Pap Gábor: Angyali korona, szent csillag II.

A következő tételünk - most már igazán nem lehet elkerülni -: nézzük meg, kik is szerepelnek ezen a koronán. Ez megint olyan dolog, hogy ha körbekérdeznék... Jó, most már tudjuk, hogy sokat ér, meg tudjuk, hogy nagyon szép, mint műalkotás, meg büszkék is vagyunk rá - de hát végül is mi van ezen a koronán? Kiket ábrázolnak a Koronán lévő zománcképek?
  A következő tételünk - most már igazán nem lehet elkerülni -: nézzük meg, kik is szerepelnek ezen a koronán. Ez megint olyan dolog, hogy ha körbekérdeznék... Jó, most már tudjuk, hogy sokat ér, meg tudjuk, hogy nagyon szép, mint műalkotás, meg büszkék is vagyunk rá - de hát végül is mi van ezen a koronán? Kiket ábrázolnak a Koronán lévő zománcképek? Tartok tőle, hogy még hivatásos művészettörténészek között is sokan zavarba jönnének. Itt kezdődött tulajdonképpen az én ismerkedésem is a magyar Szent Koronával, hogy elkezdtem szégyellni magam, mikor hazajött a Korona 1978-ban, hogy nem tudom, kik vannak rajta. Szerencsémre, az első szakkönyv, amelyet akkor kézbe vettem, tévesen közölte a rájuk vonatkozó adatokat. Ezért aztán elindítottam egy alaposabb nyomozást, ami egészen meglepő eredményekre vezetett. Mielőtt azonban ezeknek az eredményeknek a taglalásába belebocsátkoznánk néhány szót a Koronának, mint egyfajta centrális építménynek a szerkezeti rendjéről. Sok olyan középületünk van, amelynek a csúcsán régen ott díszelgett a Korona kőbe faragott mása. A készítők ilyenkor rendre beleestek abba a hibába, hogy a korona alsó részén, amit abroncsnak nevezünk, szimmetrikusan rendezték el a pártázatot. Tehát nem csak előre tették, ahogyan ez az eredeti koronán látható, hanem hátul is megismételték, holott hátul nincs ilyen a Koronán. Hátul mindössze egyetlen párta-elem szerepel, erről még külön is fogunk beszélni. Tehát nagyon szép, beszédes aszimmetria érvényesül a koronánkban: ami a nézők felé, tehát az alattvalók felé fordul, az a rész tagoltabb, kibontottabb programot tartalmaz, hátul pedig egyöntetűbb a program megfogalmazása, ott 9-9 gyöngy sorakozik az abroncs felső peremén, és közöttük középen egyetlen pártaelem helyezkedik el.

A magyar Szent Korona oldalnézeti képe jól mutatja az aszimmetrikus elrendezést (Csomor 1986. nyomán)

    A korona felső részét keresztpántok néven szoktuk emlegetni, hiszen egymáshoz képest keresztbe tett két pántról van szó. Mindegyik pánt-szakaszon 2-2 apostolkép látható, összesen tehát 8 apostol képe helyezkedik el a felső Korona-részen. Na most itt már, gondolom, egész sereg kérdés megfogalmazódott az olvasókban, és ezekre én most sorjában ki is térnék. Az első kérdés mindjárt úgy szól, hogy miért nem nevezem az egyik részt külön görög koronának vagy Corona Grecának, ugye, ez az alsó rész lenne; és miért nem nevezem a másik részt, a felsőt, Corona Latinának vagy latin koronának, holott a szakirodalomban és a sajtóban, a napi sajtóban is, rendszeresen így találkozunk velük. Hát erre nagyon egyszerű a válasz. Azért, mert semmiféle, se konkrét, se áttételes bizonyítékunk nincs arra, hogy ez a két rész valaha is külön-külön, önállóan funkcionált volna. Bármennyire hihetetlennek hangzik, ez tényleg így van. Itt csupán egy feltételezésről van szó, amely kb. kétszáz éve tartja magát a koronakutatás hivatalos vonulatában, de ez nem tény, hanem feltételezés, és ezt ilyenként is kell tiszteletben tartani vagy elvetni. Ez azt jelenti, hogy alaposabban meg kell vizsgálnunk: ha valaki a két részt külön koronának minősíti, akkor milyen alapon teszi ezt? Hiszen akik ilyet állítanak, azok nem feltétlenül rossz szándékú, és főleg nem buta emberek, ellenkezőleg, általában tudományos kutatók, nagyon jól kvalifikált szakemberek. Ha ők azt mondják, hogy ez görög korona, az meg latin korona , annak kell legyen valami alapja. Minthogy koronánk esetében a legfontosabb hatástényező, mint láttuk, a zománcképek " beszédje", legcélszerűbb ebből kiindulni. (Egyébként a " két-korona"-elmélet hívei is ebből indulnak ki.)
