Egy nép, amely elhullt? Hol volt, hol nem volt... Se élő, se holt.

Elfelejtetted a Tettet! Amikor a semmiből sok ember Valamit teremtett.

Sokáig nem is lehetett hallani, hogy mi volt ez a valami.

Hogy Valami volt: s ez a Szabadság. És hogy futott előle a Gazság!

Pattant ránk szorított bilincs, amikor utcára lépett a sok Nevenincs.

A sokat emlegetett Nép. Aki látta, felejthetetlen a kép:

ahogy ott vonult, ahogy a Veres Csillag az utcára hullt.

Ahogy dőlt a Szobor, s még dőltében is ölt.

Ahogy egy nép ellen fordult  Gyilkos tőre,

s aki addig nem hitte: láthatta, hogy gyilkosa is ő, nem csak őre.

Azt hitted, véget ért a rabság, s hogy elérkezik végre a Szabadság?

És hogy mert szabad vagy, a jövődet is visszaadják?

A csillag lehullt, a Nap ragyog.

Azt hitted, kis magyar, hogy elnézik neked a Nagyok?!

Nem kértél soket, csak életed,

s balgán azt hitted, hogy ellenértéknek beszámítják talán a véredet.

Vér-vár. Vér-vád. Vér-ver. Aléltan elhever.

A puszta föld.Ököl. Szorít, elernyed.

Földedbe bevernek mint jelző karót. Élethosszig fizetheted ezt az adót.

Jön a defterdár, s tőle megtudod: néhány szép napért mennyi az ár.

Mi volt az életed? Hiába kérdezed...

Ahogy a helyet nézed népeknek sorában,

légy büszke arra:

ha kicsiny kokárda vagy Világnak gomblyukában: