Az utolsó olyan kérdés, amelynek részletes taglalása talán belefér még beszélgetésünk kereteibe, az a datálás kérdése: mikorra tennénk a magyar Szent Korona készülését? Hát erre a mai hivatalos kutatási vonal nagyon egyszerű választ tud javasolni. Az alsó korona-részt Dukász Mihályhoz köti, figyelmen kívül hagyva, hogy ez a kép másodlagos a Koronán. Kritika nélkül elfogadja azt a laikus személy által - hiszen egy orvos, azaz " amatőr koronakutató" által - megfogalmazott tételt, hogy akiket ábrázolnak a Koronán, azok feltétlenül egyszerre, egy időben uralkodtak. 200 év óta hurcolja magával ezt a batyut a művészettörténet-kutatás! Hát erre, mondanom sem kell, semmi bizonyíték nincs...
Annak idején, felkérésemre, egy ilyen rendszer spontán létrejöttének a valószínűségét megpróbálták mérnök kollégák, illetve egy matematikus kollegina modellezni. Elképesztő valószínűtlenség jött ki. Körülbelül akkora a valószínűsége egy ilyen rendszer véletlenszerű összeállásának, mint annak, hogy én két egymást követő héten ugyanazzal az öt számmal, és csakis én, megnyerem az öttalálatost a lottón. Hát ebből a tényállásból már lehet következtetni. Ez arra figyelmeztet, hogy nem jó önkényességet emlegetni ilyen bonyolult rendszerek értelmezésekor. Mert hogyha nagyon bonyolult a rendszer és egy másik nagyon bonyolult rendszerrel, mint amilyen például a jegyérvénytartamokból és bolygó-viselkedésekből kirajzolódó asztrálmítoszi rendszer, hézagtalanul fedésbe hozható, akkor ez " kemény" bizonyítéknak számít amellett, hogy a kettőnek akár genetikus köze is lehet egymáshoz. Akkor már nem lehet azt mondani, hogy ez bizonyítatlan hipotézis. És a Korona esetében erről van szó.
Ha pedig ezt a naptári rend szerinti, azaz hónapról hónapra araszolgató körbejárást megcsinálom, akkor mint összetett pályagörbe, egy gyönyörű kettős spirál rajzolódik elém. Egyszerűen nem lehet másképp végigjárni ezt a szent-sort. Ha Pál apostoltól indulok el, mint a Vízöntő képviselőjétől, akkor a következő " hónapszent" a Halak havában, Géza - lenne! De hát, mint említettem, a Géza-kép minden valószínűség szerint másodlagos a Koronán. (Sejtjük, hogy ki lehetett eredetileg a helyén, ezt a kérdést azonban most nem részletezném, később még úgyis vissza kell térnünk rá.) A Halak után a Kos következik (Gábor), utána a Bika (György), utána az Ikrek (itt megint csak annyit mondhatunk, hogy nem Konstantin, de hogy pontosan ki, azzal egyelőre adósak maradunk), azután fölcsavarodik az útvonal Péterhez a Rák havába, és visszatér az ősforráshoz. Nem lehet ezt a kanyart tovább a maga irányában folytatni, mert akkor a többi kép nem fűzhető fel rá a hónapok sorrendjében. Új indítás következik tehát. A második menet Jakabbal indul, őt odafönt Fülöp és Bertalan követi, aztán az elülső-alsó Pantokrátor lesegít bennünket az alsó részre, és máris Mihálynál vagyunk, a Mérleg havában. Innen Kozmára, Damjánra lépünk tovább, mert abban a hónapban Mihállyal együtt hárman vannak. Demeternél (Skorpió hava) újra följövünk a keresztpántokra, és kettős kanyarral, Andráson (Nyilas), majd Tamáson át felérkezünk Jánoshoz. (Az utóbbi két apostol ünnepe a Bak havának első tíz napjába, szaknyelven szólva dekanátusába esik.) Ez lesz tehát az útvonal, ha sorba rendezzük a naptárban az ünnepeket, amelyeknek a névadói jelen vannak a Koronán.
A névünnepek évköri sorbajárásának teljes folyamatábrája jellegzetes kettős spirálvonalat ír le (a számítógépes kirajzolás Hervay Tamás munkája)
Mármost ennek a felismerésnek sok és súlyos következménye van. Kezdjük a legkézenfekvőbbel. Képletünk segít abban, hogy megtaláljuk, kik lehettek eredetileg az abroncs hátoldalán, a mai uralkodóképmások helyén. Erre ugyanis nincs írott adatunk, vagy egyenlőre nem találtuk meg. Mindenesetre egyet tudni kell: korántsem biztos, hogy ezek a képek elvesztek. Az eddigi kutatás végig abból indult ki, hogy ó, már soha nem fogjuk megtudni, kik szerepeltek itt. Ez az " ó, már soha..." - egyáltalán nem valószínű. Inkább az a valószínű, hogy " ó, meg fogjuk tudni...", mert nem volt szokás kidobálni ilyen értékes képeket. Tehát valamilyen másodlagos befoglalásban, valamelyik kincstárban, amelyik még most nem publikus, nagyon valószínű, hogy föl fognak bukkanni. Van is rá jelzés, hogy ez nem reménytelen dolog. De erről majd később.