    Négy pontban foglalható össze, miben különbözik a felső és az alsó korona-rész, bár ezt a hivatalos koronakutatás sohasem foglalta össze így. Az első lényeges különbség, ami egyszersmind talán a legfeltűnőbb, a képek feliratában mutatkozik. Az alsó részen görög feliratokat látunk. Görögül hangzanak és görög betűkkel íródtak. Mit jelent az, hogy görögül hangzanak? Azt, hogy a nevek végződése rendre " -osz" - például Georgiosz, Damianosz -, ez pedig tipikusan görög végződés. A felső korona-részen ezzel szemben latin betűkkel és latinos hangzással találkozunk, például Paulus, Petrus. Tehát ez a kettősség kétségtelenül fennáll! Ebből a hivatalos vonal, 1790 óta - hogy miért azóta, arra lehet, hogy még egyszer vissza fogunk térni! -, egyöntetűen azt a következtetést vonja le, hogy hát azért mert alsó rész - kezdjük most ezzel - görög műhelyben készült, ahol görög nyelven beszéltek, az 1000 körüli időszakban. (Ezt a " körüli" időszakot azért vegyük legalább 2-300 éves intervallumnak mert egyelőre nem tudunk pontosabbat mondani. Mindenesetre ekkor Bizáncban beszélték hivatalos nyelvként a görögöt.) Tehát a konklúzió: Bizáncban készült a magyar Szent Korona alsó része. A felső rész pedig valahol Nyugat-Európában, mert ott viszont latin volt a hivatalos nyelv. Tehát egyikében a Római Birodalom azon utódállamainak, amelyek Nyugaton szerveződtek. Föl sem merül, hogy ennek a két nyelvnek más szerepe, illetve másfajta indokoltsága is lehet.
    1984-ben azután az Életünk c. folyóiratban - ez Vas megyei irodalmi-művészeti folyóirat - egy Kovács József nevű egyháztörténész (ma Oszkón plébános) felhívta a figyelmet arra a körülményre, hogy a görög és latin nyelv együttes használata a mai napig eleven gyakorlat a római katolikus egyházban, mégpedig éppen a legszentebb aktusoknál, a papszentelésnél és a templomszentelésnél. Mind a két esetben mind a két nyelvet kötelező használni. Papszentelésnél például minden fontos szöveget mind a két nyelven végig kell mondani, hacsak a legutóbbi időben nem módosítottak ezen a gyakorlaton. (Ezt mindig hozzá kell tenni, mert ebben a vonatkozásban azért vannak módosítgatások a második vatikáni zsinat óta.) És Kovács József azt is leírja kitűnő tanulmányában, hogy ezek a mozzanatok nem véletlenül kerülnek bele a szentelések szertartásaiba, hiszen itt a latin a Római Birodalom nyelveként, vagy valamely római-utód nyugat-európai keresztény ország nyelveként kerül ide, mint ahogy a görög sem a bizánci birodalomra való visszaemlékezésként. Hanem ezek liturgikus nyelvek. Ez azt jelenti, hogy itt a görög a bölcsesség nyelve, a latin pedig a hatalom nyelve. A hatalom ilyenkor természetesen egy-forrásúnak értelmeződik azaz felülről adatik, nem pedig könyökkel harcolódik ki, mint a jelenkorban, a jelenlegi államalakulatok esetében. Tisztán kell látnunk, hogy ez a két tényező, a bölcsesség és a hatalom hierarchikus, nem pedig demokratikus kapcsolatban áll egymással. Ez azt jelenti, hogy nem lehet a sorrendjüket megcserélni, az alá-fölé rendeltség kettőjük között teljes mértékben megszabott. Csak egy bizonyos határig érvényesülhet a bölcsesség, mint legfontosabb erény: abban az esetben, ha ember és ember közötti érintkezésekben kell döntenie az uralkodónak. Ha ezt meghaladó szintű a döntés, például életet kell adnia vagy életet kell megvonnia, akkor az erre feljogosító hatalom már csak fölülről nyerhető. Az életadás, ha kegyelmet gyakorol a király illetve az élet elvétele, hogyha a kegyelmet megvonja, ezek a kiváltságok nem adódhatnak embertől. Ilyesmi nyilvánvalóan csak fölülről adódhat, és ez a középkorban teljesen magától értetődő ténynek számított. Mindezek ismeretében most már elmondhatjuk: az, hogy a magyar Szent Koronán fölül latin nyelvűek a feliratok, alul pedig görög nyelvűek, egyértelműen jelzi, hogy az alkalmazott nyelvek hierarchikus elrendeződése, egymásra épülése kozmikus és egyszersmind üdvtörténeti rendet tükröz.
    A következő és ennél valamivel súlyosabb kérdés az, hogy vajon a másik három különbözőség ezzel az elsővel összhangban van-e, vagy ettől teljesen független, véletlenszerű. Mert ha véletlenszerű és nincs összhangban ezzel az első, alapvető kettősséggel, azt kell mondjuk, tényleg lehet, hogy véletlenül állt így össze a koronánk, az egyik részét az egyik helyen és egyik időpontban készítették, a másikat a másik helyen és időpontban. De azt máris előrebocsáthatom, hogy bizony nagyon szoros az összefüggés a négyféle kettősség között.
