1.

Kedvem van írni és még nem tudom mit írok – vonalzott papiros van előttem, valóságos irka, minden vonal egy-egy sín és az egész papiros egy nagy fehér pályaudvar, hova, hova induljak ezeken a síneken? Végtelenül szomorú vagyok, teljesen egyedül, az imént volt nálam egy barátom és soha ennyire nem láttam, hogy nincsenek barátaim, eszembe jutott valaki, akit nagyon szerettem és aki talán mindenki közt legjobban szeretett, mint ahogy a vadászok szeretik legjobban az állatokat – és akihez minden kétségbeesett és szenvedélyes közelség sem tudott közel hozni, előttem az óra, előttem a naptár, az óra estét mond, a naptár decembert, egy év! Egy évvel megint szomorúbbak lettünk!

Mintha nagyon vén volnék és örök időtől ülnék itt az íróasztal fölött és a szakállam talán már át is nőtt az asztalon és ha fel akarnék kelni, ezer vén és fehér szálát fájva kellene eltépnem.

Az egész eddigi életem eltörött. Mindent elhagytam és most megint mindent elölről kell kezdenem, mint már annyiszor. Elfoszlott a lelkem, mindenfelé, darabokba, nagy messzeségbe, alföldekre, havasok közé, hoztam-e még valamit belőle? Vagy csak egy özvegy test az ami itt ül és megtartotta régi szokásait: mozog, olvas, beszél, ír, mint egy masina, és nem veszik észre, hogy nincs lelke. Mint akinek messze ment a hitestársa, Amerikába és sohasem fog vissza térni : nem tartják özvegynek, pedig az már, örökre.

Lassan jár az órám és vagdalja az időt, egyformán, mint a boltos a szalámit, ó mennyire jobban szeretem a naptárt, mint az órát. Mért nincsenek piros számok az órán, itt-ott, közelebb-messzebb? Mért nincsenek ünnepórák és ünneppercek, amikor naponta egy-egy percre …

A naptár az év himnusza.
Az ünnepeknek ritmusa
dobog a rest időben.
A naptár az év himnusza:
vörös napoknak ritmusa
fekete esztendőben.

2.

Szeretem az ünnepeket és az év nekem nem egyéb, mint utazás ünneptől ünnepig. Irigylem a szemlélődő szerzetest, akinek minden nap ünnep, mert minden napnak megvan a maga szentje, a maga emléke, minden nap újra hoz vissza valami régen elmúltat és soha el nem múlhatót, mint ahogy a Nietzsche óriási világesztendeje mindig újra gurítja vissza az egész világot. Az ünnep ez emberiség nagy lírája, melybe nagy vallásos élményeit sűrítette. És látod, olvasó, arra a nagy bajra, hogy élünk, csak az lehet orvosság, hogy kitágítjuk életünket és még jobban élünk és elkábulunk a nagy életben – az életet, amely oly csodaszép nagyban és olyan rettenetes gyötrő néha kicsiben, hogy a legnagyobb nemeslelkűség az Úristennek megbocsátani, csak úgy tudom elviselhetővé tenni, hogy a magamé fölött még az emberiség forgó életét is megélem, az örök esztendőt, lírájával. Azért, olvasó, jere, utazzunk át az éven, ünneptől-ünnepig, a versnek robogó szekerén, ütemre forduljon a kerék és minden fordulás végén mindig csörrenjen egyet és ez a csörrenés olyan legyen néha, mint egy hejehuja, néha mint egy sikítás.

3.

4. Kelj vasárnap

7. Piros

10. Névnap:

12. Fenyőillat:

13. Tizenkettő: tik, tak, tik …
Évet év most veszt el:
Versbe tizenharmadik
az öreg

Háromszázhatvanöt gomb kicsit sok egy köpönyegre: esztendőbe tart, míg végiggombolja. De hol képzelek olyan köpönyeget, amelyiken háromszázhatvanöt gomb legyen? Ez kétségkívül rossz hasonlat lenne, ha én találtam volna ki, de jaj! én az öreg Szilvesztert így láttam, és most, szilveszteri mesének elmesélem találkozásomat az öreg Szilveszterrel.