Az utolsó olyan kérdés, amelynek részletes taglalása talán belefér még beszélgetésünk kereteibe, az a datálás kérdése: mikorra tennénk a magyar Szent Korona készülését? Hát erre a mai hivatalos kutatási vonal nagyon egyszerű választ tud javasolni. Az alsó korona-részt Dukász Mihályhoz köti, figyelmen kívül hagyva, hogy ez a kép másodlagos a Koronán. Kritika nélkül elfogadja azt a laikus személy által - hiszen egy orvos, azaz " amatőr koronakutató" által - megfogalmazott tételt, hogy akiket ábrázolnak a Koronán, azok feltétlenül egyszerre, egy időben uralkodtak. 200 év óta hurcolja magával ezt a batyut a művészettörténet-kutatás! Hát erre, mondanom sem kell, semmi bizonyíték nincs. Ez a Konstantin, akit Weszprémi István debreceni orvosprofesszor 1790-ben Dukász Mihály kortársaként és társuralkodójaként " azonosított", lehet vidáman egy másik Konstantin is. Egyetlen kikötés van, hogy bíborban születettnek kell lennie, mert ez szerepel a feliratában. Na de ilyenből sem az az egy volt a bizánci történelemben! Sehol sincs megszabva, hogy ezeknek egyszerre kellett uralkodniuk. És az a Geobitzasz, aki ott van a másik oldalon - vagy ahogyan a hivatalossá vált olvasat javasolja: Géza -, ez sem biztos, hogy a mi I. Géza királyunkkal azonos.
Ez is lehet nyugodtan egy másik Géza. Hiszen a későbbi, hiteles szövegekben nem is így írták bizánci-görög nyelven a Géza nevet, hanem úgy, hogy Geitza, illetve Iatza (Ioannesz Kinnamosz, Niketasz Koniatesz). Ami azt jelenti, hogy a Koronánkon egy archaikusabb, régimódibb névforma jelenik meg, amelynek egyáltalán nincs párja, analógiája a sok évszázados bizánci diplomáciai gyakorlatban. De ebbe most hadd ne menjek bele, mert messze vezetne.
Ami biztos, az az, hogy két abszolút megbízhatónak tűnő úgynevezett terminus post quem adódott eddig a hivatalos kutatásban. " Terminus post quem" azt jelenti, hogy olyan időpont ami után keletkezhetett csak az illető tárgy vagy következhetett be egy esemény. Ezek nagyon fontos tételeknek számítanak a történeti-művészettörténeti-régészeti kutatásban. Az egyik ilyen volt az 1070-es évszám, hozzávetőlegesen (1075-öt szoktak javasolni). Ez Dukász Mihály és I. Géza közös uralkodásának kezdetére utal. A másik az 1000-es év, ami előtt nem készülhetett a Korona, mert, úgymond, azelőtt nem volt Magyarországon kereszténység. Ez egy teljesen fixnek, megrendíthetetlennek látszó dátum. Legföljebb pár évvel korábbról lehet szó, ha feltételezzük, hogy Sylvester pápa készíttette és juttatta Magyarországra a Koronát. Itt viszont egy nagyon súlyos tételt kell kimondani, illetve most már inkább csak megerősíteni. Nevezetesen azt, hogy a pápának a Korona idekerülésével való kapcsolata erősen megkérdőjelezhető. Ezt több oldalról megtették már, történész oldalról a legjobb megközelítés, megítélésem szerint, Váczy Péteré, és ráadásul elég friss. Már a Korona hazatérése után fogalmazódott meg, és magyarul is olvasható a Történelmi Szemlében. Ő ugyanis kimutatja, hogy az a nagyon kevés adat, ami a Rómából történt koronaküldésre vonatkozik, vagy kétséges hitelű, vagy félreértésen alapul. Ami a kétséges hitelt illeti, ez a legendának a késői, 1110-1116 közötti megfogalmazására vonatkozik, ahol ráadásul nem is említik név szerint a pápát. Korántsem biztos, hogy Sylvesterről van szó. Akit viszont ugyanitt lengyel királyként említenek, az nem Szent István és nem a feltételezett, illetve sugalmazott koronaküldés kortársa! Tehát itt mindenképpen gond van. De ismerünk egy kortársi történetírói beszámolót is, ez Thietmar von Merseburgnak a beszámolója, csak itt valamit eltévesztettek a történészek, és ezt Váczy Péter idézett írásában példás szakavatottsággal hozza helyre. Arról van szó, hogy az a kifejezés, amelyik Thietmarnál szerepel, hogy ti. " coronam et benedictionem accepit" - kötött jelentésű formula. Nem azt jelenti, hogy a pápa tárgyszerűségében küldte volna Vajknak (a későbbi Szent Istvánnak) a Koronát. Ugyanezt a kifejezést használja Thietmar művének egy másik helyén III. Henrik német király feleségével, Kunigundával kapcsolatban is, akinek pedig biztosan nem küldött koronát sem pápa, sem más. Ez a szókapcsolat pusztán annyit jelent, hogy egy koronázásra áldását adja a római egyház feje. A " corona" kifejezés ilyenkor nem tárgyszerű koronára utal, hanem arra, amit Pál apostol így fogalmaz meg: " végezetre eltétetik nekem az igazság koronája..." Ez azt jelenti tehát, hogy a Koronának Rómából való származása, akár a felső rész akár az alsó rész vonatkozásában, legföljebb áttételes módon érthető. De erről majd később bővebben.