    A második ilyen kettősség ugyanis abban ragadható meg, hogy az alsó korona-részen valamennyi szentnek csak a fél alakja látható, a felső részen viszont csakis teljes alakos képeket látunk. Tehát az apostol alakok valamennyien tetőtől talpig ábrázolódnak. Mármost itt kezdhetnénk fölfigyelni arra, hogy azért ez nem egészen ilyen tiszta ügy, hiszen az elülső pártázat középső elemében

a Pantokrátornak nevezett - a világmindenségen uralkodó, hogyha le akarom fordítani ezt a szót - Krisztus teljes alakban szerepel, jóllehet szigorúan az alsó korona-részhez tartozik. Ugyanabból az anyagból is van kivágva a párta-eleme, ezt a legutóbbi ötvösvizsgálatok, Papp László és Péri József vizsgálatai derítették ki. Ami azt jelenti, hogy nem általános érvényű ez a második típusú kettősség, hanem van egy átkötő személyiség, ez pedig Krisztus személyisége, aki a felső rendet lehozza a földi világba, de attól még megőrzi a fenti világhoz való tartozás arányrendjét. Tehát a teljes alsó testével együtt szerepel.
    Mármost vajon mi köze lehet mindennek, illetve van-e egyáltalán köze ahhoz, hogy a felső korona-rész a hatalom szférája, amely felülről adatik, az alsó rész pedig a bölcsesség szférája, amely viszont ember-ember közötti kapcsolatok igazgatására képesít? Hát természetesen. Akárhová keltezzük a Koronát, a képi program kialakítása mindenképp a középkor derekára fog esni. Ebben az időben - és nálunk a népművészetben a mai napig - alapvető szabály, hogy az emberi testen belül három szint van, három egymástól nagyon határozottan megkülönböztetett " emelet". A nyakvonallal és az övvonallal választódik el egymástól ez a három réteg. Ami a nyakvonalon felül van, az a szellemiség szférája, a szellemiség birodalma. Ami a nyakvonal és az övvonal közé esik, az a lelkiség birodalma, és ami az övvonal alatt van, az a testiségé. (A kéz általában a lelkiség szférájában mozog.) Ez a hétköznapi életben azt jelenti, hogy a középső szint a lelkesedésnek, tehát az érzelem, a hangulat, esetleg még az indulat megnyilatkozásának a birodalma. A felső emelet az értelemé, a földszint pedig a testiségé, az ösztönvilágé. Ez egy példásan tiszta rendszer, külön tanulni sem kell, egyszerűen rá lehet ismerni. Na most ez azt jelenti, hogyha valakit csak derékig ábrázolnak, ott valami gond van a testiséggel. A középkorból ismerünk olyan ábrázolásokat, amelyek egyetemi hallgatókat figyelmeztetnek rá, a klasszikus ókorból vett példákkal, és ezt rajzon meg is jelenítik - nagyon ötletes, szellemes rajzok ezek -, hogy tanulhatsz te, fiam amennyi beléd fér, évtizedekig is, ha kell, elnyerheted a legmagasabb tudományos minősítést, a test kísértéseivel szemben akkor is fölvértezetlen maradsz. Soha olyan oktondi ki nem jött az egyetemi padsorokból, aki ezzel tisztában ne lett volna, hacsak nem volt nagyon buta. (Nota bene: akkor is működött a kontraszelekció, ha talán nem is olyan eredményesen, mint ma!) Mindenesetre óva intették a nebulókat: nehogy azt higgyék, hogy a megtanulhatón túl többet is tud adni az egyetem. Akármit híresztel magáról, nem teljes tudást ad, hanem csak jólértesültséget, ez pedig két merőben különböző dolog.
    Mármost ez azt jelenti, hogy ahol a görög nyelv használatához kötött bölcsesség a legfőbb erény, ott a test még veszélyek forrása. Ezért nem kerülhet ábrázolásra. Fölül, egy megtisztult világban, a test már nem veszélyek forrása, nyugodtan ábrázolható. De ha közelebbről megnézzük ezeket az apostol-ábrázolásokat, kiderül, hogy nincs is övük. Itt már nincs külön testiség és lelkiség. Ez már az átlelkesített test, a feltámadott test megjelenítése.
    Ha a második szempontot ellenőrizni akarjuk - és hát nem árt majd ellenőrizni minden egyes szempontunkat -, akkor célszerű megnézni azokat a felső koronarészen látható apostolképeket, amelyeket a pártázat egy-egy eleme félig vagy egészen eltakar. Két ilyen kép van. Az egyik a hátulsó részen, ezt ma Dukász Mihály császár zománcképe takarja el, pontosan a nyakvonaláig.

Amennyiben az előbbi feltételezésünk helyes - hiszen itt végig feltételezésekről van szó, ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni! -, ennek az apostolnak valami vétsége kell legyen, amit szűretlenül nem lehet beengedni az emberlakta világba, és ez a testiségével függ össze. Hiszen ezt takarják el, a szellemiségével minden rendben van. Az elülső részen lévő Pantokrátor Krisztus-kép pedig teljes egészében eltakar egy másik apostolt. No most így ez tűnhet véletlenszerű szerelési hibának is, így is szokták magyarázni. A hivatalos vonalban erre mind megvan a magyarázat: eredetileg itt két különálló korona volt, az egyesítést sebtiben, ügyetlenül csinálták, így eltakarták az egyikkel a másikat. Persze, hát ez a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb magyarázat. Én nem azt mondom, hogy az ilyenfajta okfejtések logikátlanok, hanem azt mondom, hogy szűklátókörűek. Erre alkalmazhatjuk a bibliai passzust: legyen neked a te hited szerint! Ez a tudós generáció nem is érdemel többet. Mert neki ez elég is, boldog is vele, legyen is boldog. Én azt hiszem, hogy ez nem hat dehonesztálónak, de akár annak hat, akár nem, ezt egyszer ki kell mondani.
