, de úgy tûnik, szótárírókkal is). Talán lehet, hogy nem is mûveltség kérdése az egész. De akkor mitõl függ? Éles szemtõl? De akkor a szótáríró nyelvésznek hol az éles szeme? Vagy egyszerûen el kellene hinni, hogy nyelvünk a valóságban mai napig meglévõ teremtõ rendet képletezi? Bizony, ezt nagyon nehéz elhinni. Márpedig a következõ egy-két évszázadban ez lesz az egyik fõ feladatunk. Hogy soha többé ne jelenhessen meg olyan magyar értelmezõ szótár amely "nem ismeri fel az összefüggéseket". Az ilyen szótárak szerkesztõi a jövõben menjenek el inkább vályogvetõnek, fagylaltárusnak vagy bankárnak - de azok is, akik az új magyar lexikonból kihagyják Király Zsigát, mert szerintük a népmûvészet nem egyéb nyugati polgári minták együgyû másolgatásánál, akik ugyanott a betyárságról ma is csak a 150 évvel ezelõtt dívó Habsburg-nyelvezeten és Habsburg szemléletet képesek írni. Ne írhassanak többé történelemkönyvet olyan huncutok, akik szerint hun és szkíta elõdnépeink rablók és fosztogatók voltak, Árpád dicsõ népe pedig gyülevész hordaként menekült be a Kárpát-medencébe a besenyõk elõl.

Ugyanazt az iskolát jártam ki, mint kedves történészeink, szótárszerkesztõ nyelvészeink, ezért tudom, mivel védekeznek, vagy inkább védekeznének, ha szükségesnek tartanák de még nem tartják annak, megelégszenek azzal, hogy bizonyítás nélkül kinyilatkoztatnak. Az orosz kiadású Mitológiai enciklopédia - úgyszintén rettenetesen mûvelt - szerkesztõi sem vették észre az összefüggést. De hát hogyan is vehették volna észre szegények, amikor az orosz nyelvben nincs meg az összefüggés! Oroszul ugyanis az anyaméh ..matka, a méhecske pedig ncsela, alakilag teljesen különbözõ szavak. (A fordító már észrevehette volna, de neki nem ez volt a feladata, meg aztán õ is jól volt idomítva.) Az összefüggés a nagyon-nagyon fejlett angolban sincs meg, viszont megvan - legalábbis részben - a latinban; de hát ki tud ma latinul? A latin-magyar szótár szerint: alváriam méhkas; alveus teknõ, csónak, kaptár; alvus has, hajó ûrege, anyaméh, méhkas (Györkösy 1986: 34). Tehát már latinul sem illik tudni? Természetesen nem errõl van szó, s ha újabb mentséget keresünk az itt jellemzett szótárírói gyakorlathoz (gyakorlat, mert az egyalakú szavak óriási többségénél "nem ismerik fel az összefüggéseket"), akkor ez éppen az idegennyelvû párhuzamokat érinti. A TESZ nyelvtörténeti szótárat, komolyan kell venni. Tehát minden szót nyelvrokonsági alapon tárgyal: vagy levezeti a szót a finnugor (uráli) alapnyelvbõl, vagy kölcsönszónak minõsíti és kideríti a forrást, azaz a kölcsönadó nyelvet (ha egyik sem sikerül, akkor "bizonytalan eredetûnek" minõsíti a szót - meglepõen sok és fontos szót). Latin párhuzamot tehát csak akkor említhet meg, ha feltehetõen a szót e nyelvbõl vettük át, ez viszont hangtani okokból teljesen kizárható: magyar Méh, latin aLV tõ áll szemben egymással. Tartalmilag nyilván fennáll a jelentésbeli összefüggés párhuzama a két nyelv között, de ez az észrevétel nyelvtörténetileg nem értékesíthetõ, tehát tudomást sem kell venni róla. Szóbokraink (vagy szócsaládjaink) belsõ összefüggései nyelvtörténetileg többnyire nem értékesíthetõek, sõt észre sem vehetõk.

A Méh 1 és Méh 2 jelentései közötti összefüggés ily módon felismerhetõ nemcsak az anyagi lét szintjén, hanem olyan szinten, amelyrõl a kommunizmus ötven éve alatt vallástalanított akadémikus körök hallani sem akarnak. Ez a vallásos hit szintje, méghozzá a keresztény vallás egyik alapkérdését, az Istenfiú születését érinti. A szó két jelentése az õ egyedülállóan különleges, félig isteni, félig emberi személyében is összekapcsolódik, fedésbe kerül egymással, szétválaszthatatlanul: a Méh, aki "Boldogasszony Bogaraként" azonosul Jézussal, aki "fogantatik Szentlélektõl" Mária Méhében. Tehát nincs Méh l és Méh 2, egyetlen Méh van, melynek két (lehet, hogy több) megnyilvánulása lehet: az egyik az állatvilágban állapotként, a másik a szellem szintjén, folyamatként. A Jézusság folyamatként van jelen világunkban, amelynek bárki részesévé válhat, s amely természetesen idõben létezõ (de nem az egyenesvonalú, hanem a körkörös vagy inkább csigavonalú idõben), s az évkörben különös erõvel nyilvánul meg Gyümölcsoltó Boldogasszony napján és Karácsonykor.