Az 1000-es dátummal kapcsolatban van egy másik komoly gond is. Az tudniillik, hogy a magyarság körében korántsem biztos, hogy a Szent István-i térítéssel kezdődött el a kereszténység. Ez megint nagyon régi vitatéma, a reformáció kori egyháztörténet-írásban már komoly formában megfogalmazódott. Debreceni Ember Pál egyháztörténetében külön fejezet szól " a magyarok lelki állapattyáról" a Szent István-i térítés előtt, és ahogy ő is kimutatja, ma is nagyon valószínűnek tűnik, hogy a kereszténységnek nem a római formáját értve ugyan, nem is a Bizáncban hivatalossá vált formáját, de létezett a kereszténység közöttünk. És ez az a fejezet gondolatmenetünkben, amelyet ha tovább részletezünk, kulcsot kaphatunk az olyan ábrázolások megfejtéséhez, amelyekkel eddig egyáltalán nem foglalkoztak, mert az ún. " nagyegyház" szempontjából nincs jelentőségük. Tehát tényleg létezik a Korona képrendjében egy keresztény program, de az, alapjellegzetességeit tekintve, sem római kereszténynek, sem görög kereszténynek nem nevezhető. Más szóval: ez a program a judeokrisztianizmus két, egymással is vetélkedő főága közül egyiknek a tanításrendszeréből sem vezethető le. Ezt a képrendet a kereszténység egy mellékágával lehetne első közelítésben legszerencsésebben kapcsolatba hozni, bár meg kell mondjam, ez is eléggé kockázatos vállalkozás, mert a római egyház kifejezetten elítélő hangsúllyal alkalmazta az egész középkoron át ezt a terminus technikust. A manicheista vagy manicheus kereszténységről van szó. Az ő sajátságos üdvtörténeti elképzelésük nem kizárólagos érvénnyel jelentkezik ugyan a Korona képi programjában, de igen hasznos információkkal szolgálhat, mert a manicheistáktól nagyon sok írott dokumentum maradt ránk. Ha ezeket alaposan áttanulmányozzuk, akkor rádöbbenünk, hogy amit mi itt az előbb mint évköri szent-sorrendet végigjártunk, az tulajdonképpen a fény felszabadításának az útvonala.
A fényfelszabadítás művelete két menetben zajlik le. Az első menetben olyan állatnak a testén szűrődik át a fény, amelyik négylábú, mégpedig tovább nem pontosítható négylábú állat. Ott látjuk Péter és Jakab apostol képének a hátterében. A négylábú állat - ezt szintén a manicheista hagyományból tudjuk - a tűz elemét jelölte. A második menetben azután a levegő elemét jelölő madár tűnik fel, amelyik sem nem galamb, sem nem turul, sem nem sas, sem nem sólyom, hanem egyszerűen: madár. Nagyon lényeges tudni: ha ők sólymot akartak ábrázolni, akkor sólymot ábrázoltak. Ha galambot akartak, galambot ábrázoltak. És itt pontosan lehet látni, hogy ezeknek az állatoknak a testén szűrődik át az az apró alapjel, amelyik a kiteljesedett fény megidézője a manicheista kéziratokban, de egyéb emlékeken is. Azé a fényé, amely földi lekötöttségéből éppen rajtuk keresztül tud felszabadulni.