    A hátulsó apostolkép, most már elárulhatom, Tamás apostolt ábrázolja, és gondolom, ezek után leesnek a tantuszok is, hiszen pontosan Tamás az az apostol, aki érzéki típusú bizonyítékot kért valamire, ami érzékfölötti. Tudniillik a feltámadás tényére. Ha ez a tulajdonsága szűretlenül kerül be az emberi társadalomba, abból nagyon nagy bajok fakadnak. Ezeket a bajokat ma már a szagukról ismerjük, hiszen velük van tele az életünk. Az elülső részen pedig Szent Bertalan az az apostol, akit teljes egészében eltakar az előtte lévő Pantokrátor-kép, és itt megint meg lehet kérdezni, vajon mi volt az a vétség, amit viszont teljes egészében ki kell szűrni az emberi társadalomból. Tehát a szellemi szinten is. Ennek nagyon komoly vétségnek kellett lenni, hát az is volt. János evangéliuma írja le, mindjárt az elején, ahol elhívják az apostolokat, hogy az egyik társa szólt ennek az ott éppen Náthánáel néven szereplő Bertalannak, hogy hát gyere el, hiszen itt a betegek gyógyulnak, halottak támadnak fel, tehát eljött a Messiás. No most, ha ezt Tamás hallaná, akkor mit mondana? Azt mondaná, hogy hiszem majd, ha látom. Tehát neki egy érzéki tapasztalás kellett ahhoz, hogy a hite működésbe lépjen. De itt Bertalanról van szó, Bertalannak nem elég az érzéki tapasztalás. Egyáltalán nem is igényli az érzéki tapasztalást, hanem olyan értelmű választ ad, hogy Galileából nem jöhet Messiás. Tehát ő jobban tud, őneki van egy készen kapott tudásanyaga, és ezek után támadhatnak föl a halottak, gyógyulhatnak a betegek, őt ez abszolúte nem érdekli. Szeretném, ha észrevennénk, hogy ma ez a legnagyobb veszély. Ha ez szűretlenül érkezik be az emberi társadalomba, akkor jönnek a vörös könyvek, amelyeknek a nevében milliókat lehet kiirtani. De nem kell feltétlenül a mából venni a példát. Visszamehetünk nyugodtan fél évezredet és akkor egy szép fekete könyv tűnik a szemünkbe, címlapján arany kereszttel, átmegy vele valaki az óceánon, és kiirtat a nevében fél földrészt. És mind a kettő dolgozik ma is: a vörös könyv is és ez a fekete is. Tehát nagyon kell vigyázni, mert amiket mi véletlenszerű elbarkácsolásnak tekintünk a Koronán, azok a mozzanatok nagyon komoly üzeneteket hordozhatnak, már annak, akinek az ilyenek valók. Aki lezárja a dolgot, azzal, hogy meg se nézem, meg se vizsgálom, az pontosan a Szent Bertalan-effektusba csöppen bele: ő jobban tudja, hogy az alsó korona-részen azért mellkép a mellkép, mert ott és akkor, Bizáncban, a császári ötvösműhelyben éppen olyat lehetett kapni, fölül meg azért egész alakos az egész alakos, mert ezt Nyugat-Európában így csinálták szériában. Tehát megoldja a kérdést anélkül, hogy a felszínénél tovább jutott volna. Az ilyenekkel nem lehet vitatkozni, de nem is szabad vitatkozni, mert nekik most eddig terjed a tájékozódásuk. Itt tartanak. Lehetnek ők ettől nagyon becsületesek, nagyon értelmesek, nagyon tisztességesek. Majd ha eljön az ideje, akkor ők is elgondolkodnak a mélyebben fekvő dolgokon.
    A harmadik különbség a két korona-rész között a zománctechnikában mutatkozik. Az alsó részen egy tepsiszerű mélyedésbe kerül bele az emberalak, ezen a tepsin belül rekeszeket alakítanak ki, aranyszalagocskákkal választják el egymástól az egyes színeket, a háttér pedig a feliratoktól eltekintve amelyek szintén zománcozottak maga a hordozó aranylemez. A felső korona-részen viszont, az apostol-ábrázolásoknál, végig az úgynevezett telizománc technikát alkalmazzák. Itt nemcsak a figura és a felirat zománcozott, hanem a háttér is. Sőt nagyon érdekes motívumok vannak ott, amelyekkel sajnálatos módon egyáltalán nem foglalkoznak a diplomás korona-kutatók. Holott a felső korona-részen a teljes zománcozott felületnek körülbelül a fele a hátterekre esik. Tehát az az üzenet, amely bennük rejlik, semmiképpen sem elhanyagolható.
    Ahogyan az előző, a kettes pontnál az elülső-alsó Pantokrátor volt a kivétel, a maga egész alakos megmintázásával, úgy a harmadik tételnél a felső Pantokrátor a kivétel.





Itt telizománcot kellene találnunk ehelyett azonban azt találjuk, hogy a hordozó aranyalap végig megmutatkozik a háttérben, mintha csak az alsó korona-részen járnánk. Mit jelent a pantokrátori cím - azon túl, hogy Világbíró, vagy a Világmindenségen Uralkodó -, attól függően, hogy az alsó vagy a felső emeleten jelenik meg? Az alsó részen testi mivoltában tűnik elénk, a felső részen emberi szem számára láthatatlanul van jelen, hiszen a királyt senki sem kérheti meg arra, hogy ugyan már hajtsa le a fejét hadd nézzem meg, mi van a búbján. Tehát az eredeti jogrend szerint teljes lehetetlenség, hogy hétköznapi ember közvetlenül megtapasztalja mi van a Korona tetején. Ezt két személy tudhatja csupán (a koronaőrökön kívül, akikről később még lesz szó!), és ezek közül egyik sem a király. Az egyik a világi hierarchia csúcsán álló személy, a nádorispán, aki a koronázási szertartás alkalmával párnán viszi a koronát. Ilyenkor, ha éppen kedve telik benne, hogy nézegesse, megnézheti. A másik pedig az egyházi hierarchia feje, az esztergomi érsek, mert hivatalosan és szabályszerűen csakis ő koronázhat. Tehát ő a koronázás aktusában ugyancsak megnézheti. De hát ő nyilvánvalóan tudja is mi van rajta. Mindenesetre a kétféle Pantokrátor együttes jelenléte a koronán ez az egyik legsúlyosabb vádpont a Korona úgymond barkács-jellege témakörében. Elég lett volna egy is - ezt kb. így fogalmazza meg a jellegzetesen mai észjárású művészettörténész, történész vagy régész kolléga. A másik ilyen vád direkt megfogalmazásban is úgy hangzik, ahogy az imént idéztem, hogy tudniillik minek kellett egy ilyen fontos képet, mint egy Pantokrátor, olyan helyre tenni, ahol nem is lehet látni. Ez az okoskodás nyilván teljesen érthető és logikus egy mai észjárású ember számára. Csak egyet ne felejtsünk el. Ugyanaz az egyháztörténész, Kovács József, ugyanabban a cikkében nagyon szépen levezette már, hogy itt kétféle kifejeződési módjáról van szó a teremtő erőnek. Alul a föld felé közvetített emberszabású , a Fiúban testet öltött teremtő erő jelenik meg amire egyértelműen utal a mellette lévő két névjel, az IC és az XC. Fölül pedig a Nap és a Hold, a nappal és az éjszaka, a világosság és a sötétség jelei között jelenik meg a Pantokrátor, nincs névfelirata, ami egyértelműen arra utal, hogy itt az első gesztusában megjelenített teremtő erő vagyis az atyai tulajdonságrendszer jelenik meg. Most arra lehet rákérdezni, hogy ugyan már, hát akkor miért nem a teremtő Atyát ábrázolták, miért ugyanaz a figura jelenik meg fönt is, lent is? Nos, nem árt, ha tudjuk, hogy az Atya, mint olyan, ábrázolhatatlan. Csak a reneszánsz, de különösen az ellenreformációs barokk vezette be azt az eléggé sete-suta gyakorlatot, hogy ha hosszú szakállú ősz embert látok, az az Atya, ha rövidebb és fekete szakállút, az a Fiú, és a kettőt külön is lehet ábrázolni, sőt az Atyát a Fiútól függetlenül is. Hát ezt a gyakorlatot nem akarom itt minősíteni... Mindenesetre a középkorban ilyesmiről szó sincs. Hanem az a tétel érvényesül, hogy az Atya a földi világ számára a Fiúban jelenti ki magát. Ez pedig azt jelenti, hogy ha valaki mégis kíváncsi, és azt mondja: én azért is megnézem, milyen az Atya, akkor az, ahogy mondani szoktuk, arcára zuhan, ugyanis az Atyát is a Fiú képében láthatja csak, emberi szem nem tudja a Teremtőt a maga sűrített mivoltában fölfogni. Ez annyira közhelyes dolog, hogy azon kell csodálkoznunk, miért nem lehet mindjárt első látásra-hallásra megérteni.
    Mindebből viszont, amit eddig elmondtam, az is kitűnik, hogy ahol a legmagasabb pontra érünk, ott nem szűnik meg a személyesség. Ugyanis amit itt technikai fogás és azon belül mutatkozó kettősség címen kapunk az korántsem csak technikai fogás. Itt arról van szó, hogy az individuális megjelenés, az, hogy én a környezetemtől élesen elválok, ez csak a földi életre jellemző. Ehhez földre kell születni. Amikor még csak útban vagyok a teremtő központtól lefelé, a föld felé, vagy visszaútban vagyok, akkor ez a fajta kötöttségem megszűnt. Nem individuális létem van, hanem egyetemes létem van, és ott, abban a közegben, egy kozmikus fényjátékban én egyetlen komponens, egyetlen összetevő vagyok csupán. De ugyanazokból az alapelemekből épülök föl, mint a környezetem. Nincs individuum abban az értelemben, ahogy a földi, hétköznapi létben találkozunk vele. Amint azonban a legmagasabb szintre érek, a kétféle lehetőségnek a szintézisét kapom. Ez az, amit a mai, túlracionalizált világban olyan nehezen értünk meg: hogy’ lehet az, hogy az Isten egyszerre végtelen és személyes? Itt megáll az ész! Ha személyes - így okoskodunk -, akkor nem lehet végtelen. Ha végtelen, nem lehet személyes. Nos, ha ennyire okos az érvelő, hát akkor legyen neki az ő hite szerint. Mindenesetre ez a képzetkör, amelyik a magyar Szent Koronában kifejeződik, nem a mi formállogikai alapon konstruált várakozásainkkal, hanem a középkor felfogásával van szinkronban, amely szerint bizony egyszerre személyes és végtelen természetű az Isten. Ha nem lenne személyes, nem lehetne közvetlen kapcsolatot teremteni vele, olyan tulajdonságai révén, amelyek bennünk is megvannak. Mármost ez nem teológia óra - és én igencsak botcsinálta teológus is lennék -, de hát bizonyos hittételek itt megfogalmazódnak, és viszont vak sem vagyok, tehát ezeket észre kell vennem.
