Már idõsödõ szülõk gyermekeként látta meg a napvilágot. Édesapja halála után édesanyja (Kónya Anna) férfiként állta meg a helyét paprikatermesztésben és értékesítésben, személyes része volt abban, hogy a szegedi paprika elsõrendû minõségét megteremtették. Bálint Sándor négy polgári után különbözeti vizsgával került a szegedi piaristák gimnáziumába. 1922-ben iratkozott be a Szegedre települt Tudományegyetemre. Bölcsészdoktori értekezését Szilády Áron pályája címmel 1926-ban írta. 1925. április 5-én a Tisza Szállóban Bartók Béla hangversenyét hallgatta, amikor megért benne a felismerés: a néphagyománynak a modern kultúrában való szerepe a saját életcéljává vált. Az induló Alföld-kutató mozgalom kapcsán 1929-ben hívta fel a közélet figyelmét a népi vallásosság szóbeli és tárgyi kincseire. Szegedi kis kalendárium (1930, 1931) és Szeged népe (1933) címû mûveiben feldolgozta az alsóvárosi népdalkincset. Legnagyobb munkájának, a Népünk ünnepeinek (1938) anyagát egész életén át bõvítette, és halála elõtt három vaskos kötetben (Karácsony, húsvét, pünkösd, 1973; Ünnepi kalendárium, 1977) adta ki. 1934-ben a Szegedi Tudományegyetem magántanára lett. 1938-tól a tanárképzõ fõiskolán pedagógus nemzedékeket tanított a szülõföld ismeretére. 1945-ben a keresztény demokrata párt szegedi vezetõje volt, majd 1948-ban visszavonult a politikai élettõl. 1947-ben az újra felállított Néprajz Tanszék tanszékvezetõjévé nevezte ki Ortutay Gyula miniszter. 1950-56 között eltávolították a katedráról, az egyetemi könyvtárba helyezték át. 1957-tõl 1965-ig, nyugdíjazásáig ismét taníthatott. Egyik legjelentõsebb munkája is ekkor jelent meg: a Szegedi szótár 1957-ben, nem csak tájszavak gyûjteménye, a szegedi népélet enciklopédiája. Az a tény, hogy Szegeden egy professzor - aki katolikus hitét mélyen megéli - a népi vallásosság témakörével foglalkozik, kihívta a pártállami idõk kegyetlen erõszakszervezetének figyelmét: mindezt gyanús tevékenységnek nyilvánították. A professzort e dolog következményeként (1959 és 1964 között) ügynökökkel figyeltették, telefonját lehallgatták, és többször (titkosan) átkutatták lakását, naplóját ellopták. III/III-as dossziéjának neve Fellazítók, majd Utazók volt, melybõl ellene koncepciós pert kreáltak. 1965. október 23-án jogerõre emelkedett bírósági ítéletben az akkor 61 éves professzort hat hónap (három évre felfüggesztett) börtönbüntetésre ítélték. Ezt követõen az SZTE-n fegyelmi vizsgálat következtében nyugdíjazták. Ezzel végleg eltávolították a katedráról.

Bálint Sándor: A nép fia

A nép fiát az elsõdleges dolgok ragadják meg. Érdeklõdését nem forgácsolja szét, hanem az örök értékekre: Istenre, életre és halálra, szerelemre és munkára irányítja. Nem okoskodik, egyetlen magyarázó princípiuma Isten. A világot és önmagát nem fogalmakkal akarja meghatározni. A népi vallásosság mûvészi kompozíció, sokkal inkább, mint a városi embernél, akit vallásában is inkább az értelmi megfontolások jellemeznek. A megismerésnek és élménynek közvetlensége a világgal szemben való magatartását mintegy költõinek mutatja. Mértéke nem a szûk én, hanem az Istentõl megszentelt humánum. Az egyéniség önzését hiába keresnõk benne, csak áldozatát találjuk meg. Ez az áldozat egyetemesen kötelezi a paraszti közösség minden egyes tagját. A népi kultúra kultikus gyökerekbõl táplálkozik. A mûvelt ember széleskörû iskolázottságával, elemzõ hajlandóságával, liberalizmusával több világnézetet is el tud egymás mellett képzelni. Innen van azután, hogy a világnézeteknek e zûrzavarában nem találja meg az utat, és a közömbösség zsákutcáiba téved. A nép számára ellenben a vallásos világérzés abszolút, az egyetlen mérték és rendszer, a létnek és világnak kizárólagos magyarázata. Szelleme nem nyugtalankodik, szívét-lelkét átjárja hitének bizonyossága.