A fényfelszabadítás első menete tüzes közegben zajlik le, ennek jelölője a négylábú állat Szent Péter zománcképének hátterében; a második menet levegős közegét a Szent András-kép madara jelzi; mindkét esetben az állat testén átszűrődve jut magasabb létszintre az önmagát kiteljesítő fénymag (Bradák Károly rajza)
Mármost ez a fényfelszabadítás, mint üdvtörténeti program, éppenséggel a gerince a manicheista tanrendszernek. És ezt a " nagyegyház", mint olyat, soha nem ismerte el. Egyszerűen nincs jelen a kelléktárában, nem tudja értelmezni. Ezen az egy mozzanaton túl egyébként még mintegy tucatnyi olyan nyomós érv gyűlt össze az elmúlt években, amelyik mind arra mutat, hogy a Korona képi programja nem a " nagyegyházi", hanem a manicheista eszmerendszerben fogant. Ez azt jelenti, hogy nem a római vagy a bizánci kereszténység ideológiai programja fejtődik ki benne, általa. Így aztán nyilvánvalóan nem is tudhatta a pápa - sem a XIV. század elején, Károly Róbert korában, sem a XX. század végén, a mi korunkban -, hogyan működik a magyar Szent Korona. És ezzel a ténnyel függ össze, hogy a fény a koronázás során tényleg fölszabadul, és ilyen értelemben a Korona valóban élő minőségként " viselkedik".
A Fénynek az anyagi világban való lekötöttségből a tisztult állapotba való fölszabadulása - nos, éppen ez a lényege, ez a központi vonulata a manicheista tanrendszernek. De hát miért mondok manicheizmust? Hiszen az imént abban maradtunk, hogy nem ez az igazán idetaláló név. Azért, mert a manicheizmus a saját leszármazási vonalán két közbülső állomást tart nyilván. Az ő névadó mesterük Mani, őróla nevezte el a kortársi gyakorlat, illetve az utókor a manicheizmust. Igen ám, de a saját hagyományuk szerint Mani készen kapta a bölcsességét. Azt a legendás személyt, akinek a könyvtárát örökölte, hogy aztán a saját neve alatt terjessze tovább a benne talált tanokat, Buddásznak hívták, s azt már régen kimutatta a kutatás, hogy ez a név Buddhának, a buddhizmus névadójának a fedőneve. Tehát a buddhizmusban lecsapódott bölcsesség megy tovább a manicheizmusban és ennek a bölcsességnek a megszemélyesítője Buddász. Igen ám, de Buddász sem a saját bölcsességét adja tovább a manicheista hagyomány szerint, hanem neki is van egy mestere, azt pedig úgy hívják, hogy Szkythiánosz. Na most hát ha ez a név se beszélő név, akkor nem tudom, mi az. Tehát itt egészen nyilvánvalóan a szkythiánoszi, azaz szkíta bölcsesség az ősforrása a manicheista tanításnak. S mint láttuk, pontosan ez az a bölcsesség, amelyik szűretlenül jöhet le a Koronán a teremtés-központból a földi világba, András és Fülöp apostolok, a " szkítatérítők" közvetítésével.
Itt lehet kezdeni megérteni, hogy miért nem tudtak ezzel a koronával, illetve a benne rejlő képi üzenettel Európában mit kezdeni. S akkor udvarias vagyok, mert múlt időt használtam. De gyakorlatilag ma sem tudnak. Mert ez a vonala a kereszténységnek hozzánk, magyarokhoz nem a manicheista mellékágon keresztül jött, mint ahogy a bogumilizmusba onnan jött, vagy a patarénizmusba, meg a többi nyugat-európai eretnekségbe, a valdensekhez, a kathárokhoz, egészen a huszitizmusig végig azon a mellékágon jött, hanem hozzánk közvetlenül érkezett, a szkythiánoszi, azaz szkíta fővonulatban. Ne felejtsük el, hogy az első pogánylázadás leverése után I. Endre királyunk a pogány vallásgyakorlatot tiltó rendelkezésében nem azt írja, hogy " manicheista vallás", hanem nevén nevezi, amit tilt, így, hogy " scythiai ősi pogány szokás". Ez a hivatalos magyar fordítása a rendelkezés latin szövegének. Az eredetiben viszont a " scythicus" jelző mellett az " ethnicus" és a " gentilis" szavak szerepelnek, mint a " rítus" további jelzői. S ennek a jelzős szerkezetnek lehet olyan értelmet is adni, hogy " a szkíta néphez és nemzethez kötődő", vagyis " szkíta népi-nemzeti" vallás.