    Mint ahogy azt is észre kell vennünk, hogy ez a három eddigi tételünk végeredményben nem három tétel volt, hanem ugyanazon tételnek háromféle vetülete. Más szóval: nem egymástól független ez a háromféle különbözőség, hanem ugyanazt mondja el háromféle módon, mégis egymással összhangzatosan. És akkor még nem is beszéltem a negyedikröl.
    A negyedik féle kettösség pedig éppen az, amelyet legörömestebb s talán leghamarabb észrevesznek a laikusok. Azt tudniillik, hogy az alsó korona-részen a látványhűség sokkal közelebb áll a hétköznapi tapasztalatunkhoz mint a felső részen. Tehát látványhű ábrázolást látunk alul, egészen odáig, hogy még a pszichológiai finomságok is ábrázolódnak, fönt pedig egy elvont emberkép fogalmazódik meg. Na most ezt már magyaráznom sem kell, gondolom, hiszen ez a fajta kettősség a fenti, 2-es számú tételünkből egyenesen következik. Itt ugyanis nem arról az apostoli tulajdonságról van szó, amelyik úgy jelentkezett, hogy az apostol éppen a Genezáreti-tó partján taposta a homokot. Az a hétköznapi, földi élete volt. De azt már a bibliai szöveg is hangsúlyozza - maga Jézus mondja az apostoloknak! -, hogy " ti nem ebből a világból valók vagytok". Ez az a létforma, amelyben közvetíteni lehet a teremtés forrásától lefelé, az emberi élet színtere felé.
    Aki ezek után is úgy gondolja, hogy az említett négyféle különbség mégiscsak azzal magyarázható, hogy az egyik korona-rész ekkor és ekkor, itt és itt készült, a másik meg egy másik helyen, más időpontban, annak tényleg legyen az ő hite szerin. Én nem mondom, hogy nincs igaza, de azt hiszem, hogy messze-messze nem ez a leglényegesebb tétel Korona-ügyben. Itt az üzenet a leglényegesebb tétel, és ezt a koronát mi már csak így, a maga definíciószerű kettősségében ismerjük. Mint említettem, sem áttételes, sem közvetlen utalás nincs arra, hogy valaha is két különálló egységként, egymástól függetlenül működött volna. Először 1790-ben merült föl ilyen ötlet. Egy orvosprofesszor, és itt minden szó fontos, egy orvosprofesszor - Weszprémi Istvánnak hívják - leolvassa az alsó korona-rész feliratait. (Pontosabban: nem ő maga olvassa le, hanem egy megnevezhetetlen barája, de ez nem tartozik szorosan a témánkhoz.) És megdöbbenve tapasztalja, hogy ott egy névvel jelölt, de évei szerint is ismert bizánci császárt talál, VII. Dukász Mihály személyében (uralkodott 1071-től 1078-ig), alatta pedig két olyan kép van, amelyet szintén azonostani tud egy társ-császárral, Konsztantinosszal, illetve Gézával, a mi I. Géza királyunkkal, aki kortársa volt ennek a bizonyos Dukász Mihálynak.
    Itt a gondolattmenetünk egy kicsit eltávolodik majd magától a Koronába rejtett üzenettől. Egy kicsit, de nem nagyon. Ugyanis: az első gondolat, ami fölmerül az emberben, amikor ezeket hallja, az az, hogy 1790 előtt szó sem esik Dukász Mihályról a koronánkkal kapcsolatban. 1613-ban viszont egy koronaőr, aki hivatalból kellett hogy lássa, sőt minden koronázás előtt és után szögről-szögre megvizsgálja a Koronát, tehát tulajdonképpen az egyetlen olyan polgári személyiség, aki hitelesen tanusíthatta, mi van a Koronán vagy mi nincs, ez a koronaőr, akit Révay Péternek hívtak, leírta, hogy ekkor mi látható a Koronán elöl és hátul. Gondolom, meglepően fog hangzani - pedig ezt a tényt nagyon régóta ismerik a művészettörténészek, a történészek és a régészek -, itt nem Dukász Mihályt írja le, bár félreérthetetlenül megmondja, hogy ki látható a hátsó oromzti elemben. Szűz Mária képe van ott. Tehát elöl a Pantokrátor Krisztus képe, hátul pedig 1613-ban Szűz Mária képe. Azt hiszem, ez a tény nem nagyon szivárgott be a köztudatba, bár újabban már akadnak, akik tudomást vesznek róla, sőt komolyan is veszik. Mindenesetre az a zománckép, amelyik ma a helyén van, teljes magasságának 26 %-ával túlnyúlik az eredeti foglalaton. Azon az eredeti foglalaton, amelyik megvan ma is mögötte. Miután ilyen módon - merthogy ennyivel nagyobb - nem lehet beletenni a Dukász-képet a foglalatba, kénytelenek voltak szegeccsel a foglalat elé rögzíteni. Na most egy olyan koronán, amelynek a készítői mesterfokon tudják, hogyan kell foglalni - egyáltalán, szokjunk hozzá, hogy mesterfokon vannak megoldva a dolgok a Koronán, ami elsősorban a zománcokra vonatkozik, de egyébként is! -, ott ilyen barbárságot tényleg nem csinálnak, de nincs is ok rá. Magyarul: volt valami ebben a fogllatban, csak azt egy adott pillanatban kivették belőle és miután az, amit a helyébe akartak tenni, nem fért bele, kénytelenek voltak szegeccsel eléje rögzíteni. A szegecs nem fogta meg, úgyhogy végül is az, ami ma tartja, nem a szegecs de nem is az a másik szegecspár, amelyet valamikor megpróbáltak fölül beleerőltetni. Ferenc József koronázása előtt, 1867-ben lágyforrasszal, szaknyelven szólva " cinezéssel" rögzítették a Dukász-lemezt az alatta lévő foglalathoz. Most ez tartja. Egyébként zötyögne és iszonyatos zörejt csapna koronázáskor, mondjuk a kardvágás emelkedett perceiben.