'A legszögedibb szögedi' haláláig rendszeres látogatója, kutatója volt a szegedi  Somogyi Károly Könyvtárnak.

*****************

Bálint Sándor: Boldogasszony vendégségében

A könyv fejezetei: Pálosszentkút Mátraverebély Pócs Egerszalók Hanyi-puszta Gyûd Kács Szeged Tétszentkút Hajós Gyõr Zágrábremete Radna Máriakönnye Kolozsvár Csobánka Gyöngyös Búcsúszentlászló Csíksomlyó Buzgó Máriavölgy Jegyzetek		(Veritas Könyvkiadó, Budapest, 1944.) Elõszó   Forrás: http://bucsujaras.hu/
	Majd egy évtizede járjuk a magyar kegyhelyeket, hogy egy összefoglaló néprajzi és szellemtörténeti munkához anyagot gyüjtsümk. A feladat azonban szinte kimeríthetetlen, a kutatás újabbnál újabb kötelességeket ró ránk.Útunk kezdettõl fogva többnek bizonyult szakszerû tudományos expedíciónál, mert a megszentelt magyarságnak: állammisztikának és szakrális népéletnek, felmagasztalt egyéniségnek és közösségi sorsnak, egyszóval a magyar színlétnek és kozmikus helyzetünknek olyan realizmusát tárta föl elõttünk, amelyet napjaink metafizikai árvaságában, egyetemes létbizonytalanságában és céljatévesztettségében bizonyára érdemes számbavennünk és életünkbe építenünk.     Könyvünk módszere és célzata ezúttal más, mint „tudományos": a magyar lélek platoni tartományainak útikalauza, egy új magyar arisztokrácia olvasmánya szeretne lenni.      Szeged, 1944, Mária neve napján. Bálint Sándor

Bálint Sándor: Néprajz és népiskola

A néprajz tudománya a néplelket, népéletet a maga organikus teljességében és összes vonatkozásaiban akarja megismerni. Nem elégedhetik meg tehát egyes kiragadott, még olyan érdekes részletekkel sem, folyton a nagy összefüggéseket, a jelenségek mögött rejtõzködõ lényeget kell szem elõtt tartania.

Minden tudománynak kettõs feladata van, az elsõ: az igazságnak önzetlen megismerése; a másik: a megismert igazságnak célszerû alkalmazása a nemzet és az emberiség javára. Eredményt azonban csak kitartó munkával lehet elérni, amely az adatgyûjtéssel, megfigyeléssel kezdõdik.

A néprajz fiatal tudomány, mérhetetlen gyakorlati jelentõségét csak legújabban kezdik fölismerni. Ezért van aztán, hogy – bár eddig is sokat gyûjtöttek – az összes népi jelenségek megfigyelésétõl és összeírásától még nagyon messze vagyunk. Ezt a munkát a céhbeli etnográfusok, néprajztudósok még a legnagyobb ügybuzgalommal sem tudnák elvégezni. Sajnos, kevesen vannak, nem tudnak mindenhova eljutni. Pedig nincsen két olyan magyar falu, amelyiknek néprajzi adatai megegyeznének egymással. És itt, ezen a téren várnak nagy és nemes föladatok a tanítóra, egyebek között a most készülõ magyar néprajzi szintézis továbbépítése is.

A tanítót hivatása az esztendõ túlnyomó részében ugyanahhoz a helyhez köti, az õ alakját a nép megszokja, természetesnek találja, a maga valóságában nyilatkozik meg elõtte. Nyilvánvaló tehát, hogy a tanító a maga körzetének népét sokkal közvetlenebbül, mélyebben, igazabban ismerheti meg, mint a véletlenül és rövid idõre odavetõdõ etnográfus, aki iránt a bizalmatlanság nem olvad föl teljesen.