Azt hiszem, némely viszontagságai a Koronának érthetővé válnak, ha az ember tudomásul veszi ezt a képi programot. Ebben kell - és biztosan meg is lehet - találni az abroncson hátul eredetileg megjelenített uralkodóknak a helyét és szerepét is, és itt nagy segítségünkre van az, hogy tudjuk, milyen hónapban kereshetjük a névünnepüket. Mert hiszen a hónaprend az fix. Így az egyik hiányzó személyt az Ikrek havában, a május 21-étől 31-ig terjedő időközben kellene megtalálnunk, a másikat pedig a Halak havában, azaz február 21-étől 28-áig. Az a helyzet, hogy sem a nyugati, sem a keleti kereszténység kínálatában nem lehet ideillő szenteket találni. A jelenleg itt található zománcképek szereplői sem jöhetnek számításba, bár névünnepük évköri besorolását tekintve " a helyükön" lennének. Viszont ilyen szent, hogy " Szent Géza", nincs, és sohasem is volt, de Konstantin sem vált szentté a nyugati egyházban, így ő sem kerülhetett volna ebbe a szentkép-sorozatba. Hiszen itt minden egyes évkörön belüli " érzékeny pont", magyarán: az, hogy melyik szent hol kap helyet az évkörben, a nyugati keresztény beosztáshoz igazodik. Más szóval: az az ünneprend, amelynek képviseletében a magyar Szent Koronán elrendeződnek az apostolok és egyéb szentek, a nyugati egyházon belül örökítődött tovább. Ezt megint jó figyelembe venni. Mindenesetre úgy tűnik, hogy ezek a névünnepek egy olyan páros felé visznek el bennünket a hátsó, hiányzó, illetve lecserélt két kép esetében, amelyet a mi hagyományunk mint mitikus kettőst tart számon. Egyiküket Buddász névvel illeti, és akkor a manicheizmus egyik forrásához érkezünk vissza. A manicheizmus legnagyobb ünnepét pontosan itt találjuk meg az évkörben: ez a Béma ünnep, amely a Halak havának első tíz napjában, február 26-án volt. Tehát pontosan ide illik. Ez pedig Mani mennybevitelének az ünnepe. Manit a belső-ázsiai térség felé történő térítések során nem mint Manit emlegették, hanem mint Buddhát. Ez volt a neve. A manicheista iratokban, mint Buddha Maitreia - a jövő Buddhája szerepel. A másik hiányzó kép esetében megint egy eléggé evidens név-rímelés vezetett, ha mondhatjuk így, a megoldáshoz. Május 21-én egy olyan Ethelbert nevű angol király van bejegyezve a római egyház kalendáriumába, amelynek a megfelelője még ugyanebben az egyházi kalendáriumban: Etele. Tehát így szerepelnek együtt, hogy " Ethelbert, azaz Etele". (Dedek Crescens Lajos: Szentek élete.) Ennek a szentnek a névünnepe május 21-én telibe találja azt az évköri pontot, ahol a helyébe került Konstantin névnapja van.
Mindebből egy nagyon szép rendszer bontakozik ki, amelyben az utolsó két hely egy szakrális uralkodó, illetve egy effektív, vagyis lebonyolító típusú uralkodó kettősének jut. Ez a tény összhangban van azzal a másikkal, amelyre már vizsgálódásaink kezdetén felfigyeltünk, hogy tudniillik az alsó korona-részen az arkangyali, a harcos, illetve az orvosi szintű párosok mindig egy eszmeibb jellegű és egy lebonyolító jellegű tevékenység képviselői. Itt legfeljebb azon csodálkozhatunk, hogy a hátul lévő kettős ma is ezt az elrendeződést mutatja. Ugyanis a szakrális és a nem szakrális uralkodók kettőssége a mai állapoton is jelen van: a szóban forgó Konstantin annak idején effektíve nem tudott beleavatkozni az államigazgatás menetébe, amíg Dukász Mihály uralkodott, más részről viszont Géza a legtipikusabb lebonyolító jellegű uralkodónak számít. Tehát amikor ez a képcsere megtörtént, akkor nyilván valamilyen sejtésük lehetett még a cserélőknek arról, hogy ez a " műszer" másként nem működik, csak ha a naptári, illetve a szereppárosok működésrendjét meghatározó program helyreállítódik benne. Igen ám, csakhogy egy dologban nagyot tévedtek az átprogramozók. Tudniillik az eredeti elrendezésben Konstantin helyén kellett legyen Attila, vagyis a lebonyolító típusú uralkodó, és Géza helyén Buda - ha a naptári ünnepüket veszem alapul a helyük kijelölésekor. És most már kezdi érezni az ember, hogy itt egy nagyon mély bölcsesség érvényesült, amelyet egészen egyszerűen nem vettek észre a képcserék végrehajtói. Miről van szó? Az előző lépésnél, Kozma és Damján kettősénél egy ikerpárt kaptunk a képek rendjében. Ez azt jelenti, hogy az idő nullázódott: a két szentnek azonos az ünnepe, a két figura egyazon időegységben nyilatkozik meg. És ez az a pont, ahol - ha én itt bármiféle erőhatás levonulását konkrét formában feltételezem - direkt módon történhetett az áthatás. Nem körbe-körbe, hanem egyfajta " átlövés" formájában. Tehát a király befolyásolása a koronázás alkalmával itt történik a legdrasztikusabb módon. Ez azt jelenti, hogy ami hatás a jobb oldal felől jött, az áttevődik a bal oldalra, ami onnan jött, áttevődik erre az oldalra. Igen ám, csakhogy ezt egy lineáris gondolkodástípus nem tudja fölfogni. Azt sem tudja fölfogni, hogy egy császári koszorún vagy bármilyen koszorún miért kell a csomó hátul? A csomó pontosan arra szolgál, hogy ami bal oldalról indult, azt a bog után átvezesse a jobb oldalra, és viszont. Nagyon fontos tétel: nem lineáris típusú - nem előre kiszámítható és csak egyetlen vonalszerű mozgást ismerő - a mindenség működése! Az emberi életé sem.
Nem tudom, eléggé hangsúlyoztam-e, hogy amit a hátsó, általam eredetinek tartott képpárról itt előadtam, az - hipotézis. Elmondtam, hogy milyen úton-módon jutottunk hozzá, de ez korántsem jelenti azt, hogy ettől mindjárt bizonyított ténnyé vált volna: itt Attila, amott meg Buda szerepelt egykor.
Fel szokták tenni még azt a kérdést is, hogy viselhette-e Szent István, netán éppen Attila a magyar Szent Koronát. A kérdés első felére határozott igennel válaszolnék, az idevágó érveket fentebb már felsorakoztattam. Hogy Attila feltehette-e a fejére ezt a koronát? Nos, egy ilyen feltételezés egyelőre nem tűnik túlságosan valószínűnek. (Hangsúlyozom: egyelőre, a jelenleg ismert tényanyagra alapozva a kijelentést!) Ha figyelembe vesszük, hogy Attila és Buda rajta van a Koronán, mint mitikus kettősség - bár ez nem azonos a történelemben megjelenő kettősséggel, még akkor sem, ha kétségtelenül van közük egymáshoz! -, mindenesetre nem túl valószínű, hogy önmaga képét, akármilyen áttételes formában is, viselhette a fején. De egy bizonyos. A magyar Szent Korona 1000 előttről való datálásának ma már semmilyen komolyan vehető akadálya sincs. Azok az érvek, amelyek eddig elhasználódtak - szó szerint is - annak érdekében, hogy Dukász Mihályhoz, illetve Szent Istvánhoz legyen köthető, nem erős érvek többé. Ha én tudok egy úgynevezett szkíta kereszténységről, akkor itt semmi szükség sincs Szent Istvánnál lehúzni egy sorompót, hogy előtte nem készülhetett! Dehogynem! Nagyon is készülhetett. A megfogalmazásmód inkább a régebbi analógiák felé mutat, mint a későbbiek felé. Az alsó résznek - szakszóval: az abroncsnak - egyetlen, ha nem is túlságosan, de azért bizonyos mértékig komolyan vehető analógiáját ismerjük, az egyik aranyműves kutató, Ludvig Rezső jóvoltából. Ezt a legmegbízhatóbbnak látszó (német) szakirodalom az V-VI. század fordulója tájára teszi. Az V. században élt Attila. Ha az analógiaként szóba jöhető ötvösmű V-VI. századi, azt kell mondanunk, hogy ez az Attila-fiak, illetve Attila-utódok kora. Én ebben a kérdésben egyenlőre nem foglalnék határozottabban állást, mert annyi még a bizonytalansági tényező, hogy az elhamarkodott kijelentésnek nagyon rossz következményei lehetnek. És ezt viszont nem árt kimondani. Hogy rossz szolgálatot tesz a jó ügynek, aki pusztán azért, hogy szerepeljen a nyilvánosság előtt, tényként tüntet föl hipotéziseket, vagy egyáltalán olyan dolgokat mond ki, amelyek kimondásának nincs még itt az ideje.
A másik, az előbbinél nem kevésbé fontos kérdés: ha egyszer korábban készült, mégis hogyan juthatott el Szent Istvánig ez a korona? És ez egyben az utolsó kérdésünk is ennek a rövid és meglehetősen egyoldalú beszélgetésnek a során. Itt, azt hiszem, komolyan kellene venni egy olyan feltételezést, amelyet én először Beöthy Mihály szájából hallottam, valamikor 1979-80 táján. Ez a Beöthy Mihály a Koronát kutató mérnökcsoport egyik tagja, ma is működő kiváló elme. Tudomásom szerint ő vetette föl azt a kérdést, hogy ez a korona nem szerepelhetett-e az ún. " avar kincsben". Nagy Károly krónikásától tudjuk, hogy ennél nagyobb kincset egész fennállása alatt nem rabolt össze a Frank Birodalom. Ennek a rablásnak több olyan azonosítható tárgyi emléke van, amelyet ma sem tud hova tenni az európai művészettörténelem. Jobb híján hát a Karoling-korra teszi, de szemmel látható, hogy ezeknek az ötvösremekeknek ott nincs előzménye, sőt nincs következménye sem. Tehát ez egy Frankföldön másodlagosan befoglalt, de nyilvánvalóan nem ott született anyag. Hogy tudjuk, milyen súlyú ügyekről van szó, egy magyar kutató, Alföldi András már korábban kimutatta, hogy az egyik Karoling-korinak tartott kanna - ezt ma a svájci Sankt Moritzban őrzik - az avar jogar alkatrészeiből (köztük zománcképekből!) lett összeállítva. A foglalás, az tényleg Karoling-munka, tehát Nagy Károly és utódainak korát idézi, de a zománc, az nem. Jellegzetesen nem az.
Mármost az a feltételezés, amelyet, mondom, Beöthy Mihály fogalmazott meg, úgy szól, hogy minden valószínűség szerint a magyar Szent Koronát is ekkor rabolták el, ami azt jelenti, hogy annak is ott kellett lennie az avar kincstárban. Ez egyáltalán nem vad feltételezés, hiszen még IV. László királyunkról is, akit mi inkább Kun László néven ismerünk, azt írja 1276-ban az elfogulatlannak mondható ausztriai krónikás, hogy a tőle elrabolt kincsek " a tempore regis Ungarie Attile et ab aliis successoribus suis usque nunc in Ungaria fuerant conservata", ami annyit tesz, hogy " Magyarország királyának, Attilának és más utódainak idejétől fogva egészen mostanáig Magyarországon őriztettek". Tehát az Árpád-házi királyok kincstárában bizony Attila-kincsek voltak.
Mármost az említett hipotézis értelmében Koronánk kikerült volna Nagy Károlyhoz, aki rögtön a pápának ajándékozta volna tovább. Hogy aztán a pápa használta-e utóbb - éppen Nagy Károly megkoronázására, amint azt újabban egy külhoni magyar Korona-kutató, Szigeti István feltételezi -, vagy betette a kincstárába, ami talán a valószínűbb ebben az esetben, ez megint kérdés, de hiszen itt hipotéziseken vitatkozunk, ezt nem szabad elfelejteni. Ami viszont gondot okoz, az az, hogy ha mindez így történt, akkor innentől kezdve a pápa mintegy orgazdája egy rablásnak. Ez pedig elég kínos tétel. Befejezésül érdemes tehát az 1110 és 1116 között fogalmazott ún. Hartwik-féle Szent István-legendát megvallatni, ahol a koronaküldésről szó van. Ugyanis egy nagyon érdekes fordulata van ennek. A magyar fordításban is kitűnik, s erre Csathó Pál hívta fel annak idején a figyelmemet, aki nagyon sok értékes megfigyeléssel gazdagította a Korona-kutatást, hogy tudniillik ebben a történetben lengyelek számára készíttet a megnevezetlen pápa egy koronát , és a lengyelek kérik ezt a koronát. Egyenesen a kérésükre készül. Ez a " kér" ige, ahányszor szerepel a lengyelekkel kapcsolatban, mindig a quero, querere igeként hangzik el, illetve íródik le. A pápa azonban közvetlenül a korona átadása előtt álmot lát. Ebben megjelenik neki egy angyal, és közli vele, hogy ne a lengyeleknek adja a koronát. Egy másik országból majd követek jönnek, és az uralkodójuk részére koronát követelnek. Adja őnekik. Hosszú ideig azt hittem, hogy itt pusztán stílusfordulatról van szó: a magyar fordító arra törekszik, hogy elkerülje a sok kér, kér, kér igéből adódó károgást. Kiderült, hogy nem ez a helyzet. Az eredeti latin szövegben is benne van ez a kettősség, és a " követel" igének ott az a szó felel meg, hogy flagitare. Mármost ha az ember utánanéz a középkori latin nyelv szótáraiban a " flagitare" ige jelentéseinek, akkor a példamondatokból kiderül, hogy az eredeti jelentése: járandóság behajtása, visszakövetelése. Tehát egy járandóságról van szó, ami lehet adó, és akkor annak a behajtását jelenti, de jelentheti kölcsönadott pénznek a visszakövetelését is. Ráadásul mindezt hevesen. Ennek az igének a töve a flagelluméval, a korbácséval közös, és így mintegy visszautal a " flagellum Dei", " Isten ostora" kifejezésen keresztül - Attilára. Hiszen Attilát nevezték így a kortársak, illetve nevezi így az utókor, egészen napjainkig. Hát ez bizony meg kellett hogy gondolkoztasson.
Miről lehet szó ugyanis? Arról, hogy a " korona-kiárusítás" szépen kitervelt műveletébe (nota bene: 1784 és 1790 között hasonlóképpen igyekezett " végkiárúsítani " a kalapos király az átprogramozott Koronát, csak akkor, gyaníthatólag, a II. Katalin orosz cárnővel közösen kikotlott, " Új Bizánc" nevű, rövidesen dicstelenül elvetélt államalakulat javára!) az utolsó pillanatban beleavatkozik az Európát ekkor már gyakorlatilag teljes egészében katonailag ellenőrző magyar fejedelemség. Ezt megint el szoktuk felejteni: ha ma ugyanígy zajlana le a folyamat, egyértelműen így fogalmaznánk: a Kárpát-medencében élő magyarság katonai ellenőrzés alatt tartja a kontinenst. Ennek ez a pontos megnevezése, nem az, hogy " kalandozás". Mindenesetre úgy tűnik, a magyarok megtudják, hol van a koronájuk. Ugyanis a " kalandozások" útvonala - ezt viszont egy emigráns történész, Fehér Mátyás Jenő mutatta ki - feltűnő kapcsolatban van azokkal a helyszínekkel, ahová Nagy Károly annak idején szétajándékozta az avar kincs értékesebb darabjait. Már régebben is föltűnt a kutatóknak, hogy nem minden ún. " kalandozás"-útvonal fontos stratégiai szempontból. De Fehér Mátyás Jenő - ha valakit már besaraztak hazai berkekben, hát ő ezek egyike volt; ezt csak azért mondom, hogy ha valaki most örömrivalgva megy a történész ismerőséhez, hogy milyen nagyszerű ember Fehér Mátyás Jenő, akkor az nagyon le fogja lombozni őt hivatalból! -, mindenesetre ő mutatta ki, nagyon alapos kutatások eredményeit összegezve, hogy bizony ezek a " kalandozások" feltűnően az olyan apátságokat veszik célba, ahová Nagy Károly bizonyítottan továbbajándékozta az avar kincs exponált darabjait. Még mielőtt azt hinnénk, hogy itt a kincs visszarablása a tét - ellopták 20 forintomat, szaladok a rabló után, jól megpofozom és visszaveszem - nos, nem erről van szó. Ha visszaemlékezünk arra, amit a Koronáról az előzőekben hallottunk-olvastunk: itt működő organizmusról van szó. Ha ez olyan kézbe kerül, amelyik nem tudja, hogyan működik, úgy járhat vele, mint a varázslóinas az elszabadult varázseszközökkel: ön- és közveszélyessé válik általa. Tehát ezt vissza kell szerezni! Ha most arra gondolunk, hogy például sugárzó anyagot, mondjuk atomerőmű fűtőelemét itt elkezdenének ilyen Nagy Károly-félék rabolgatni, mert tudják, hogy ez nekünk fontos, valami miatt mi ezt nagyon őrizzük, hát kb. ez a helyzet rekonstruálható. Ennek a továbbgondolása volt tulajdonképpen Beöthy Mihály érdeme, aki ismerte Fehér Mátyás Jenőnek ezt a publikációját, és miután itt a Koronáról volt szó, tényleg valószínűtlennek tűnt, hogy ezt valamelyik apátságba dugja be Nagy Károly, hanem elég valószínű, hogy egyenesen Rómába adta tovább. És ebben az esetben ha mi, magyarok megjelenünk a pápa előtt, az biztos, hogy nem " quero, querere" igével fogjuk " kéregetni", hanem - az Isten ostorára hivatkozva - hevesen visszaköveteljük.
És ez az a pillanat, ahol az emberben egyszerre földereng egy kép. Tudom, hogy ez már aztán a délibábnak a tipikus esete, de abszolúte nem izgat. A helyzet az, hogy tényleg megjelenik egy kép, ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy ez a betoldás - mert ez még a Hartwik-féle legendaváltozatban is betoldás - mai szóhasználattal élve egy közös közlemény. Tehát: megkapjátok a koronátokat, ha felveszitek a kereszténységnek azt a válfaját, amelynek a játékszabályait mi diktáljuk. Azaz a judeokrisztiánizmust, római kiadásban. Aki pedig nem áll keresztvíz alá, lett légyen a szkíta rítus szerinti keresztény, vagy nem keresztény, az innentől pogánynak minősíttetik, és ám lássa a következményeit. Nyilván akkortájt is voltak titkos záradékok, hogy ezen kívül még mi mindent kell végrehajtanotok, de az utolsó pillanatban... Nos, mi tudjuk, hogy miért fontos számunkra a Korona visszaszerzése, ők nem tudják. Csak azt tudják, hogy mi mindent megadunk már, csak kapjuk vissza. És akkor annyit sikerül még a magyar félnek elérni, hogy legalább ez a " flagitare" ige benne maradjon a záró dokumentumban. Itt elaludt vagy nem működött elég erélyesen az elhárítás a túloldalon, ez az árulkodó tétel hát benne maradt. Megpróbálták ugyan később eltussolni: van olyan publikációja a Hartwik-legendának, amelyben nem szerepel a " flagitare" kifejezés - de már elkéstek. Sőt éppen ez az utólagos kozmetikázás tette gyanússá a szememben az ügyet.
" Summa-summárum" - kellene most mondanom, de hát ami igaz, igaz: nem a végén, hanem a legeslegelején járunk a magyar Szent Koronáról szóló beszélgetésnek. Egyelőre legfeljebb kinagyolni tudtuk a fontosabb téma-egységeket, a pontosító kérdések még csak ezután következnének, hogy a részletekbe menő vizsgálatok eredményeit is előhívják. Mindezekre azonban terjedelmi, azaz már megint " természetesen" anyagi okokból - várnunk kell. Reméljük, nem sokáig.
Írtam Budapesten, a millecentenárium évében.
- Előző
- Következő >>