    Mármost miért olyan nagy gond ez? Azért, mert a Koronával kapcsolatos mai egész tudományos vélekedéshalmaz azon az egy " fix" alapon nyugszik, hogy Dukász Mihály mikor uralkodott. Ha én ezt az egy adatot kihúzom a Koronából - mert ki kell hogy húzzam, nem azért, hogy a bajszukat cibáljam a tudós kollégáknak, hanem azért, mert nem oda való! -, akkor két évszázadnyi, sok-sok munkával összehordott kártyavár omlik össze. Most nagyon durva példát mondok: hogy ha holnap Clinton úrnak a zománcképét ide beteszem, alája balra Kuncze úrét, a túloldalra pedig Horn úrét, akkor holnapután erről a díszes együttesről el tudom híresztelni, hogy ma készítették az Egyesült Államokban, és alattvalói hűsége jutalmául kapta Horn úr, Kuncze úr asszisztálása mellett. A neveket természetesen csereberélhetjük, az eredmény nem változik, a példa példaértékű marad. Hogy ez miért és miként nem jut eszébe történészeinknek, művészettörténészeinknek, régészeinknek?... De még az ötvösöknek sem, mert még az ötvösvizsgálat anyagában is állandóan úgy hivatkoznak Dukász Mihályra, mintha bármit meg lehetne vele határozni. Pedig semmit sem lehet vele meghatározni! Egész egyszerűen nem tartozik a Koronához! És ezt már az aranyműves csoport, amely nem tévesztendő össze az ötvöscsoporttal - tehát az aranyműves csoport, amelyiknek a vezetője Lantos Béla volt, Ludvig Rezső és Poór Magdolna voltak a tagjai, az írnoka pedig, aki később önálló kutatásaival híressé, időnként hírhedtté tette ezt a vonalat, Csomor Lajos -, nos, ők négyen már az első összefoglalóik óta egyfolytában, minden publikációjukban külön-külön is hangsúlyozzák, hogy ezzel a képpel semmit nem lehet datálni. Vagyis a Dukász Mihály-kérdés leválasztandó a Korona-kérdésről. Egyet lehet megkérdezni: hogy mikor került oda, cserejátékosként, és milyen célból?
    Itt azonnal megszólal bennem a kisördög, remélem, most először és utoljára hogy tudniillik vajon tudja-e, aki ezt a kérdést fölteszi, hogy akármit válaszolok rá, annak nem lesz közvetlen vonatkozása az eddig elmondottak igazságtartalmához. Tehát ha én most nem tudnám megmondani, miért szerelték le és mikor a Mária-képet, az akkor is tény marad, hogy a Dukász-kép másodlagos, és akkor is tény, hogy valamilyen átprogramozás céljából helyezték ide. Erre kénytelen vagyok utalni, mert ha én most történetesen egy hipotézissel, tehát egy újabb feltételezéssel válaszolok, akkor erre azt mondhatja az ellenfél: na látod hát te se tudod megmagyarázni a helyzetet. Na és, és ha nem tudom? Akkor attól most a Dukász-kép bele fog férni a foglalatába? A tény akkor is tény marad!
    Mindenesetre tényként kell elfogadnunk, hogy 1613-ban itt még Szűz Mária képe van. És most minden szót külön hangsúlyozva ki kell mondanom: okunk van rá, hogy higgyünk Révay Péternek, a koronaőrnek! Ezt azért kell ennyire hangsúlyoznom, mert évek óta valóságos kampány folyik " szakmai körökben" Révay Péter hiteltelenítésére. Makacsul és hihetetlen intenzitással. Ez a szerencsétlen ember foroghat a sírjában, holott az egyik legpróbáltabb becsületű férfiú volt a magyar történelemben, akinek szolgálata alatt kétszer is gazdát cserélt a Korona. A Bethlen Gábor-féle szabadságharc ideje ez, a nagyságos fejedelem is birtokba vette a koronát, őneki is ki kellett venni a ládájából, meg kellett mutatni, majd visszatenni. Utána, amikor Bethlen Gábor a békekötés értelmében visszaszolgáltatta az akkori Habsburg uralkodónak, megint ki kellett venni és ellenőrizni. És mindenütt ott volt Révay Péter, és mind a két szembenálló fél elismerte a hűségét. Ezt az embert hazudozással vagy azzal megvádolni: ó, nem is látta, csak valamit írt, mert jól hangzott - ez valami hihetetlen arcátlanság. Szóval egyszerűen már én is felháborodom, pedig nem is vagyok Révay Péter rokona.