Sajnos, elõadásunk elvi iránya miatt nem terjeszkedhetünk ki részletesebben arra a kérdésre, hogy mit és hogyan gyûjtsünk. A feladatok különben is jórészünk elõtt ismeretesek: tüzetesen és elfogulatlanul meg kell figyelnünk népünket családi életében, lakás- és táplálkozási viszonyaiban, foglalkozásában, munkájában és ünnepeiben, vallásosságában és mûvészi ösztöneiben, erényeiben és hibáiban. E megfigyelések a legváltozatosabb és leggazdagabb világot tárnák fel, amelybõl mi „mûveltek” is sok bölcs okulást meríthetnénk. Tanultságunknál fogva sok érdekes ismerettel rendelkezünk, messze népekrõl olvasunk, de közvetlenül mellettünk egy hatalmas, igazán nemzetfönntartó rétegnek, a parasztságnak életét alig ismerjük. Pedig majdnem mindnyájan belõle sarjadztunk ki, a hozzátartozásnak és felelõsségnek érzését sem igen ápoljuk magunkban. …

Ma már elengedhetetlen pedagógiai követelmény, hogy a tanítónak ismernie kell tanítványainak környezetét, tudnia kell azokról a körülményekrõl, amelyek a növendéket jó vagy rossz irányba befolyásolják, esetleg meg is határozzák. Ez a meggondolás iktatta a jelenlegi tanítóképzõi tananyag keretébe a szülõföld földrajzát. Intézményesen akarja az új tanítónemzedék figyelmét a szülõföld meghatározó erejére, döntõ élményére ráirányítani. Világos tehát, hogy a tanítónak a gyermek szülõföldjét ismernie kell. De vajon csak a táj, illetõleg a tájnak emberföldrajzi jellege határozná meg a gyermek lelkületét? Vaskos egyoldalúságába esnék az a nevelõ, aki így gondolkodnék.

A földrajzi környezet mellett a szellemi miliõrõl is beszélnünk kell. A tanítónak ismernie kell a szülõi háznak, annak a szûkebb emberközösségnek vallási, szellemi és szociális légkörét, amelyben a gyermek él és lélegzik. Ismernie kell tehát körzete népének világnézetét, hagyományos szokásait és életmódját, beszédében, közmondásaiban, felfogásában tükrözõdõ egyéniségét. Munkája csak akkor lehet eredményes, ha számol azokkal a parancsoló erejû, bár tudattalan ráhatásokkal, amelyek a gyermeket iskolába lépés elõtt és után is érik. … Hogy az érzelmi nevelés is szerephez jusson, újabban mind többen jönnek rá a földrajzi és szellemi értelemben vett szülõföld, táj és emberközösség pedagógiai jelentõségére, amelynek okos kultuszával a XX. század szomorú elszíntelenedését, gyökértelenségét, rideg pragmatizmusát lehetne ellensúlyozni. Nemcsak nyelvében él a nemzet, de tradícióiban is.

Magában az oktatásban is érvényesülnie kell azonban a néprajzi szempontnak. A tanterv csak többé-kevésbé színtelen keretet, általános irányelveket ad, amelyek az egész ország népiskoláira nézve érvényesek, illetõleg kötelezõek. Sajnos, tankönyveink, fõképpen az olvasókönyvek is ezt az egyezményes jelleget mutatják. A módosító követelmény megvan, helyi tantervet kell kidolgozni. Gyõzzük le ezáltal is a gyermek természetes húzódozását, keltsük föl benne az érdeklõdést, tegyük tudatossá mindazon konkrét adottságokat, élményeket és tapasztalatokat, amelyek környezetével kapcsolatosak, és amelyek céljainkat szolgálhatják. Helyi tanmenet kidolgozása azonban megint csak lehetetlen néprajzi tudás nélkül. …

A magyar népet az utolsó száz esztendõ alatt súlyos szellemi, erkölcsi és anyagi megrázkódtatások érték. … És fõképpen ezért van szükség arra, hogy népünk régi kultúráját a pusztulástól megmentsük, mert új légáramlást hozna az iskolába is. És itt látjuk a magyar néptanító áldott misszióját. Õ általa mintázhatja meg a XX. század minden magyarja népünknek nagy erényeit: az istenélményt és a munkát, a lélek rendjét és a belõle fakadó felelõsségtudatot, továbbá azt az egyszerûséget, amely mindig a lényeget tekinti.

(Bálint Sándor: Néprajz és iskola. Szeged, 1934. 6-11.)