Azon az emlékezetes Szilveszter-éjen volt, amikor éjféli mise is volt, ami Szilveszter-éjen csak egyszer történt eddig és száz évig megint nem fog történni – egyszóval azon az éjjelen, amikor ez a század született. Én akkor gimnazista voltam és biztos benne, hogy nagy ember leszek és arról ábrándoztam, hogy megírom az új Carmen Saeculárét, Horatius módjára, de modernül, egész mély, forró és friss filozófiámat beleöntve egy hatalmas énekbe, mely egyszerre ismertté tegye csúf nevemet egész Magyarországban, hozzáértve Erdélyt, a regényes Erdélyt, kedves regényeim színterét, álmaim paradicsomát, amely valóságom poklává lőn később. Egyébiránt magányos gyermek voltam és mindig titokban szerelmes, tétlen és töprengő, nagyon okos és nagyon naiv, harcvágyó, halálokról és dicsőségekről álmodó, bátor a halálra, félénk az életre. Kislányok voltak akkor nálunk, a húgom leánypajtásai és én, lányok között nevelődött fiú, elfogultan ültem közöttük és szokásból és unottan egy olyan játékot játszottunk, amit mindig Szilveszter-estéjén szoktunk játszani és amit dióval kellett játszani.

5.

Valakinek nem volt szabad odanézni és akkor választottunk egy diót. Aztán az illető mindaddig szedte a diókat, míg a végzetes dióhoz nem ért. Akkor mindannyian egyszerre felkiáltottunk és több dióhoz nem volt szabad nyúlni. Néha valaki mindjárt előszörre a tiloshoz ért és szokott akkor lenni gaudium. Máskor olyik boszorkányosan mind kiszedte a diókat a tabu körül és azt az egyet hagyta utoljára. Így egyik egész vagyont halmozott föl maga előtt dióból, másik befizetni sem tudott, akkor, mikor a kasszát meg kellett tölteni. A játék általában csöndes volt, csak olykor zavarták meg a nagy belenevetések és belekiáltások. Lassan, gondolkozva szedtük ki a diókat, mintha bonyolult számítások vezérelnék választásunkat, holott csak a véletlen vezetett. És ez a játék, amit csak Szilveszter napján szoktunk játszani, jelentett valamit.

Azonban oly korban voltunk, amikor már és még – les Déjás sont les Encors – untuk a játékot s csak az időt töltöttük vele, hogy majd elmegyünk a híres éjféli misére, melyet Szilveszter éjén életünkben csak egyszer hallgathatunk. Milyen varázsa van a lélekre mindennek, ami nem ismétlődhetik. Az egyetlenben érezzük a végtelen visszáját. Az a gondolat, hogy többet sohasem mehetek Szilveszterkor éjféli misére – bár az éjfél mise Szilveszterkor is csak olyan, mint karácsonykor – valami különös szomorúsággal töltött meg. Nevettek a nyugtalanságomon, amivel az órát néztem és azt mondták, hogy hiszen minden nap egyforma és a századfordulás nem is biztos, hogy az idén van és egyébiránt ez csak emberi megállapodás és az idő mindig egyforma és nincsenek szakaszai. De én ellentmondtam, s e hazug világban egyetlen módja az igazmondásnak: ellentmondani. Én úgy éreztem, hogy az időben éppen azok a gondolatok és érzések a lényegesek, amik hozzáfűződnek és amik olyan tarkává és változóvá teszik, és nem a változó, hanem a mindig egyenlő idő az emberi elvonás és csinálmány.

Végre csakugyan elmentünk: Rozi a konyhában bebugyálta fejét a szürke meleg keszkenőbe és jött velünk. Hideg volt, a falusi utcán a lombtalan fák fázó csontvázaknak látszottak, a kutyaugatásban kísértetek üvöltését hallottam. Regényekre gondoltam, Erdélyre, pusztákon fagyó vándorokra, a kedves arcú kislányok jó melegen öltözködve mentek előttem.

6.

A templomban nagy, téli parasztszag volt, nagy nép, térdeplő asszonyok, akiknek domború melle és feje, mint a harang feje, alig látszott ki a felpúposodott, keményített rokolyák öbléből. Én hátramaradtam a kórus alatt, ahol nem égett gyertya és a kórus nagy árnyat vetett és ott az árnyékban volt egy gyóntatószék, egy kis barna őrház, az Isten őrháza.

Sok gyertya égett a templomban és az oltár mellett nagy barokk angyalok lehetetlenül csavargatták arany lábaikat.