    Holott a dolog borzasztóan egyszerű. Mivel is vádolják őt? Azzal, hogy biztosan más koronák példájából vagy egyéb úgynevezett ikonográfiai programokból indult ki, amelyek szerint ahol egy koronán elöl Pantokrátor Krisztus van, ott hátul Szűz Máriának kell lenni. De hát egyetlenegy koronát sem ismerünk a miénken kívül, amelyik ilyen lenne! Honnan szedte volna ezt az ötletet? Valami egészen infernális düh csap ki azokból, akik Révay Pétert ilyen alantas módon igyekeznek lejáratni. Bárki lehet, csak Szűz Mária ne legyen hátul! Ettől az ember eleve gyanút fog: miért olyan fontos nekik, hogy bárki, csak az ne, aki tényszerűen meg van említve?
    Hogy mindez úgy hat, mintha krimiben olvasnánk? A Korona történetébe nem tudunk úgy belenyúlni, hogy ott krimivel ne találkoznánk. Kétségtelen: maga az egész történet olyan, de hát nincs is több ilyen korona. Egész egyszerűen nincs még egy eset, hogy egy ilyen tárgyszerűnek látszó valami, ami tulajdonképpen valaki, ilyen mértékig közvetlenül lenne összeköttetésben egy nemzetnek a sorsával. S azt se felejtsük el, hogy ez a nemzet nem valamelyik félreeső zugában lapul Eurázsiának, hanem Európa kellős közepén, a legjobban védhető és teljesen önellátó egységben, amely egyszersmind kulcsa Európának. Ezt nem csak ma tudják - az más kérdés, hogy velünk óvakodnak közölni! -, de mindig is tudták. Az egész eurázsiai térségben nincs még egy ehhez fogható, jól védhető, s ugyanakkor elég tágas hely, amelyik tehát alkalmas arra, hogy a benne élő nép ki is fejlessze önmagát, hogy elég sokrétűen tudja önmagát reprezentálni. Ez már a Szent Korona-eszméhez, illetve -tanhoz vezetne tovább, de ezen a fonalon nem akarok most tovább menni.
    Visszatérve 1613-ba, bizony el kell fogadjuk hitelesnek Révay Péter híradását, és amennyiben ezt elfogadjuk, utána 1790-ig van egy tól-ig-ünk, amíg a csere létrejöhetett. Igen ám, de a Koronán nem lehet csak úgy csereberélni dolgokat. Hiszen a koronaőri intézmény éppen ezért szerveződött. Ami azt jelenti, hogy csak a koronázás alkalmával találkozhat bárki, beleértve a királyt is, a Koronával. Egyébként benne van a ládájában, és nagyon jól elzárt helyen tartják. Ez azt jelenti, hogy van összesen öt évünk arra, amikor ez a csere megtörténhetett. II. József, aki, mint tudjuk, nem koronáztatta meg magát, tehát nem kötötték a magyar törvények, egyszerűen rendeletileg kiviteti az országból a Koronát. Ez 1784-ben történik, és attól fogva egészen a hazahozataláig, 1790-ig semmit sem tudunk róla. Ez alatt - és csakis ez alatt az idő alatt! - lehetett rajta képeket cserélni, anélkül, hogy a nemzetnek tudomása lett volna róla. És hogy ez mennyire köztudott volt: amikor hazahozták a Koronát, egy átvételi elismervénynek számító kettős metszet készült róla. Az egyiknek a felirata az, hogy " Ilyennek írták le eddig tudósaink a magyar Szent Koronát", a másiknak pedig, amelyik már lényegében a mai állapotot mutatja: " Mi ilyennek találtuk 1790-ben Febr. 16-ik napján". Ilyet akkor állít ki az ember, ha nem az eredeti állapotában veszi vissza azt, amit kiadott a kezéből. Szerencsétlenségünkre a hátoldalát nem ábrázolták ugyanekkor. Vagy ábrázolták, csak gondos kezek eltüntették ezt a rajzot, mint annyi más fontos dokumentumot. Azt a részt, ahol a csere történt, először 1792-ben láthatjuk, annak a Decsy Sámuelnek a munkájában, aki egy helyen elszólja magát. Leírja ugyanis a mai állapotot, pontosan ezekkel az alakokkal, s ugyanakkor, mikor a drágakövekről szól, és a hátulsó drágakőhöz ér, arról azt mondja: az, amelyik a Szűz Mária képe alatt van. Tehát tudja, hogy ott Szűz Mária képe volt, de ugyanakkor az aktuális helyzetet is leírja, mert akkor éppen közszemlére volt kitéve a Korona, tehát láthatták, így aztán tudja, hogy ott már Dukász Mihálynak a képe van.

1790-ben, a Korona hazahozatalakor készült metszet, a korábbi, leírás alapján rajzolt és az újabb, közvetlen látványélmény nyomán született ábrázolással (Lovag 1986. nyomán)