Írásos dokumentumok tanúskodnak róla, hogy a koponyalékelést a görög és római birodalom területén alkalmazták fejsérülések kezelésére, angolszász írások azonban nem tesznek említést ilyesmiről. Most feltárt leletek azonban bizonyítják, hogy a középkor gyógyítói angol földön is végeztek bonyolult koponyaműtéteket.
Az Angol Nemzeti Örökség munkatársai Yorkshire tartományban, egy Wharram Percy nevű faluban végeztek ásatásokat. A ma teljesen kihalt falucska hajdan virágzó közösségnek adott otthont, majd a Fekete Halál járványa, azaz a pestis pusztítása után teljesen elhagyatottá vált. A faluban a régészek többek között egy olyan koponyát találtak, amelyen sebészi beavatkozás nyoma látszik. A lelet nagy valószínűséggel egy 40 éves korában elhunyt parasztember földi maradványa, aki valamikor i.sz. 960 és 1100 között élt.
A táltosok feladata volt a rosz szellemek elűzése, áldozatok bemutatása a szellemek jóindulatának megnyerésére, termékenység- és bőségvarázslás, a hadviselés szempontjából baljós és szerencsés napok meghatározása, kötés és oldás, halottlátás, az elbitangolt jószág, eltűnt emberek, elrejtett kincsek felderítése. Mindezeken kívül a gyógyítás is, mégpedig nemcsak ráolvasással, varázsos cselekményekkel, hanem valóságos sebészi beavatkozással is: ők végezhették a jelképes, csak a felületet érintő és a tényleges, a teljes koponyacsontot áttörő lékeléseket, amelyek a rossz szellem eltávoztatását szolgálták. Ugyanakkor azonban valóságos orvosként gyógyította e művelettel a táltos a harci sérüléseket, a betegségek okozta vérzéseket, daganatokat, gyulladásokat is.
(Dienes István: Szellemkultusz, táltoshit, ősvallás – A honfoglaló magyarok)
A Magyar Nemzeti Múzeum őrzi azt a Vereben talált koponyát, amelynek jókora (mintegy 5×3,5 cm-es) nyílása nyilván kardvágástól származik. Ezt a nyílást gondosan megtisztították, és a baktériumoktól védő ezüstlemezzel takarták be. Ez alatt a koponyacsont tovább sarjadt, a "műtét" után tehát a harcos életben maradt!
(László Gyula: A szellemi élet – Árpád népe)
"A koponyára már eddig is sokkal jobban oda kellett volna figyelnünk. A koponya vallásos szertartásokhoz kötődik népünk műveltségében. Akik ismerik a koponya-varázs földön fellelhető központjait, azok tudhatják, hogy két nagy központja létezik a koponyalékelési szertartásnak, de ugyanakkor ezen szertartás, a trepanáció megjelenése a föld minden pontján fellelhető - Európa, Afrika, Ázsia -, csak összefüggő leletekkel nem rendelkezünk.
A földön két olyan hely van, ahol folyamatában lehet tetten érni a koponya-vallást. Az egyik hely Peru, az Inka birodalomhoz kötődik, itt tártak fel összegfüggő leletanyagot. A kutatók azt gondolták, hogy Amerikában majd a primitív népeknél fogják fellelni ezen szertartás nyomait, de bármily különös, a fő központok a magas kultúráknál jelennek meg.
A másik központ a Kárpát-medencében található, a bronzkortól egészen a Honfoglalásig. Az Árpád előtti évszázadokban a koponyalékelés szertartásában nem lehet kimutatni folytonosságot, de a X. és XI. században a szertartás egy hatalmas lendületet kapott. Ez azt jelenti, hogy a szent Istváni térítés után még 100 esztendeig a legtöbb trepanált koponya a Kárpát-medencéből származik." (Szántai Lajos: Árpád-házi királyok fényes nemzetsége - Koppány kupája)
A trepanáció - koponyalékelés. Őseinknél négyféle terpanáció (koponyalékelés) létezett: 1. Sebészeti beavatkozás, ahol a koponyaboltozat mindhárom rétegét (tabula externa, diploae és tabula interna) átvágták és a sérül koponya-részt kivették; 2. olyan homloki és nyakszirti koponyaboltozat-részek eltávolítása, amelyek feltehetően gyógyítási céllal készültek. A bizánci és a belső-ázsiai agykamra-elmélet alapján őseink minden bizonnyal tudták, hogy a "krónikus fejfájás szelleme" a homloki, az "epilepszia szelleme" pedig a nyakszirti részben foglal helyet. Ilyen esetekben az agy mennyiségi növekedése ("jóindulatú tumor") következtében beállt agynyomást a fölötte levő koponyaboltozat-rész eltávolításával csökkentették és a betegséget meggyógyították. A csontszélek kalluszosan gyógyultak, arra záródásuk idejére fémlapot vagy más kemény tárgyat helyeztek; 3. olyan sebészeti beavatkozások, amelyek a koponya külső rétegének és a diploaenak "égetésével" a diploae-ereket szűkítették (ezt a laikusok "jelképes terpanációnak" nevezték); 4. Ez a beavatkozás az öreglyuk - a Foramen occipitale magnum - területére szorítkozott. Halott, életében epilepsziában szenvedett egyének öreglyuk-tájékáról csontdarabot vettek ki, azt megszárították, megőrölték, majd rituálisan "antiepileptikumként" használták. A koponyalékelés mesterségét pásztoraink a juhok kergekórjánál (coenurosis) e századig alkalmazták. Ezekből a sebészeti beavatkozásokból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az ős- és honfoglaló magyarok a korabeli európai ismereteket jóval túlhaladó tudással rendelkeztek.
(Kiszely István: A magyar nép őstörténete)
A cikk itt olvasható.