Van egy harmadik vonulata is a két jelentés összekapcsolódásának, amely erõteljesen, sõt vaskosan hétköznapi, mégis mintegy összeköti az elõzõ kettõt. Az olyan kifejezések tartoznak ide, mint Bekapta a legyet (terhes), Nem csíp a légy (nincs testi kapcsolata [nõnek férfival]), Úgy megb...ták, hogy zümmögött a méhe. Távol álljon tõlem, hogy más vallásos érzületû embereket megbotránkoztassak, de nyelvi vizsgálódásaink szempontjából nagy hiba lenne az efféléket mellõzni. E szólások értelmezéséhez feltehetjük, hogy a méh (rokonító gondolkodásban és nyelvjárásainkban a légy, illetve a mindkettõt helyettesítõ "bogár") az Állatövben a Skorpió egyik "szelídebb" váltótársa, s ily módon az emberi test kis állatövében természetesen a férfi nemiszervének felel meg. Ezek a példák arra utalnak, hogy nemcsak a nyelvész szakma, hanem a közvélemény is felemás módon viszonyul az egyalakú szavakhoz. Egyfelõl nagyon mélyre ivódott a nézet, hogy ezek mind a véletlen kósza játékai a nyelvben, nincs köztük összefüggés, különösen nem olyan, amely a mindennapi tapasztalat szintje fölött értelmezhetõ; ez nyilvánvalóan az ötéves korunktól folyamatosan sulykolt elõítéletek és tévképzetek "eredménye".

Másfelõl erõteljes az igény, hogy az összefüggést mégis vaIahogyan "motiválják", azaz felismerhetõvé, indokolhatóvá tegyék. Vagyis éppenséggel nem kiküszöbölni óhajtja a társadalmi tudat az egyalakú szavakat, hanem ellenkezõleg, hasznosítani, kiaknázni ezt a lehetõséget. Lehet, hogy a többértelmûség mégsem olyan rettenetesen zavaró tényezõ, és nem olyan káros, ahogyan azt a mai tudomány beállítja? Sajnos, ez a társadalmi igyekezet nem emelõdik be a szaktudományba; minthogy többnyire játékos módon, szójátékokként jelenik meg, amely ürügy arra, hogy a komoly tudomány félresöpörje az egészet, s így ez a rendkívül fontos kérdés megmarad a kabaré- (vagy még vaskosabb) tréfák szintjén.

Szótárszerkesztõink számára - ha nagyon akarjuk - találunk más mentséget is. A MÉKSZ a nemzetközi színtéren, mint szótár megállja a helyét, nem rosszabb, mint a többi nyelvhez készült egyéb szótárak (pl. több fokozattal jobb, mint az Ozsegov-féle egykötetes orosz értelmezõ szótár). Tehát egyfajta "nemzetközi gyakorlatot" tükröz, amikor "nem veszi észre az összefüggéseket". A további okfejtésben egyfelõl megállapítjuk: a mi nyelvünkben megvannak azok az összefüggések, amelyek más nyelvekbõl már eltûntek, vagy talán soha sem voltak meg, másfelõl kíváncsiak vagyunk rá, hogyan tûntek el más nyelvekbõl, illetve hogyan jutott oda a (nyelv) tudomány - nemcsak hazánkban, hanem nemzetközileg is - hogy ezeket az összefüggéseket nem látja, nem keresi, sõt nem is nagyon örül, ha ezekre felhívják a figyelmét.

A Méhl,2 kapcsán érdemes még eljátszani a gondolattal: vajon többen vennék-e észre az összefüggést, ha a rovar szótári "meghatározásában lenne utalás a virágos növények megtermékenyítésében játszott szerepükre; feltûnõ, hogy a számomra most elérhetõ magyar és idegennyelvû szótárak közül egyik sem utal erre, pedig megérdemelnék a méhek, ugyanis: "A virágos növények többé-kevésbé mind idegen beporzásúak, megtermékenyítésükben a rovarok játsszák a legfontosabb szerepet. A rovarok között is legfõképpen a méhek látják el ezt a feladatot a legkitûnõbben" (Uránia 1975:337). Érdekes, hogy az "anyaméh" meghatározásában már egykét szótárban (no nem mindben) van utalás a megtermékenyítésre: "womb ...Organ in woman and other female mammals in which child or young is conceived and nourished till birth" (COD). "MÉH, (2) ... Zacskóforma bõredény a nõstény emlõs állat, különösen az asszonyi nem medenczeüregében, melyben a magzat megfoganszik, és megszületéseig benne marad" (CzF).

Ha legalább egyetlen magyar szótárban mindkét szó meghatározása tartalmazná a "megtermékenyítés" fogalmát, akkor sem tûnne fel nyelvészeinknek a lehetséges összefüggés a két homonima között? "A magyar mondat védelmében" címû írásomban bírálom a szótári "definíciókat", mint jellegzetes indogermán találmányt, mely lényegileg szemben áll a magyar mellérendelõ gondolkodással, amelyet az oktatás intézményesítése óta, azaz többszáz éve bunkósbottal próbálnak fejünkbe verni - jelek szerint kevés sikerrel. Feltételezhetõ: a magyar szavak magyarázatához nincs is szükség indogermán, vagyis alárendelõ jellegû "meghatározásokra", hiszen szavaink "egymást magyarázzák", ahogyan elfeledett nyelvészünk, Lugossy József írja. Tehát akkor a magyar nyelvre egészen másféle szótárt lehetne kidolgozni, és félre lehetne dobni az indogermán kaptafát.

Meglepõ, de van olyan feltételezés is, hogy nem voltak mindig önkényesek, hogy eredetileg "motiváltak", azaz értelmezhetõk, átláthatók voltak a jelek, de valahogy idõközben elvesztették ezt a vonásukat, elszervetlenültek - netán valamiféle "fejlõdés" eredményeképpen? Tényleg ez volna a fejlõdés? Biztosan fejlõdés az, ha már nem vagyok képes nyelvemen képletezni a valóság alapvetõ összefüggéseit, vagyis nem tudom többé visszaolvasni anyanyelvembõl a valóságot? Hogy nyelv és valóság többé már nem egymást értelmezik, amint ez következne a teremtés rendjébõl? Ez nem inkább elbutulás? Ha igen, akkor felmerül a kérdés: vajon hogyan sikerült érdemnek, haladásnak beállítani az elbutulást? Minthogy azonban önmagában nem érthetõ, hogyan jött létre ez a képzet a nyelvi jel önkényességérõl, és valóságtól való elszakadásáról, az egész úgynevezett "modern" tudomány történetérõl kell elgondolkodnunk, és ebben a beágyazottságban keresni az okot.

Ez azonban mégsem lesz tudománytörténeti dolgozat. Ezek súlyos kérdések, nem dolgozat, hanem egész könyv, vagy könyvsorozat terjedelmét kívánnák meg, melynek megírásához a felkészültségem hiányzik (Vajon másokban megvan?) Viszont abban a szerencsében van részem, hogy belülrõl ismerhetem a hivatalos tudomány köreit, ugyanakkor jó ideje a természetes mûveltség keretein belül is dolgozom. Mindaz, amit errõl mondhatok, szükségképpen elfogult az utóbbi javára.

Dióhéjban összefoglalva {jelen esetben az ilyesmi nagy vakmerõség) arról van szó, hogy hazánkban a szerves (vagy természetes) mûveltség kutatása, mely teljességgel a hivatalos tudomány (egyetemek, akadémia) berkein kívül folyt és folyik, némi elõzményekre építve az utóbbi 30 évben feltárt hatalmas mûveltséganyagot, mely teljesen és õseredetileg magyar és máshonnan le, nem vezethetõ. Ez nincs jelen (vagy csak nyomokban) közgondolkodásunkban, de az oktatásban, kutatásban, tömegtájékoztatásban sem, egyfajta lappangó létezésbõl emelkedett fel. E mennyiségileg is óriási, minõségében, szellemiségében pedig igen magas színvonalú ismeretanyag értelmezéséhez nem az utóbbi háromszáz évben nemzetközi színtéren kialakított tudományos módszereket és megközelítést alkalmazzuk, mégpedig azért nem, mert azok erre a célra teljesen alkalmatlannak bizonyultak, hanem felélesztünk és sikerrel folytatunk vagy inkább lappangóból nyilvánvalóvá és mûködõvé teszünk - egy régebbi és ugyancsak magasszintû (de nem akadémiai értelemben vett) tudományosságot, azt alkotó módon kiegészítve, új fejezetekkel bõvítve. A hivatalos tudomány válasza erre agyonhallgatás vagy ingerült kifakadások; a feltárt mûveltséganyagnak nemcsak eredetiségét, hanem részben még létét is kétségbe vonja, a maradékot nagyrészt értelmezhetetlennek tartja, a miáltalunk alkalmazott értelmezési kereteket és megközelítést (állatövi rendszer, mesei világkép, rokonító [analogikus] gondolkodás, mellérendelõ elv stb.} pedig felháborodottan, teljességgel és mereven elutasítja, mint tudománytalan szélhámosságot. Ebben a sarkított felállásban sajnos tárgyalásról, békülésrõl nem lehet szó, a tisztánlátás érdekében azonban fontosnak és lehetségesnek tartom legalább megkísérelni az okok és idevezetõ folyamatok fölfejtését, ahogyan én látom azokat. Üdvös és kívánatos lenne, ha legalább ennyit a másik oldalról is megkísérelnének, mégpedig lehetõleg úgy, hogy ne minõsítsék a szerves mûveltség, a rendkívül magas szellemi-erkölcsi szintû magyar néphagyomány tovább éltetésének ügyét "magyarkodásnak" vagy "pszichiátriai kérdésnek". Ez ugyanis nem viszi elõre a dolgot.