Gyertyaszag és zsírszag és parfümszag és tömjénszag és sűrű levegő. Éreztem, hogy ebben az egész gyülekezetben én vagyok a legfontosabb személy és az egész éjféli mise voltaképpen az én kedvemért van, hogy valamire megtanítson engem.

A sekrestyés sanda volt és amikor jött a csengős persellyel, úgy tetszett nekem, hogy rejtelmesen odaintett az elhagyott gyóntatószék felé. És akkor odanéztem és ott láttam ülni az öreg Szilvesztert. Senki se látta, csak én. Ott ült a gyóntatószékben, gyóntató gyanánt, fölébe hajolt a farácsos kerítés kis asztalkájának és hosszú vén szakálla már átnőtt az asztalkán. De én a szakálla mögé lestem és láttam, hogy hosszú fehér csuha van rajta, mint némely szerzetesrendeké és a csuhán elöl hosszú gomb sűrűn, éppen mint a papoknak, csakhogy ez a gomb mind fekete volt és közbe-közbe, szabálytalan közökben, egy-egy vörös. Mellette még a gyóntató padon egy kövér fekete macska ült fényes szemekkel. Rám nézett. Én meg néztem az öreg Szilvesztert, amint egyik kezével gépiesen éppen az utolsó gombját gombolgatta.

Klepetusán – ő az év –
minden nap egy gomb.
Dorombol a macska
Dimdirim-doromb.

7. EPILÓG.

Jár a szél, jár az év örökké
tűnik mint óriási rostán,
A múltak neve: soha többé,
A jövő neve: mindig eztán.
Most farsang. Berta, Margit, Ágnes
leng könnyű gázban, lenge tüllben –
S a föld, ez óriási mágnes
tétlen kering a langyos űrben.

Tétlen kering és hordja hátán
vidám Bertát, Margitot, Ágnest,
s lassan hálózza át a Sátán
ezt a rabtartó szörnyű mágnest.
Sátán hálója semmi volna,
az ördög bácsi jó barátunk:
de fáj örök körünk unalma,
jaj, hogy e körből ki se látunk.

Jaj, hogy e kör szabván örökre,
világ vetése, nem aratni!
világ virága, nem gyümölcsre
hullik az ördögöt mulatni
Mulatni, bár kacaghatatlan
kínunkon, mely perc néki s álom
mulatni e haladhatatlan
szünetlen úton, szörnyű záron.

Ó boldogok, kik régen éltek
és boldogok, kik meghaltak,
akik nem tudtak és reméltek,
akik hittek s csalódva csaltak,
akik hittek, de nem a mennynek,
hittek a földnek, földi útnak:
kik hitték, hogy nem körbe mennek,
s mert egyre mennek, tova jutnak.
Boldogok ők, miként a rab, ki
nem tudja még, hogy háza börtön,
nem tudva, hogy itt kell maradni,
utaztak az égbe a földön
Volt, volt a föld az ég vasútja,
szállván az űrbe tova vélük,
most csak forgó malom az útja
s tapossuk, mint lovak a szérüt.

Ezen az unott régi pályán
e csüggesztő, hitetlen hittel,
bamba tűréssel, mint a bárány
hányszor robotlunk még mi itt el?
Haladva és haladhatatlan
megállhatatlan, alhatatlan
maradva és maradhatatlan,
és telhetetlen, halhatatlan?

KABALA.

Egy:
mennyi mindent próbáltam én, – de minden egyre megy.

Kettő:
az egyből kettő sohse lesz, – magányos lelke meddő.

Három:
rossz útra visztek, életem, szerelmem és halálom!

Négy:
négylevelű nyíl utadon, – vakon mellette mégy.

Öt:
a sorsod öt kemény pecsét: ne hidd hogy föltöröd.

Hat:
bár építnéd mézednek a szép hatszög mézfalat!

Hét:
de te utazni keresed a Göncöl szekerét.

Nyolc:
a nyolc a harapófogó, hogy égve fölsikolts.

Kilenc:
kilenc hónap, miért tevéd, hogy engem fölteremts?

Tíz:
az egyhez még egy nulla kell, a léthez Léthe-víz.

Tizenhárom:
hiszen várom,
majd jön valami semmin út, valami vizen álom.

FORRÁS: